Irodalmi Ujság, 1982 (33. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám

4. oldal 1981. októberében megjelent Magyar­­országon egy új független (szamizdat) kiadvány , a « Beszélő » című, 117 oldal terjedelmű folyóirat. « Lapunk — írják a beköszöntőben a szerkesztők — a sajtó hivatalos szervezetén kívül jelenik meg. Terjesztéséhez így nem áll rendelkezé­sünkre kényelmesen mozgatható appará­tus. A « Beszélő » baráti körök, szakmai vagy világnézeti közösségek közvetítésé­vel éri el olvasóit ». A bátor vállalkozás indítékait és céljait a szerkesztőség előszava a következőkben foglalja össze : LAPUNK ELÉ Azt mondják, Magyarországon nem törté­nik semmi. A nép örül, hogy békén hagyják a politikával ; ráérő idejében családi házat épít, baromfit tenyészt, kontárkodik. Az értelmi­ség bezárkózott a kultúra kertjébe, a politikát maga is a politikusokra hagyja. Az egyházak együttműködnek az állammal. A régivágású reakciósok és polgári demokraták kihaltak, a kommunista mozgalom revizionistái soha töb­bé nem tértek magukhoz 1956-os veresé­gükből. A hatalom néha megmutatja vasök­lét, de látva, hogy senki sem rakoncátlanko­­dik, sietve zsebre teszi. Legföljebb egy-egy bőrnadrágos vagy részeges garázdára sújt le, ám a közönség ilyenkor még bíztatja is, üssön minél nagyobbat. A társadalmi békét csak egy maroknyi ellenzéki próbálja megtörni — nem sok sikerrel, így látják ezt nem csupán az ország vezetői, akik a politikai apátiát szíve­sen értelmezik politikájuk cselekvő támogatá­sának, hanem többnyire ellenlábasaik is, akik nem győzik ismételgetni, hogy a hallgatás nem beleegyezés. Pedig mindenki tud — személyes tapaszta­latból vagy a szóbeszédből — rendhagyó esetekről. Igaz, Magyarországon az utolsó tíz-tizenöt évben alig volt egész vállalatra kiterjedő sztrájk. De előfordulnak sztrájkok kisebb közösségekben, műhelyek, üzemegy­ségek szintjén. Igaz, a sajtót jobbára a szerkesztők és a szerzők öncenzúrája tartja kordában. De megesik, hogy egy-egy folyói­rat közölhetetlen kéziratokat közöl, és kemé­nyen védelmébe veszi közlési politikáját. Igaz, az egyházak élén megfélemlített embe­rek állnak, némelyiket megzsarolták, másokat megvesztegették. De a világi hatóságok és az egyházi vezetők összefogása sem tudja mega­kadályozni, hogy létrejöjjenek önálló vallási mozgalmak az egyházakon belül vagy az egyházak között. Igaz, minden választás ered­ményét előre megszervezik a színfalak mö­gött, a szavazóknak csak az a dolga, hogy jeladásra felemeljék a kezüket. De azért van rá példa, hogy egy-egy szövetkezet, KISZ —, párt — vagy szakszervezeti alapszerv tagsága fellázad és kibuktatja a hivatalos jelölteket. Aztán ott van az a rengeteg áldozatkész fiatal, aki rendszeresen Romániába és Szlovákiába jár, híreket gyűjteni a határon túli magyarság sorsáról és segíteni, amiben lehet,­­ dacolva hatóságaink nem is mindig tétlen rosszallásá­val. Vagy a magányos igazságkeresők, akik nem törődnek bele, hogy a hatalom az erősebb... És mégis, amikor az ország közállapotaira gondolunk, ezek a példák nem jutnak eszünkbe. Nagyrészük helyi érdekű történet, hírét a szájhagyomány nem viszi messzire. A tömegközlési eszközök tudósításaiból pedig rendre kimaradnak, így aztán egy-egy ember mindig nagyon keveset pillant meg a mozaik alapszürkéjétől elütő kockák közül. Nem annyit, hogy értelmes képet látna maga előtt. És amit elterjeszt a szóbeszéd, az is megfoghatatlan, értelmezhetetlen mende­monda marad. « Csepelen körülhordoztak egy koporsót, az volt ráírva : ‘Nyereségrészesedés’. A tröszt kapuja előtt álló Lenin-szobor kezébe pedig zsíroskenyeret raktak. »­­Kicsoda ? Hányan voltak ? Mennyi ideig tartott a tüntetés ? Megjelent-e a rendőrség ? Ki tudja. Néme­lyek szerint nem is történt semmi. Mások szerint a szakszervezet farsangi