Irodalmi Ujság, 1983 (34. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám

1983. 1. szám Erdélyben megmozdult valami. Pontosab­ban : valakik megmozdultak. Bátor emberek 1981 végén « Ellenpontok » címmel sokszoro­sított szamizdat folyóiratot indítottak, mely­nek célja — saját megfogalmazásuk szerint — «a kelet-középeurópai emberi jogfosztott­­ságnak — és ezen belül az erdélyi magyar­ság politikai, kulturális elnyomásának — ismertetése ». A folyóirat első számainak tar­talmát az Irodalmi Újság 1982. 4. számának 3. oldalán röviden jelezte. 1982 októberében, az « Ellenpontok » 8. számában két olyan do­kumentum látott napvilágot — mostani szá­munk 4-5. oldalán teljes egészében átvesszük őket —, amelyeket túlzás nélkül történelmi jelentőségűnek érzek. Az egyik : « Memoran­dum a helsinki értekezlet megállapodásai­nak betartását ellenőrző madridi konferencia résztvevőihez » ; a másik : « Az ‘Ellenpontok’ szerkesztőségének programjavaslata a romá­niai magyarság jogfosztott helyzetének meg­változtatása érdekében ». Ha — természetesen az adott keretek kö­zött— történelmi jelentőségűnek merem mon­dani őket, az azért van, mert tudomásom sze­rint a második világháború befejezése, vagy legalábbis a párizsi békeszerződés aláírása óta először történt meg, hogy — a Memoran­dum esetében — az erdélyi magyarok egy csoportja nemzetközi fórumhoz fordul, és egy pártatlan nemzetközi bizottság létreho­zását kéri, olyan bizottságét, amely nemcsak megvizsgálná a romániai magyarság helyze­tét, de az egyes vitás kérdésekben döntési joggal és ellenőrzési hatáskörrel is rendel­keznek ; a Programjavaslat esetében először történt meg, hogy az erdélyi magyarok egy csoportja nem kéri, hanem követeli alapvető állampolgári és nemzetiségi jogainak intéz­ményes tiszteletben tartását. Ezzel a két do­kumentummal új helyzet teremtődött az erdé­lyi magyarság jogaiért folyó — és minded­dig meglehetősen langyosan folytatott — küzdelemben. A román kommunista rendőrállam azonnal felismerte a dokumentumok jelentőségét. Erő­szakszervei november elején lecsaptak azok­ra, akiket az « Ellenpontok » szerkesztőinek, a Memorandum és a Programjavaslat szerzői­nek véltek. Őrizetbe vettek és kihallgattak több magyar értelmiségit, köztük az erdélyi magyar irodalom egyik legtehetségesebb köl­tőjét, Szőcs Gézát , néhányukat, így Szűcsőt, Tóth Károly tanárt és feleségét súlyosan bán­talmazták, s azzal engedték őket szabadon, hogy a lakhelyüket nem hagyhatják el — feltehetőleg bírósági eljárást akarnak indí­tani ellenük. A súlyos jogtiprások hírére megmozdult a magyarországi értelmiség is. November 20-án Budapesten 71 aláíró Nyilatkozatot küldött Lázár Györgynek, a Magyar Nép­­köztársaság miniszterelnökének, a Magyar Írók Szövetségének és a Magyar P.E.N. Klub­nak ; felhívtak mindenkit, hogy tiltakozzék a romániai hatóságok eljárása ellen, köve­telték az esetleg még őrizetben lévők szaba­­don bocsátását és a rendőri zaklatások beszün­tetését. (A Nyilatkozat szövege és az aláírók teljes névsora a 4. oldalon olvasható.) Az aláírók között — a magyarországi szamizdat kiemelkedő alakjai mellett — országos hírű írók, költők, szobrászok, színészek, tudósok, világhírű zeneművészek és filmrendezők van­nak. Abban a tanulmányomban, amely « Erdély dolgában » címmel pontosan négy évvel ezelőtt, az Irodalmi Újság 1979. január­februári számában jelent meg, azt írtam, hogy az erdélyi magyarok jogainak kivívásá­ban a magyarság — nem katonai érte­lemben — három hadtesttel rendelkezik. Az első maga az erdélyi magyar nép. Hoz­zátettem — elnézést, amiért saját írásomból idézek —, hogy­­ senki és semmi a helyszí­nen vívott harcot nem pótolhatja. Azok, akik az élére álltak, mindannyiunknál job­ban tudják, milyen áldozatot és milyen kockázatot vállaltak. De tudják azt is, hogy áldozat és kockázat nélkül nincs változás és haladás. Minél többen csatlakoznak hozzá­juk a romániai magyarság soraiból, annál reménytkeltőbb a bátorságuk, a harcuk ». Az « Ellenpontok », a Memorandum, a Programjavaslat megszületése azt mutatja, hogy a fokozódó elnyomás és uszítás foko­zódó ellenszegülést és kiállást váltott ki a romániai magyarság soraiban. Harcuk új szakaszba lépett — a Király Károly szimbo­lizálta egyéni fellépéstől eljutottak a kollektív megnyilvánulásokig, a kommunista párt ve­zetőségéhez címzett kérelmektől a nemzetközi fórumok segítségében bízó követelésekig. Ahogy a rendőrakciók jelzik, a szélesedő frontban szerepet vállaló erdélyi magyarok veszélyeztetettsége is megnövekedett. Mind­ezt tudva, különös elismerés és tisztelet, s egyben fokozott védelem illeti meg azokat, akik az emberi és kisebbségi jogokért folyó — Erdélyben, a helyszínen folyó — küzdelem új formáit megteremtették, abban részt vesznek, azért biztonságukat, testi épségü­ket, egészségüket, sőt életüket kockáztatják. Nekik, mindenekelőtt nekik köszönhető, hogy az « erdélyi kérdés » a feledés homályából ismét előtérbe került, hogy a világsajtó az utóbbi hetekben nagy cikkekben foglalko­zott az erdélyi magyarok helyzetével, s nekik köszönhető az is, ha a problémakör — remél­hetőleg — eljut a nemzetközi fórumok elé is. A második hadtest : a hazai magyarság. Tudjuk, hogy az utóbbi években mennyire megnőtt a hazaiak érdeklődése és érzékenysége az erdélyi magyarok helyzetét illetően , de tudjuk azt is, hogy néhány kivételtől elte­kintve az aggodalom vagy a rokonszenv alig nyilatkozott meg másban, mint sajnálkozás­ban vagy a románok szidásában. A hetvene­gyek Nyilatkozata az első nagyméretű kollek­tív állásfoglalás. Amikor azt szeretnénk hin­ni, hogy talán nem az utolsó, akkor nem a 71 aláíróra gondolunk — ők most, és többen kö­zülük korábban is megtették, amit a lelkiis­meretük parancsolt —, hanem azokra, akik a Nyilatkozatot nem írták, vagy időhiány, kontaktus-hiány miatt nem írhatták alá. Tu­lajdonképpen az ilyen vagy ehhez hasonló Nyilatkozat alatt tízmillió hazai aláírásnak kellene lennie. Az erdélyi magyaroknak ál­landóan, folyamatosan érezniük, tudniuk kellene, hogy a hazai magyarság szolidáris velük. Vonatkozik az aktivizálódás szükséges­sége a harmadik hadtestre, a Nyugaton élő magyarokra is. Nekünk van a legkönnyebb dolgunk, de nagy tevékenységgel mi sem dicse­kedhetünk. Itt is csak néhányak és néhány­szor mozdulnak meg. Az új helyzetben, az új, Erdélyből származó hivatkozási anyaggal a kezünkben, elemi kötelességünknek kell te­kinteni, hogy az « Ellenpontok » szerkesztői­nek a madridi konferencia résztvevőihez in­tézett Nyilatkozata el is