Irodalmi Ujság, 1983 (34. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám

2. oldal 1982 áprilisában igénytelen külse­jű könyv jelent meg a román könyv­piacon Cuvint despre Transilva­­nia (Egy szó Erdélyről) címmel. Szerzője Ion Läncränjan, erdélyi születésű, többszörösen díjazott ro­mán prózaíró. Mielőtt szólnánk a könyvről, érdemes megemlíteni, hogy Läncränjan kötete csupán egy láncszeme annak a magyarellenes kampánynak, mely Romániában a hetvenes évek elejétől pamflet-soro­zatok vagy regények publikálásá­val, nyílt formában, központi irá­nyítással indult. A sort Läncränjan írótársa, Ion Spälajelu történész Szent Bertalan hosszú éjszakája (1974, Dacia Kiadó, Kolozsvár) című pamfletje nyitotta meg, s ezt követte Liviu Bratoloveanu Repti­­lia (Dacia, Kolozsvár, 1975) című regénye, Francisc Pacurariu Labi­­rintus-ja (1978), az Antifasiszta el­lenállás Észak-Erdélyben (1978) és végül a Rómában kiadott Transil­­vania ultima prigoana maghiara (Erdély — utolsó magyar üldözés, 1980) című kötet. A kiadványok román, magyar és több nyugati nyelven jelentek meg, s eljuttatták őket a világ legtöbb intézetébe, könyvtárába, illetve közéleti szemé­lyiségekhez. Feltételezhető, hogy a címzettek közül sokan el is olvas­ták, de kétségtelen, hogy e művek a magyar közvéleményt sem hagyták közömbösen. S ha a témakör azonos volt is (az 1940—1944 közötti észak­erdélyi magyar « rémuralom »), a hangvétel az évek folyásával egyre durvult, és a Romániában élő magyar kisebbség « idegen volta » és «háborús-fasiszta szerepe» mindinkább nyomatékot kapott. Válasznak szánta a román vezetőség a Nyugat — s nem utolsósorban az anyaország — felfigyelésére a ro­mániai magyar kisebbség sorsa iránt ? Történelmi neurózis ? A nemzeti kisebbségek beolvasztását célzó törekvések sikertelensége után a lelki megtörés fázisa ? A rossz lelkiismeret és a velejáró per­manens veszélysejtés ? Talán mind­ez — egybevetve. Ezt sugallja Lancranjan könyve is, melyet a román kritika — nyil­ván a legfelső párt­szervek és szemé­lyiségek jóváhagyásával vagy biztatására — egyöntetű lelkesedés­sel fogadott. Ismervén kiadványok tartalmát, szinte eleve fölöslegessé válik minden vita. Szálljak vitába Läncränjannal ? A válasz több oldalt követelne, mint maga a 188 oldalas könyv. És mégis különös figyelmet igé­nyel Lancranjan pamfletje, mely a román történetírás eddig sem is­meretlen szempontosságából kiin­dulva, annak ferdítéseiből és meg­csonkításaiból, támadásba lendül , általában a magyarság, de elsősor­ban a romániai magyar nemzetrész ellen. A könyv olvasásakor ugyanis félelmetes hasonlóságot látunk Lancranjan gondolatmenete és a román nemzetiségi politika célja és módszerei között. Ott lebeg mindkettő fölött visszatérő motí­vumként az erdélyi prioritás kínzó gondolata, a revízió agyréme és a megoldatlan nemzeti kisebbségi kérdés jelzáloga. Ez a forrása min­den nemzeti türelmetlenségnek, beteges képzelgésnek, történe­lemhamisításnak , szemlélettorzu­lásnak. Miközben Lancranjan és pamfletíró társai a « jószomszéd­ság » és a « testvéri együttélés » közhelyeit puffogtatják, « tények » és « adatok » kerülnek elő a történe­lem századokra visszanyúló idő­rendszeréből az előrekovácsolt kon­cepció kimunkálásához, kontextu­sukból kiragadott szempontok, ön­kényes idézések és értelmezési mó­dok, hogy végülis aktualizálódást nyerjenek. A fantomképekben he­lyet találnak nemcsak a múlt és je­len, de a jövő lehetőségei is. Lancranjan ennél is tovább ment. Vádiratot koholt, amelyben a magyarságot a honfoglalástól a mai napig «imperializmussal », « nacionalizmussal », « népirtás­sal » és « elnemzetlenítéssel » vá­dolja. Nem tanulságot szűr le a tör­ténelmi példákból, hanem visszá­jára fordítja azokat, tovább szövi történelmietlen frázisait. Vádiratában Lancranjan az er­délyi magyar kisebbséget a min­denkori bajok okozójaként állítja a történelem bírái elé. Szerinte a románság a nemzetiségek iránt « türelmes és elnéző volt — túlságo­san is türelmes és