mókája volt az egész.) « A Közgazdasági Egyetemen mega­lakították a FISZ-t ». (Beavatottak tudják, hogy a rövidítés Független Ifjúsági Szövetsé­get jelent. A legtájékozottabbak azzal is tisztában vannak, hogy valójában a Műegye­temen alakult meg.) « Miskolcon röpcédulá­kat terjesztettek. » (Úgy hírlik, a lengyel munkásokat éltették. De egyesek azt mond­ják, maguk a Miskolcon dolgozó lengyel vendégmunkások osztogatták őket. Viszont valaki szemtanútól hallotta, hogy a feketepia­con árusított holmit csomagolták hazulról hozott röpiratokba. Világos : azoknak ott már csomagolópapírjuk sincsen.) Általában maga a mesélő sem biztos benne, hogy amit mond, igaz-e. De nem illik szkepti­kus kérdezősködéssel zavarba hozni. És fő­ként : nem érdemes. Az eféle mendemondák csak arra valók, hogy kicserélésük közben az emberek megosszák egymással betelejesíthe­­tetlen vágyaikat és feloldhatatlan szorongásai­kat ; senki nem gondolja, hogy gyakorlati magatartását hozzájuk igazíthatná. Ugyanaz az ember, aki reggel tudni vél a csepeli tömegdemonstrációról, este szemrebbenés nélkül állíthatja, hogy nálunk nem fordulhat elő olyasmi, mint ami Lengyelországban tör­tént 1980 nyarán. Vajon mit gondolnak az emberek azokról a kusza információkról, amelyek a híresztelé­sekből, a tömegközlési eszközök féligazság­­félhazugságaiból — no meg a nyugati rádióa­dók hézagos közleményeiből — állnak össze a fejükben ? Ha lehetne független közvéleménykutatást végezni, ezt elvben megtudhatnánk, annyira, amennyire. Az viszont elvben is megválaszolhatatlan kérdés, hogy mit gondolnának azokról a tényekről, melyeket ez a kusza összevisszaság eltakar, ha ismernék őket. Hiszen nem ismerik. De miért ne próbálnánk meg összegyűjteni és hozzáférhetővé tenni ezeket a tényeket ? Egyelőre annyi ember számára, amennyit egy ilyen egyszerű eljárással sokszorosított kiad­vány elér! A beszélő rendhagyó eseményekről fog beszélni : egy-egy személy vagy több ember együtt átlépi a hatalom és az alattvalók közötti érintkezés szokásszabályait, ellenesze­­gül a sérelmes parancsnak, jogaira hivatkozik, nyomást gyakorol feljebbvalóira... Szeret­nénk utánajárni, mi készteti őket a viselkedési rutin feladására. Megtudni, milyen eszközö­ket vet be a felsőbbség, hogy visszazökkentse a gépezetet rendes kerékvágásába. Hogyan zajlik le a konfliktus a két fél között. Hogyan reagálnak a kívülállók a szokatlan esemény­sorra... Szeretnénk, ha ezek a tapasztalatok nem vesznének el, s többet tudnának egy­másról azok az emberek, akik ilyen történe­tek szereplői voltak vagy lehetnek. Természetesen beszámolunk azokról az esetekről is, amelyeket Magyarországon el­lenzéki fellépésnek neveznek : néhány ember a széles társadalmi nyilvánosság előtt veti el az engedelmeskedés rutinját, hogy minél több ember számára demonstrálja, van lehetőség önálló cselekvésre. De nem az a célunk, hogy valamiféle Ellenzéki Híradót csináljunk. Ab­ban szeretnénk, lehetőségeinkhez mérten, segíteni, hogy önmagáról tudjon igazabb képet alkotni az a halkan moraj­ló embertö­meg, amely fölött a két törpe kisebbség — az ellenzék és az ország vezetése — fennhangon perel egymással. A BESZÉLŐ szerkesztőségében nincsenek telex-gépek, tudósítóit nem tudja újságíróiga­zolvánnyal a helyszínre küldeni. Csak akkor lesz miről beszélnie, ha olvasói a segítségére sietnek. Kérünk mindenkit, aki úgy gondolja, hogy közlésre érdemes hír birtokában van, keressen meg bennünket. Minden eset érde­kel, amikor egy vagy több ember cselekvés közben jogait tartja szem előtt, nem azt, hogy feljebbvalói mit helyeselnek. Szívesen veszünk kész tudósítást, de szóbeli közlést is. A közlemények — mint a sajtóban szokás — megjelenhetnek a szerző nevével, álnéven vagy név nélkül. Szerkesztőségünkkel az alábbi címeken le­het felvenni a kapcsolatot : Haraszti Miklós, 1112 Kérő u. 20. IX. em. 55. 