jusson a madridi konferencia minden nyugati résztvevőjéhez. Azokban az országokban, ahol élünk, a mi sürgős feladatunk, hogy szorgalmazzuk : a kül­ügyminisztériumok, az illető országok mad­ridi delegációi foglakozzanak vele, tűzzék a konferencia napirendjére ! A mi feladatunk az is, hogy befogadó országainkban tájé­koztassuk a kormányokat, a parlamenteket, a képviselőket, a szenátorokat, az emberi jo­gokat védő szervezeteket, az Amnesty Inter­national csoportjait arról a veszélyről, ami a nyilatkozat vélt vagy valódi szerzőit, család­jukat, barátaikat fenyegeti, és mindent megtegyünk, hogy az illetékes nyugati szer­vek a román hatóságok tudomására hozzák , figyelik cselekedeteiket, és további jogtip­­rásaik, esetleges megtorló intézkedéseik nem maradnak következmények nélkül. Említett cikkemben foglalkoztam a magyar állam magatartásával is. Nem írhattam mást, mint azt, hogy a magyar állam semmi­féle konkrét eredményt nem ért és nem ér el az erdélyi magyarság védelmében, megelég­szik olyan szemfényvesztő ál-eseménnyel, mint Kádár és Ceausescu sokat emlegetett 1977-es találkozója, amelyet nemcsak javulás nem követett, de a helyzet azóta is egyre romlott. Az utóbbi évek megmutatták, hogy a ma­gyar vezetést alázatos szovjet­ hűsége meg­akadályozta abban is, hogy valamiféle elfo­gadható megegyezésre jusson Ceausescu­­cuékkal, és abban is, hogy a hazai közvélemé­­előtt, a kétoldali román-magyar kapcsola­tok viszonylatában és a különböző nemzetkö­zi fórumokon fellépjenek velük szemben. A magyar kormány a Helsinki Szerződés egyik aláírója, a helsinki értekezlet betartá­sát ellenőrző madridi konferencia egyik részt­vevője. Mikor kitűnő erdélyi magyar értelmisé­giek a szabadságuk, talán az életük kockáztatásával azt kérik, hogy a madridi konferencia foglalkozzék a romániai ma­gyar kisebbség helyzetével — a magyar kor­mánynak kellene az elsőnek lennie, amelyik ezt a kérést támogatja. Nem tudunk arról, hogy ez megtörtént volna. Mikor erdélyi magyar demokratákat ma­gyarságuk és demokratikus nézeteik miatt őrizetbe vesznek, s megkínozzák, mozgási szabadságukban korlátozzák őket, a magyar kormánynak közben kellene járnia Bukarest­ben emberi jogaik védelmében. Ki tud ar­ról, hogy ez megtörtént volna ? Mikor 71 kiváló magyar értelmiségi Bu­dapesten szolidaritási nyilatkozatot ír alá az üldözött erdélyi magyarok mellett, a ma­gyar sajtónak, rádiónak, televíziónak közöl­­nie-közvetítenie kellene ezt a nyilatkoza­tot ; a címzetteknek — a miniszterelnöknek, az írószövetségnek, a magyar P.E.N. Klubnak — foglalkozniok kellene vele, válaszolniok kellene rá. Ki hallott aról, hogy ez megtör­tént volna ? Valami mégis történt. 1982 márciusában, a bukaresti Sport és Turisztikai Kiadónál megjelent Erdélyről egy vadul magyarellenes könyv egy Ion Láncránjan nevű párt­írnok tollából. A könyvvel e számunk 2. oldalán Illyés Elemér részletesen foglalkozik — itt csak annyit, hogy aligha látott volna nyomdafestéket a legfelső román párt- és ál­lami vezetés jóváhagyása nélkül. Nos, erre a könyvre válaszolt — vitázva válaszolt (nyilván a legfelső magyar párt- és állami vezetés jóváhagyásával) — a buda­pesti « Valóság » című folyóirat októberi szá­mában, majd a televízióban és a rádióban is Száraz György