elnéző ». Nem az a baj, írja Läncränjan, hogy a kisebb­ségeknek jogaik vannak, hanem az, hogy « a követelések és kéré­sek, mihelyt teljesítik őket, máris tovább szaporodnak ». (175-176.1.) A romániai magyar kisebbség Läncränjan könyvében már 1948-tól mint « országbontó elem » szerepel, a revizionizmus táplá­lója, s mint ilyen, állandóan veszé­lyezteti Románia integritását. A nemzetiségi egyenlőség Lancranjan szerint csak úgy valósítható meg, ha a kisebbségek f­elismerik törté­nelmi tényünket, állandóságunkat és folytonosságunkat, az erdélyi ro­mánság permanens többségét és a nagy egyesítésünk irreverzibilitá­­sát ». (128. 1.) A « jószomszédság­ról » és a « testvéri közösségről » szólván, hozzáfűzi — a nemzetiségi politikára is jellemző — megfelleb­bezhetetlen posztulátumát : « a jószomszédság és testvériség csak ott lehetséges, ahol a tisztelet és a megbecsülés kölcsönös, ahol méltá­nyolják az igazságot ». Ugyan­akkor szemrebbenés nélkül ál­lítja, hogy a két világháború között Erdélyben « az anyanyelv haszná­lata a legkevésbé sem volt korlá­tozva » (190­­1.). Nem mosolyogni­­való ? Aki nem ismeri az erre vo­natkozó tudományos irodalmat (köztük román szerzők munkáit is), megkérdőjelezheti az e korszakról alkotott hiteles képet. De olvassuk tovább Lancranjan könyvét. « A magyar történészek — írja — megpróbálják a történel­met megaggusztálni » (így ! ), mialatt «érdekeik szerint hazu­­doznak ». (140. 1.) Soroljam fel a román történetírás hamisításait, kihagyásait, torzításait ? Idézzem az erre vonatkozó nemzetközi iro­dalmat ? Vagy soroljam fel, hogy egy negyedszázad alatt hányszor ír­ták vagy íratták újra a román tör­ténelmet ? Lancronjainak és pamfletíró társainak kedvenc témája az 1940—1944 közötti« horthysta rém­uralom » Észak-Erdélyben. Nem riadnak vissza fotóanyagok ten­denciózus, hamisító montázsától, vagy talán soha nem élt személyek felvonultatásától sem. « Észak-Er­­dély egész területén — írja Läncränjan — emberek tízeit és százait ölték meg (a magyarok), akárcsak a barbár inváziók ide­jén, ha­nem annál is rémesebben. » (135. 1.) Az észak-erdélyi esemé­nyekből Läncränjan kettős motí­vumot épít a történelmi torz­képbe : a «magyar fasizmust » és Ipp és Ördögkút (ahol valóban történtek sajnálatos katonai meg­torlások) kiterjesztését egész (kie­melés tőlem) Észak-Erdély területé­re. De nem is ebben rejlik a veszély, hanem az aktualizálásában : ab­ban, hogy Lancronban 1982-ben ko­vácsol politikai fegyvert a közel fél évszázados eseményekből. Lelki megfélemlítés ? A « pszi­chiátriai intézetek » módszerei ? A « jószomszédság » és « test­véri közösség » hevében azonban megfeledkezik Lancranjan a Ma­­niu gárdistákról, akik 1944 októ­berében minden emberi elképze­lést felülmúló kegyetlenséggel tize­delték a védtelen magyar falvak la­kosságát. Erről román írók is bor­­zongva emlékeznek (Titus Popo­­vici : Strainul — Az idegen című regénye, Bukarest 1972, 438—444. 1.) Lancranjan szeretné meg nem történtté tenni a román történelem azon fejezeteit, amelyek a Vas­gárda és Antonescu fatőrületi rém­tetteihez kötődnek. Elhallgatja a iadi-i, bákói, csernovitzi, galaci, kisenevi vagy odesszai pogromo­kat, a közel félmillió zsidó kiirtá­sát. Egy szó sem esik Lancranjan könyvében Antonescu Romániájá­nak háborús szerepéről. Arról, hogy Hitler csatlósállamai közül Romá­nia szolgáltatta a legnagyobb kato­nai kontingenst a szovjetellenes háborúhoz. Az erdélyi román paraszt apo­­teózisából kiindulva, Lancranjan történelmi képet rajzol a magyar és a román nép jellembeli tulajdonsá­gairól. A magyar népről írva, csak úgy hemzsegnek könyvében az ilyen jelzők, mint « ázsiai vadság », « barbárok », « újonnan jöttek », « megszállók », « betolakodók » és sok más ehhez hasonló. A történe­lemben tájékozatlan idegen olva­sóban megzavarodnak a képek — mi fölháborodhatunk. Lancranian idéz is : a német püspök, Freisin­­ger Ottó — olvashatjuk — a ma­gyarokat még a 12. században is « sátorlakóként » emlegeti. (Idézet