868-074. Kis János, 1118 Kelenhegyi u. 23/a, II. em. 1. 658-217. Kőszeg Ferenc, 1053 Felszabadulás-tér 4, III. em. 1. 183-178. Nagy Bálint, 1029 Ady-Liget, Rézsa­ u. 49. 165-945. Petri György, 1067 Eötvös­ u. 22. 112-550. ****** A « Beszélő » első számának megjele­nése egybeesett az 1956-os forradalom negyedszázados évfordulójával. A lap ebből az alkalomból egy kevésbé ismert dokumentumot tett közzé : a Magyar Demokratikus Függetlenségi Front Ki­bontakozási Javaslatát. Ez a politikai program, amely már a novemberi szovjet invázió után keletkezett, kompromisszu­mos javaslatot terjesztett elő arról, hogy miként lehetne megőrizni és intézménye­síteni a forradalom vívmányait anélkül, hogy az 1945 utáni szocialista átalakulás legfőbb tényezőit — a földosztást, az államosításokat stb. — veszélybe sodor­nák, vagy hogy a Szovjetunió külpolitikai érdekeit érintenék. A dokumentum egyik szövegezője Bibó István volt. A magyar közvéleményt nyugtalanító, aktuális problémát érint a lap másik történelmi kitekintésű közleménye : « A csehszlovákiai magyar kisebbség történe­tének kronológiája ». A kronológia a Csehszlovákiában élő több mint félmillió magyar háború utáni történetét két részben tekinti át, az ebben a számban közölt első rész az 1944-től 1964-ig tartó korszakot — a teljes jogfosztottság és a « sztálinista konszolidáció » korát — is­merteti. A « Beszélő » további cikkei aktuális magyar esetekkel és keleteurópai kérdé­sekkel foglalkoznak. 1981 tavaszán nyug­talanság hullámzott végig a budapesti egyetemeken. A diákság — amelynek bizonyos karokon alig 50%-a tagja a hivatalos ifjúsági szervezetnek, a KISZ- nek — nem rendelkezik hatékony érdek­­védelmi szervezettel és valódi beleszólási joggal az egyetemi életbe. Néhány buda­pesti egyetemen azonban felmerült a diákokat megillető jogok kiterjesztése iránti igény. A « Tétova zendülők » című beszámoló azt ismerteti, hogy miként törte le a hivatalos manipuláció a politi­zálásban tapasztalatlan saját érdekeinek világos megfogalmazásától és kinyilvání­tásától elszoktatott diákcsoportok fellé­pését. A « Beszélő » -ben jelentkeznek először nyilvánosan a magyarországi ka­tolikus « máskéntgondolkodók ». « Jézus Krisztus azt ígérte, hogy egyházán nem vesznek erőt a pokol kapui, de azt nem, hogy a magyar egyház is megmarad, ez tőlünk függ » — szögezi le a katolikus egyház hivatalos vezetőinek az államhoz való viszonyát bíráló, « A magyar katoli­kus máskéntgondolkodókhoz » című programmatikus cikk, amely a hívőket és az egyházat a világi, társadalmi kérdé­sekben való állásfoglalásra, felelősségvál­lalásra és munkára — az Isten és ember ellenes értékrombolással való szembesze­gülésre, « felelős szolgálatra » — szólítja fel magának az egyháznak az érdekében is. Kritikai érveit erősíti meg az a beszél­getés, amelyet a « Beszélő » munkatársai egy katolikus pappal folytattak az egyház mai helyzetéről, vezetéséről. Az új folyóirat egy olyan esetet is ismertet, amely még a magyarországi állapotokkal rendszeresen és kritikusan foglalkozók számára is szokatlan : a « politikai pszichiátria » eszközeinek alkalmazását Jakab Károly, ma már nyugdíjas okleveles mezőgazdász, a Nemzeti Parasztpárt, majd az 1956-os Petőfi Párt volt aktivistája és tisztségvise­lője ellen. Jakabot 1949 után politikai véleményéért többször perbe fogták és — legutoljára 1975-ben — elítélték. Ezekben az esetekben az elmeszakértői vizsgálat tökéletesen egészségesnek, tet­teiért felelősnek találta. 