író-újságíró ; a « Való­ság »-ban megjelent cikket a Magyarok Vi­lágszövetségének export-lapja, a « Magyar Hírek » is átvette, méghozzá első, második, harmadik oldalán, mintegy ezzel is hangsú­lyozva a nyugaton élő magyarok felé : íme, a hazai politikai vezetés szembe mer szállni a román vezetéssel, ki mer állni az erdélyi kérdésben. Száraz György meglehetősen puha vá­laszcikkét végigolvasva kiderül, hogy — a szerző jószándékától függetlenül — mitől gyúlt haragra, miért táltosodott meg egyszerre a magyar vezetés. Lánctányan felségsértést kö­vetett el ! Könyvében — bár névtelenül, de félreérthetetlenül — két helyen belekötött Kádár Jánosba. A hazai sajtó, rádió, televízió válaszadá­sából nem nehéz a következtetést levonni. Több mint két évtizede több mint kétmillió magyart alapvető jogaitól fosztanak meg Ro­mániában, s ezt a magyar párt és állam ve­zetői szótlanul tűrik. De egy román zugíró megfricskázza Kádárt, és erre azonnal vá­­laszoltatnak. Szónoki a kérdés : mi fonto­sabb nekik a kétmillió magyar sorsa, vagy Kádár személyi megbántottsága ? * * * Közvetlenül az « Ellenpontok », a madridi konferenciához intézett Nyilatkozat, a Pro­gramjavaslat feltételezett szerkesztőinek-szer­­zőinek letartóztatása és a budapesti hetvene­gyek Nyilatkozata után történt még valami Magyarországon, amit már az időbeli össze­­csengés miatt sem lehet az említett esemé­nyektől elvonatkoztatni. A párt hivatalos lapja, a « Népszabadság » 1982. december 11-i számában Rényi Péternek, az újság fő­szerkesztőhelyettesének (valójában tényleges főszerkesztőjének, Kádár bizalmi emberének) aláírásával terjedelmes cikket közölt a hazai szamizdatosok, és személy szerint Konrád György ellen. A cikk olyan hangot üt meg, amilyet a pesti sajtó Nagy Imréék kivégzése óta nem használt. Azt állítja, hogy a magyar szamizdatosok mögé — akár akarják, akár nem — , óriási arzenál, rendkívüli hatalom sorakozik, gazdasági és politikai, katonai és propagandaapparátusával a Nyugat min­den szocializmusellenes, antikommunista potenciálja és tartaléka », a szamizdatosok « nem is akármilyen hatalmakkal kötődnek így össze, erőkkel, akik a maguk hatalmi szférájának kiterjesztése érdekében nem riadnak vissza attól, hogy súlyos károkat okozzanak az érintett népeknek». Arról, hogy ki mögött (mondjuk : a « Népszabad­ság » mögött) milyen hatalom áll, hogy el­sősorban melyik az a hatalom, amelyik szfé­ráját állandóan kiterjesztgeti, és súlyos ká­rokat okoz az érintett népeknek (mondjuk , az afgánnak vagy a lengyelnek, hogy csak a legfrissebb példáknál maradjunk), aligha érdemes vitatkozni — a kérdés, amiről most szó van, az : milyen súlyosak, és diktatóri­kus rendszerben milyen súlyos következmé­nyekkel járhatnak az « imperialista közpon­tok »-kal való « összekötődés » vádjai, ami­ket a « Népszabadság » cikke tartalmaz. A következmények súlyosságát egyébként már a cikk címe is jelzi : « Nem babra megy a játék ». S hogy a játék — vagy legalábbis, amit a « Népszabadság » cikke annak nevez — nem babra megy, ezt az mutatja a legjobban, hogy három nappal a cikk megjelenése után a rendőrség megszállta ifjabb Rajk László la­kását, közismert és legkevésbé sem titkos « butik »-jából elvitték az ott fellelhető sza­­mizdat-kiadványokat, a