Illyés Gyula Puszták népe című könyvéből, 144­­1.) A románok vi­szont, Lancranjan szerint, « maga­­sabbrendű életet éltek a magya­roknál, megőrizték a római szerve­zettség egyes formáit ». Hozzam fel én is a bizánci tábornok, Kekau­­menos feljegyzéseit a 1l. század közepe táján írt Strategicon-jából, amely szerint a Balkán hegyeiben élő vlachok « megbízhatatlan és ha­zug » nép voltak ? Idézzek tudomá­nyos munkákból (köztük romá­nokból is) részleteket az ókirály­sági román városok 20. századi(!) közegészségügyi állapotairól ? Sorolhatnám vég nélkül a pél­­dáskodó párhuzamokat, történelmi evidenciákat, ha valami értelmét is látnám. Nem hiszem, hogy ez valamit is javítana a magyar-ro­mán viszony helyzetén. Ám a Láncránjanéhoz hasonló írások, beszédek, hivatalos kijelentések, hamis tényekből való következteté­sek nemcsak hogy megfertőzték az idegen emberekben rólunk alkotott képet, de az erdélyi nemzetiségek békés együttéléséről kialakult elkép­zeléseinket és értékrendszerünket is egycsapásra felborították. Vak­vágányra tolták. És végül, elképzel­hető, milyen gondolatokat ébresztettek, vagy milyen magatar­tást formálnak Erdély vegyes lakos­ságú vidékein, a munkahelyen, a közhivatalokban, az utcán. ILLYÉS ELEMÉR A történelem vakvágányán IRODALMI ÚJSÁG 1983. 1. szám Szamizdat-kiadványok 1956-ról vtívrom­ánciA^ '97 Holvarbuod v BUDAPEST 1956. X123~XI.3 20 amatőrfénykép A HARCOLÓ VÁROS BUDAPEST 1956. X. 26-XI.11 20 amatőrténykép A magyar demokratikus ellenzék Budapesten az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 26. évfordulója alkalmából négy do­kumentumot adott közre. Ezek közül három, 20-20 képet tartalmazó amatőrfénykép sorozat, amelyek címe : A forradalmi város, Buda­pest 1956. X. 23. — XI. 3., A harcoló város, Budapest 1956. X. 23. — XI. 11. és A lerombolt város, Budapest 1956. XI. 4. után. A negyedik dokumentum egy kazetta, melynek címe : A magyar forradalom hangja. A felvételen az 1956. október 23. és november 7. között elhangzott rádióadások, a forradalom kronológiája. Illyés Gyula : Egy mondat a zsarnokságról és Petri György : A kis októ­beri forradalom 24. évfordulójára című verse hallható. A verseket a költők mondják el, a zenei betéteket az Illés együttes előadásában halljuk. Mind a négy dokumentumot ugyanaz az embléma, a Kossuth­­címeres magyar zászló díszíti. « A lerombolt város » címet egy kereszten olvashatjuk. DIES ACADEMICUS HUNGARICUS GENEVENSIS Két sikeres találkozó után harmadszor hívjuk össze független magyar értelmiségi barátainkat Genfben. Összejövetelünket, amelynek tárgya ezúttal A MAGYAR REFORMKÍSÉRLETEK, 1983. június 17-19-én rendezzük — Nagy Imre és sorstársai kivégzé­sének 25. évfordulóján. Egyúttal azzal a felhívással fordulunk mindazokhoz, akik kezde­ményezésünkkel egyetértenek, hogy írják alá alábbi indítványun­kat, amelyet a szabad magyar sajtó útján hozunk nyilvánosságra : «A magyarországi sajtó a közelmúltban felhívást intézett a közvéleményhez neves és névtelen halottaink emlékének megbecsü­lésére, emlékük és sírjaik gondozására. Az indítványhoz csatlakozunk. Nagy Imre és sorstársai, s velük együtt az 1956-os forradalom annyi más áldozata még ma, negyedszázad múltával is ismeretlen helyen, jeltelen sírban nyugszik. A legelemibb erkölcs és kegyelet nevében kérjük az illetékeseket, hogy ezen hamvakat tisztességben temessék el, névvel megjelölt sírban, a civilizált Európa évezredes szokásai szerint. » A fenti felhíváshoz a következő címen kérjük az aláírásokat : Dr. Luka László 4, ave. Bertrand CH-1206 GÉNÉVÉ, SUISSE Ugyanitt lehet a III. Dies Academicus Hungaricus 1983. júniusi összejövetelére jelentkezni — kérésre megküldjük a találkozó részletes programját. PÜSKI — CORVIN HUNGARIAN RECORDS BOOKS 1590 Second Ave. New York. N.Y. 10028 (212) 879-8893 SOKEZER MAGYAR KÖNYV, ÚJSÁG, HANGLEMEZ ÉS HANGSZALAG Forintcsekk, IKEA, Comturist, TUZEX befizetőhely Postán a világ minden tájára szállítunk. Új nagy katalógusunkat díjmentesen szállítjuk

Next