1979-ben a ta­nácshoz intézett levelei miatt a rétsági járási Ügyészség ismét vádat emelt ellene a « hatóság megsértése » címén, de az eljárás folyamán — szintén az ügyészség kezdeményezésére — elmebetegnek, sa­ját ügyei vitelére alkalmatlannak nyilvá­nították, és kényszergyógykezelésre ítél­ték. Az ügyészség eljárásának indítéka vélhetően az izgatási perek évi, a hivata­los statisztikákban megjelenő számának (ezidőtájt kb. 250 eset évente) csökken­tése volt. Jakabot az ítélet után a balassa­gyarmati kórház idegosztályán egyszer három hétig, egyszer két hónapig « ke­zelték » , többek között elektrosokkal. Jakab, aki az elmeszakértői vélemény szerint — ahogy Haraszti Miklós, a cikk szerzője ironikusan fogalmazza — « túlzott igazságérzetben szenved », hiá­ba kísérelte meg a hivatalos fórumokon ügyének felülvizsgáltatását, s végül maga fordult a « második nyilvánossághoz ». A Jakabesetet ismertető írás megmutatja, hogy bizonyos elmebetegségek mind ke­leten, mind nyugaton közkeletű definí­ciói mily módon teszik lehetővé a politi­kai nonkonformizmus pszichiátriai « ér­telmezését », és rámutat arra, hogy az ilyen esetekben csak a nyilvánosság nyújt­hat védelmet. A «­ Beszélő » beszámol még egy kis­pesti építkezésen lezajlott részleges sztrájkról, a lengyel társadalmi mozgal­mak iránti rokonszenv apróbb és na­gyobb megnyilvánulásairól . Demszky Gábor cikke például a SZETA nyári akciójáról, amelynek során szegénysorsú lengyel gyerekek nyaralhattak két hétig Magyarországon­­, valamint a hatósá­gok ingerült, sőt néha egyenesen durva reakcióiról a lengyel megújulással való szolidaritás láttán. A társadalom további demokratizálásának, a reformok tovább­építésének és a gazdasági nehézségek megoldásának alternatíváiról és esélyei­ről szól a lap másik lengyel témájú közleménye : annak a varsói kerekasztal­­beszélgetésnek a szövege, amelyet a lengyel ellenzék prominens vezetői még jóval a decemberi katonai puccs előtt folytattak a « Robotnik » című független varsói újság szerkesztőségében. A « Beszélő » végezetül áttekinti a magyarországi « második nyilvánosság » főbb megjelenési formáit. Szabó Miklós történész külön cikkben méltatja a közel­múltban megjelent Bibó­ Emlékkönyv je­lentőségét, rámutatva, hogy Bibó István a magyar demokratikus politikai gon­dolkodás valamennyi ága számára a « máskéntgondolkodás » egyetlen élő ha­gyománya. Rövid ismertetések számol­nak be azokról a fórumokról amelyeken a « második nyilvánosság » megjelenik : a párizsi Magyar Füzetekről, amely eddig már mintegy ötven Magyarországon élő szerző írását publikálta, valamint a Buda­pesten terjedő « Magyar Figyelő » és « Szféra » című gépiratos kiadványokról. A lap közli a budapesti « szamizdat­­butik » katalógusát, amely közel száz címet tartalmaz, a magánlakásokon mű­ködő « Hétfői Szabadegyetem » eddigi és elkövetkező programját, valamint ismer­teti a SZETA tavalyi kulturális rendezvé­nyeit és jövő évi terveit. Új szamizdat-kiadvány Magyarországon : a « Beszélő » IRODALMI ÚJSÁG 1982. I.szám HEINRICH BÖLL, a Nobel-díjas né­met író — a Neue Zürcher Zeitung közlése szerint — a Magyarországon megjelenő művei honoráriumának egy részét a Szegényeket Támogató Alap ren­delkezésére kívánta bocsátani. A SZETA — ahogy erről az Irodalmi Újság 1981. január-februári számának első ol­dalán beszámolt — az önkéntes adomá­nyokból összegyűjtött összegekkel a hazai nyomorgókat segíti. A magyar hatóságok a svájci lap értesülése szerint megtagad­ták a világhírű német író kérését, azzal az átlátszó ürüggyel, hogy a SZETA nem hivatalosan elismert egyesület. A Neue Zürcher Zeitung megjegyzi, hogy a buda­pesti hivatalos körök külön azért is dühö­sek a SZETÁ-ra, mert az Alap az elmúlt nyáron 25 szegény lengyel gyereket nya­raltatott ingyen Magyarországon,­­ olyan gyerekeket, akiket a Szolidaritás­szakszervezet válogatott ki. A nagytekin­télyű svájci újság cikkét azzal zárja, hogy úgy fest : Heinrich Böll nem fog egyköny­­nyen eltérni attól a szándékától, hogy a SZETÁ-t támogassa.

Next