sokszorosító gépe­ket, és rövid időre bekísérték ifjabb Rajk Lászlót és több más, fiatal értelmiségi társát­­. A magyar párt és a magyar rendőrség ezek szerint ugyanazt cselekszi, mint a román párt és a román rendőrség ; mindnyájan ma­gyar szamizdatosokat üldöznek. Rényi Pé­ter, a pesti Láncrányán, ugyanazt tette, mint bukaresti kollégája : írásával a magyarüldö­zést készítette elő. S ő ráadásul a saját nemzet­belijei ellen. Hogy az összekapcsolás nem erőltetett, azt Rényi cikkének azok a részei bizonyítják, amelyekben a petíciók aláírása, az aláírá­sok gyűjtése, az « ez ellen vagy az ellen »tilta­kozók felé vág, és kijelenti : « tudja meg mindenki, hogy különféle emberbarátinak és nemzetinek feltüntetett gesztióiknak a legkonokabb békeellenes csoportok törekvé­sei adnak hatalmi nyomatékot ». Magyarra fordítva, az emberbaráti gesztió , a Szegé­nyeket Támogató Alap, a nemzeti gesztió , az erdélyi magyarok védelmében történt 71 aláírás — ami alig három héttel előzte meg a « Nem babra megy a játék »-ot. Megpró­bálni segíteni a hazai szegényeken, szolida­ritást vállalni az Erdélyben üldözött magya­rokkal, ezek szerint nem más, mint a legko­nokabb békeellenes csoportokat szolgálni. Ezt is megértük ! Kádár, Rényi és társai azt állítják, hogy a szamizdatosok, a « szetások », a különféle másként­ gondolkodók — Magyarországon törpe kisebbséget jelentenek. Igaz-e, vagy sem : ezt csak szabad választások tudnák tisztázni. De feltéve, hogy igaz, akkor is : üldözésük nem más, mint kisebbség-üldözés. Hogyan hihetnénk el, hogy a határokon kí­vüli magyar kisebbségnek őszinte védelmezői lehetnek azok, akik a határokon belül a saját magyar kisebbségüket üldözik ? A buda­pesti kisebbség-üldözők nem ellenfelei, ha­nem cinkos partnerei a bukarestieknek. Mi lehet az oka a hazai keményedésnek ? Túl népszerűvé és befolyásossá váltak — főleg a fiatalság köreiben — a szamizdato­sok ? A pártvezetés nem tudja elviselni, hogy mind többen és mind nyíltabban a szemére vetik , hány százezren nyomorognak a « szo­cialista tábor» minta­ országában, s meny­nyire tehetetlen az erdélyi — és hozzátehet­jük : a felvidéki — magyarság ügyében is ? A közvélemény figyelmének Erdély felé fordulását akarják a pártvezetők kihasználni a saját belső ellenzékük felszámolására ? A növekvő gazdasági nehézségek miatt és az újabb nehézségek küszöbén el akarják né­­mítani az ellenzéket ? A lengyel gombóc akadt (nekik is) a tor­kukon, a KOR és a Szolidaritás árnyától nem tudnak szabadulni ? A « liberális »-nak és « magyarbarát »­­nak híresztelt Andropov felé hajlonganak — a KGB-s Andropov módszereit utánozva ? A választ ők ismerik — mi csak találgatha­tunk. Mi legfeljebb annyit látunk, hogy — akár­csak Ceausescuék — ők is idegesek. Mintha félnének. Mintha a romló helyzetben egyre inkább kísértené őket 56 tanulsága : valójában ők van­nak kisebbségben. Kisebbségek ** * ** * ** * IRODALMI ÚJSÁG 3. oldal MÉRAY TIBOR *Egy hétre rá, 1982. december 21-én újabb házkutatás volt ifjabb Rajk László lakásán. Kádár, aki Rákosi belügyminisztere volt, mikor idősebb Rajk Lászlót letartóztatták, kivégezték, és Rajk Lászlónét börtönbe ve­tették, úgy látszik, a Rajk-házaspár egyetlen fiától sem vonja meg gondoskodó figyelmét.

Next