Irodalmi Ujság, 1982 (33. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám
4. oldal 1981. októberében megjelent Magyarországon egy új független (szamizdat) kiadvány , a « Beszélő » című, 117 oldal terjedelmű folyóirat. « Lapunk — írják a beköszöntőben a szerkesztők — a sajtó hivatalos szervezetén kívül jelenik meg. Terjesztéséhez így nem áll rendelkezésünkre kényelmesen mozgatható apparátus. A « Beszélő » baráti körök, szakmai vagy világnézeti közösségek közvetítésével éri el olvasóit ». A bátor vállalkozás indítékait és céljait a szerkesztőség előszava a következőkben foglalja össze : LAPUNK ELÉ Azt mondják, Magyarországon nem történik semmi. A nép örül, hogy békén hagyják a politikával ; ráérő idejében családi házat épít, baromfit tenyészt, kontárkodik. Az értelmiség bezárkózott a kultúra kertjébe, a politikát maga is a politikusokra hagyja. Az egyházak együttműködnek az állammal. A régivágású reakciósok és polgári demokraták kihaltak, a kommunista mozgalom revizionistái soha többé nem tértek magukhoz 1956-os vereségükből. A hatalom néha megmutatja vasöklét, de látva, hogy senki sem rakoncátlankodik, sietve zsebre teszi. Legföljebb egy-egy bőrnadrágos vagy részeges garázdára sújt le, ám a közönség ilyenkor még bíztatja is, üssön minél nagyobbat. A társadalmi békét csak egy maroknyi ellenzéki próbálja megtörni — nem sok sikerrel, így látják ezt nem csupán az ország vezetői, akik a politikai apátiát szívesen értelmezik politikájuk cselekvő támogatásának, hanem többnyire ellenlábasaik is, akik nem győzik ismételgetni, hogy a hallgatás nem beleegyezés. Pedig mindenki tud — személyes tapasztalatból vagy a szóbeszédből — rendhagyó esetekről. Igaz, Magyarországon az utolsó tíz-tizenöt évben alig volt egész vállalatra kiterjedő sztrájk. De előfordulnak sztrájkok kisebb közösségekben, műhelyek, üzemegységek szintjén. Igaz, a sajtót jobbára a szerkesztők és a szerzők öncenzúrája tartja kordában. De megesik, hogy egy-egy folyóirat közölhetetlen kéziratokat közöl, és keményen védelmébe veszi közlési politikáját. Igaz, az egyházak élén megfélemlített emberek állnak, némelyiket megzsarolták, másokat megvesztegették. De a világi hatóságok és az egyházi vezetők összefogása sem tudja megakadályozni, hogy létrejöjjenek önálló vallási mozgalmak az egyházakon belül vagy az egyházak között. Igaz, minden választás eredményét előre megszervezik a színfalak mögött, a szavazóknak csak az a dolga, hogy jeladásra felemeljék a kezüket. De azért van rá példa, hogy egy-egy szövetkezet, KISZ —, párt — vagy szakszervezeti alapszerv tagsága fellázad és kibuktatja a hivatalos jelölteket. Aztán ott van az a rengeteg áldozatkész fiatal, aki rendszeresen Romániába és Szlovákiába jár, híreket gyűjteni a határon túli magyarság sorsáról és segíteni, amiben lehet, dacolva hatóságaink nem is mindig tétlen rosszallásával. Vagy a magányos igazságkeresők, akik nem törődnek bele, hogy a hatalom az erősebb... És mégis, amikor az ország közállapotaira gondolunk, ezek a példák nem jutnak eszünkbe. Nagyrészük helyi érdekű történet, hírét a szájhagyomány nem viszi messzire. A tömegközlési eszközök tudósításaiból pedig rendre kimaradnak, így aztán egy-egy ember mindig nagyon keveset pillant meg a mozaik alapszürkéjétől elütő kockák közül. Nem annyit, hogy értelmes képet látna maga előtt. És amit elterjeszt a szóbeszéd, az is megfoghatatlan, értelmezhetetlen mendemonda marad. « Csepelen körülhordoztak egy koporsót, az volt ráírva : ‘Nyereségrészesedés’. A tröszt kapuja előtt álló Lenin-szobor kezébe pedig zsíroskenyeret raktak. »Kicsoda ? Hányan voltak ? Mennyi ideig tartott a tüntetés ? Megjelent-e a rendőrség ? Ki tudja. Némelyek szerint nem is történt semmi. Mások szerint a szakszervezet farsangi mókája volt az egész.) « A Közgazdasági Egyetemen megalakították a FISZ-t ». (Beavatottak tudják, hogy a rövidítés Független Ifjúsági Szövetséget jelent. A legtájékozottabbak azzal is tisztában vannak, hogy valójában a Műegyetemen alakult meg.) « Miskolcon röpcédulákat terjesztettek. » (Úgy hírlik, a lengyel munkásokat éltették. De egyesek azt mondják, maguk a Miskolcon dolgozó lengyel vendégmunkások osztogatták őket. Viszont valaki szemtanútól hallotta, hogy a feketepiacon árusított holmit csomagolták hazulról hozott röpiratokba. Világos : azoknak ott már csomagolópapírjuk sincsen.) Általában maga a mesélő sem biztos benne, hogy amit mond, igaz-e. De nem illik szkeptikus kérdezősködéssel zavarba hozni. És főként : nem érdemes. Az eféle mendemondák csak arra valók, hogy kicserélésük közben az emberek megosszák egymással betelejesíthetetlen vágyaikat és feloldhatatlan szorongásaikat ; senki nem gondolja, hogy gyakorlati magatartását hozzájuk igazíthatná. Ugyanaz az ember, aki reggel tudni vél a csepeli tömegdemonstrációról, este szemrebbenés nélkül állíthatja, hogy nálunk nem fordulhat elő olyasmi, mint ami Lengyelországban történt 1980 nyarán. Vajon mit gondolnak az emberek azokról a kusza információkról, amelyek a híresztelésekből, a tömegközlési eszközök féligazságfélhazugságaiból — no meg a nyugati rádióadók hézagos közleményeiből — állnak össze a fejükben ? Ha lehetne független közvéleménykutatást végezni, ezt elvben megtudhatnánk, annyira, amennyire. Az viszont elvben is megválaszolhatatlan kérdés, hogy mit gondolnának azokról a tényekről, melyeket ez a kusza összevisszaság eltakar, ha ismernék őket. Hiszen nem ismerik. De miért ne próbálnánk meg összegyűjteni és hozzáférhetővé tenni ezeket a tényeket ? Egyelőre annyi ember számára, amennyit egy ilyen egyszerű eljárással sokszorosított kiadvány elér! A beszélő rendhagyó eseményekről fog beszélni : egy-egy személy vagy több ember együtt átlépi a hatalom és az alattvalók közötti érintkezés szokásszabályait, elleneszegül a sérelmes parancsnak, jogaira hivatkozik, nyomást gyakorol feljebbvalóira... Szeretnénk utánajárni, mi készteti őket a viselkedési rutin feladására. Megtudni, milyen eszközöket vet be a felsőbbség, hogy visszazökkentse a gépezetet rendes kerékvágásába. Hogyan zajlik le a konfliktus a két fél között. Hogyan reagálnak a kívülállók a szokatlan eseménysorra... Szeretnénk, ha ezek a tapasztalatok nem vesznének el, s többet tudnának egymásról azok az emberek, akik ilyen történetek szereplői voltak vagy lehetnek. Természetesen beszámolunk azokról az esetekről is, amelyeket Magyarországon ellenzéki fellépésnek neveznek : néhány ember a széles társadalmi nyilvánosság előtt veti el az engedelmeskedés rutinját, hogy minél több ember számára demonstrálja, van lehetőség önálló cselekvésre. De nem az a célunk, hogy valamiféle Ellenzéki Híradót csináljunk. Abban szeretnénk, lehetőségeinkhez mérten, segíteni, hogy önmagáról tudjon igazabb képet alkotni az a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség — az ellenzék és az ország vezetése — fennhangon perel egymással. A BESZÉLŐ szerkesztőségében nincsenek telex-gépek, tudósítóit nem tudja újságíróigazolvánnyal a helyszínre küldeni. Csak akkor lesz miről beszélnie, ha olvasói a segítségére sietnek. Kérünk mindenkit, aki úgy gondolja, hogy közlésre érdemes hír birtokában van, keressen meg bennünket. Minden eset érdekel, amikor egy vagy több ember cselekvés közben jogait tartja szem előtt, nem azt, hogy feljebbvalói mit helyeselnek. Szívesen veszünk kész tudósítást, de szóbeli közlést is. A közlemények — mint a sajtóban szokás — megjelenhetnek a szerző nevével, álnéven vagy név nélkül. Szerkesztőségünkkel az alábbi címeken lehet felvenni a kapcsolatot : Haraszti Miklós, 1112 Kérő u. 20. IX. em. 55. 868-074. Kis János, 1118 Kelenhegyi u. 23/a, II. em. 1. 658-217. Kőszeg Ferenc, 1053 Felszabadulás-tér 4, III. em. 1. 183-178. Nagy Bálint, 1029 Ady-Liget, Rézsa u. 49. 165-945. Petri György, 1067 Eötvös u. 22. 112-550. ****** A « Beszélő » első számának megjelenése egybeesett az 1956-os forradalom negyedszázados évfordulójával. A lap ebből az alkalomból egy kevésbé ismert dokumentumot tett közzé : a Magyar Demokratikus Függetlenségi Front Kibontakozási Javaslatát. Ez a politikai program, amely már a novemberi szovjet invázió után keletkezett, kompromisszumos javaslatot terjesztett elő arról, hogy miként lehetne megőrizni és intézményesíteni a forradalom vívmányait anélkül, hogy az 1945 utáni szocialista átalakulás legfőbb tényezőit — a földosztást, az államosításokat stb. — veszélybe sodornák, vagy hogy a Szovjetunió külpolitikai érdekeit érintenék. A dokumentum egyik szövegezője Bibó István volt. A magyar közvéleményt nyugtalanító, aktuális problémát érint a lap másik történelmi kitekintésű közleménye : « A csehszlovákiai magyar kisebbség történetének kronológiája ». A kronológia a Csehszlovákiában élő több mint félmillió magyar háború utáni történetét két részben tekinti át, az ebben a számban közölt első rész az 1944-től 1964-ig tartó korszakot — a teljes jogfosztottság és a « sztálinista konszolidáció » korát — ismerteti. A « Beszélő » további cikkei aktuális magyar esetekkel és keleteurópai kérdésekkel foglalkoznak. 1981 tavaszán nyugtalanság hullámzott végig a budapesti egyetemeken. A diákság — amelynek bizonyos karokon alig 50%-a tagja a hivatalos ifjúsági szervezetnek, a KISZ- nek — nem rendelkezik hatékony érdekvédelmi szervezettel és valódi beleszólási joggal az egyetemi életbe. Néhány budapesti egyetemen azonban felmerült a diákokat megillető jogok kiterjesztése iránti igény. A « Tétova zendülők » című beszámoló azt ismerteti, hogy miként törte le a hivatalos manipuláció a politizálásban tapasztalatlan saját érdekeinek világos megfogalmazásától és kinyilvánításától elszoktatott diákcsoportok fellépését. A « Beszélő » -ben jelentkeznek először nyilvánosan a magyarországi katolikus « máskéntgondolkodók ». « Jézus Krisztus azt ígérte, hogy egyházán nem vesznek erőt a pokol kapui, de azt nem, hogy a magyar egyház is megmarad, ez tőlünk függ » — szögezi le a katolikus egyház hivatalos vezetőinek az államhoz való viszonyát bíráló, « A magyar katolikus máskéntgondolkodókhoz » című programmatikus cikk, amely a hívőket és az egyházat a világi, társadalmi kérdésekben való állásfoglalásra, felelősségvállalásra és munkára — az Isten és ember ellenes értékrombolással való szembeszegülésre, « felelős szolgálatra » — szólítja fel magának az egyháznak az érdekében is. Kritikai érveit erősíti meg az a beszélgetés, amelyet a « Beszélő » munkatársai egy katolikus pappal folytattak az egyház mai helyzetéről, vezetéséről. Az új folyóirat egy olyan esetet is ismertet, amely még a magyarországi állapotokkal rendszeresen és kritikusan foglalkozók számára is szokatlan : a « politikai pszichiátria » eszközeinek alkalmazását Jakab Károly, ma már nyugdíjas okleveles mezőgazdász, a Nemzeti Parasztpárt, majd az 1956-os Petőfi Párt volt aktivistája és tisztségviselője ellen. Jakabot 1949 után politikai véleményéért többször perbe fogták és — legutoljára 1975-ben — elítélték. Ezekben az esetekben az elmeszakértői vizsgálat tökéletesen egészségesnek, tetteiért felelősnek találta. 1979-ben a tanácshoz intézett levelei miatt a rétsági járási Ügyészség ismét vádat emelt ellene a « hatóság megsértése » címén, de az eljárás folyamán — szintén az ügyészség kezdeményezésére — elmebetegnek, saját ügyei vitelére alkalmatlannak nyilvánították, és kényszergyógykezelésre ítélték. Az ügyészség eljárásának indítéka vélhetően az izgatási perek évi, a hivatalos statisztikákban megjelenő számának (ezidőtájt kb. 250 eset évente) csökkentése volt. Jakabot az ítélet után a balassagyarmati kórház idegosztályán egyszer három hétig, egyszer két hónapig « kezelték » , többek között elektrosokkal. Jakab, aki az elmeszakértői vélemény szerint — ahogy Haraszti Miklós, a cikk szerzője ironikusan fogalmazza — « túlzott igazságérzetben szenved », hiába kísérelte meg a hivatalos fórumokon ügyének felülvizsgáltatását, s végül maga fordult a « második nyilvánossághoz ». A Jakabesetet ismertető írás megmutatja, hogy bizonyos elmebetegségek mind keleten, mind nyugaton közkeletű definíciói mily módon teszik lehetővé a politikai nonkonformizmus pszichiátriai « értelmezését », és rámutat arra, hogy az ilyen esetekben csak a nyilvánosság nyújthat védelmet. A « Beszélő » beszámol még egy kispesti építkezésen lezajlott részleges sztrájkról, a lengyel társadalmi mozgalmak iránti rokonszenv apróbb és nagyobb megnyilvánulásairól . Demszky Gábor cikke például a SZETA nyári akciójáról, amelynek során szegénysorsú lengyel gyerekek nyaralhattak két hétig Magyarországon, valamint a hatóságok ingerült, sőt néha egyenesen durva reakcióiról a lengyel megújulással való szolidaritás láttán. A társadalom további demokratizálásának, a reformok továbbépítésének és a gazdasági nehézségek megoldásának alternatíváiról és esélyeiről szól a lap másik lengyel témájú közleménye : annak a varsói kerekasztalbeszélgetésnek a szövege, amelyet a lengyel ellenzék prominens vezetői még jóval a decemberi katonai puccs előtt folytattak a « Robotnik » című független varsói újság szerkesztőségében. A « Beszélő » végezetül áttekinti a magyarországi « második nyilvánosság » főbb megjelenési formáit. Szabó Miklós történész külön cikkben méltatja a közelmúltban megjelent Bibó Emlékkönyv jelentőségét, rámutatva, hogy Bibó István a magyar demokratikus politikai gondolkodás valamennyi ága számára a « máskéntgondolkodás » egyetlen élő hagyománya. Rövid ismertetések számolnak be azokról a fórumokról amelyeken a « második nyilvánosság » megjelenik : a párizsi Magyar Füzetekről, amely eddig már mintegy ötven Magyarországon élő szerző írását publikálta, valamint a Budapesten terjedő « Magyar Figyelő » és « Szféra » című gépiratos kiadványokról. A lap közli a budapesti « szamizdatbutik » katalógusát, amely közel száz címet tartalmaz, a magánlakásokon működő « Hétfői Szabadegyetem » eddigi és elkövetkező programját, valamint ismerteti a SZETA tavalyi kulturális rendezvényeit és jövő évi terveit. Új szamizdat-kiadvány Magyarországon : a « Beszélő » IRODALMI ÚJSÁG 1982. I.szám HEINRICH BÖLL, a Nobel-díjas német író — a Neue Zürcher Zeitung közlése szerint — a Magyarországon megjelenő művei honoráriumának egy részét a Szegényeket Támogató Alap rendelkezésére kívánta bocsátani. A SZETA — ahogy erről az Irodalmi Újság 1981. január-februári számának első oldalán beszámolt — az önkéntes adományokból összegyűjtött összegekkel a hazai nyomorgókat segíti. A magyar hatóságok a svájci lap értesülése szerint megtagadták a világhírű német író kérését, azzal az átlátszó ürüggyel, hogy a SZETA nem hivatalosan elismert egyesület. A Neue Zürcher Zeitung megjegyzi, hogy a budapesti hivatalos körök külön azért is dühösek a SZETÁ-ra, mert az Alap az elmúlt nyáron 25 szegény lengyel gyereket nyaraltatott ingyen Magyarországon, olyan gyerekeket, akiket a Szolidaritásszakszervezet válogatott ki. A nagytekintélyű svájci újság cikkét azzal zárja, hogy úgy fest : Heinrich Böll nem fog egykönynyen eltérni attól a szándékától, hogy a SZETÁ-t támogassa.