Irodalmi Ujság, 1984 (35. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám
1984. 3. szám Ez hát a morzsa, a radírpor és kivágott papírszelet, forgács, mondatfoszlány halmaza, amely leesett a szerző asztaláról, kimaradt előző filozófiai művéből, az Özön közönyből. Lenézett lába alá, megsajnálta a csinos kis rakást, vagy nem tehetett mást, mert mozdulni sem tudott volna : felseperte, összerakta, könyvbe fűzte. 925 oldal lett. Három kötetben fért csak el. — így valahogy lehetett a bevezető, azaz az Exordium szerint : « ollóval nekiestem az Özön közöny gépiratának — hol a bölcselettörténet olyan mazsoláit-legendáitanekdotáit faragtam le, amelyek a szakfilozófus előtt, ha jól ismertek is, az olvasónak pihentető alkalmat adnak az eltűnődésre és megkönnyítik az anyag megemésztését — hol olyan fejtegetéseket hagytam el, amelyek idée maitresse oldalfolyosóira, mellékvisztáira adnak kitekintést ; végül eszméket, amelyek előremutattak tervezett további kötetek felé. » (I. kötet, 9. oldal.) Akár mazsola, forgács vagy kiegészítés és folytatás, párját ritkító mű lett belőle, nagyobb, mint a határi alapkönyv a filozófiában, a létegészet átfogni próbáló, messze ágakra és holtágakra, vizesárkokra, patakokra bomló, majd újra egyesülő folyamhálózat, határtalan delta, mely a végén réveteg rezignációval adja át magát az emberi vállalkozástörténet minden zsenialitást és kuriozitást egyesítő tengerének. Kérdései, mint a selyemgubó szála, hosszan tekerednek, messziről indulnak, hol ráérően fejlődnek, hol megperdülnek, nyargalni kezdenek, mígnem úgy behálózzák az olvasót, hogy szinte elveszettnek érzi magát. Az első kötetben, melynek ríme A rákóra ideje, az idő ez a kérdésháló, melybe belegabalyodunk. A rákóra arra utal, hogy járhatna a mutató visszafelé is, hogy az emberi önkény formálja, teszi megfoghatóvá ezt a megfoghatatlan, de létünket hatalmában tartó, múlásra kárhoztató tényezőt. Mint a többi témájával kapcsolatban, az idő problémájánál is a kérdés érdekli a szerzőt, nem pedig a megoldás, mely látszólag lezárja a kérdést, — látszólag, mert hiszen úgyis újra nyílik ; a kérdéseket nem lehet megválaszolni, a kérdés mindig kérdés marad. Az időelméletek, időmesék, legendák, analógiák, szimbólumok és időjelek csak arra valók, hogy sorra megmutassák, mily sok hamis irányba lehet menni, mennyi mindenbe bele lehet botlani, ha keresgélni kezdünk mitologémákban, szent iratokban, az álbölcsességektől roskadozó bölcselettörténetben. A Félreugrók — Megtántorodók rímet viselő második kötetben (és az első végén is) épp ezért azt nézi meg a szerző, mi is hát az a filozófia, hányadán állunk vele, mire képes és mire nem képes. Határ Győző szerint leginkább a képtelenségekre képes : feloldhatatlan csomókat köt, légylábakkal mézbe lép, taposómalommal akar földrészeket, csillagokat és évszázadokat bejárni, vagy mohón eszi, harapja, nyeli önmagát, « lyuk-szavakat » gyárt, mint amilyen a nem-lét, s aztán tűnődik, gyötrődik, csodálkozik, hogy « a semmiből nem lesz semmi » ; fejét búrába dugja, onnét hallgatja, nézi, szagolja a világot, de önpárái hódítják, meg az üveghangok, káprázatok, és nem érti, hogy tökéletes mérései miért oly tökéletlenek. Pedig az ilyen fajta filozófusok a legártatlanabbak, mert meddők : magyarázzák a megmagyarázhatatlant. Vannak ezeknél komiszabbak is. Ilyenek a szerző szerint a logomániások, akik nem jutnak tovább a szavaknál ; ilyen az istenkeresők szektája, mely « az exkluzivitás homlokzata mögött lármás-plebejus és a bölcseletben mint hajlamsított vulgarizáló jeleskedik », (I. 145). Végül a világmegváltoztatók, de ők nem is filozófusok, csak utópiaként árulják a filozófiát, s a tömegek félrevezetéséből élnek. Ebben a szemléletben hibbantnak álcázott gonoszok, keserves bohócok, megrészegült könyvmolyok, szemfényvesztők, dilettáns bűvészek, önmaguk dugájába dőlt vezérek, kenetteljes jámborok, álszentek, híres hallucinálók, messzelátó vakok, szőrszálhasogatók, ostoba zsenik vonulnak a filozófia kicsit még ma is tetszetős zászlói alatt, körülvéve fából vaskarikákkal, lábatlan tyúkokkal, kelepcékkel, zsákutcákkal, bálványokkal, babonákkal, guruló fapénzzel, a « nesze semmi, fogd meg jól ! » szellemével. Amennyire filozófiáról beszélnek Határ Győző drámái, regényei, versei, annyira irodalmi eszközökkel, szózenével,sarkításokkal, stilizálással, mérhetetlenül gazdag fantáziára valló látomásokkal, bódító képek özönével dolgozik a filozófiában. Filozófiai seregszemléje is olyan, mintha a Golgheleghi ezredfordulós zarándoklatából, a nagy vonulásból szakadt volna ki a « hochmecolók » furcsa szerzete. Ezt a hatást azzal fokozza, hogy előszeretettel időz a filozófia peremlakóinál. Helyenként nem elég könyve olvasásához közepes nagyságú filozófus-lexikon, néha több kötetes bölcselettörténet sem (mint a német Ueberweg), ha azonosítani akarjuk az említett, idézett vagy megleckéztetett teoretikusokat. Ennek oka néhány esetben az illetők filozófiai jelentéktelensége, vagy az, hogy pár aforizmánál nem hagytak többet hátra, többször pedig, hogy nem filozófusokról van szó, hanem teológusokról, misztikusokról, hermetikusokról, evangélistákról, szektaalapítókról, egyházatyákról, vagy csillagászokról, matematikusokról, írókról. Ókorkutatóknak, patrológusoknak, medievalistáknak, dogmatikusoknak, rend- és kolostortörténészeknek sokat mondó nevek merülnek fel, de a filozófiatörténetben általában csak az utalásokban, lábjegyzetekben vagy az apróbetűs részben szerepelnek. Kérdőn (Kedronosz ?), Markion (Markianosz ?), Valentinosz és mások nevét meg sem találtam filozófiai forrásmunkáimban, mert nyilván a keresztény vallástörténetbe tartoznak. Luriát is talán másik nevei alatt kellett volna keresnem. Pszeudo-Hieronymuszról nem sikerült megállapítanom, hogy a Monte Fortino-i, az Ascoliból származó ferences rendfőnök, a Nuciavellis-i vagy a prágai Hieronymusz-e. Seregnövelő szerepe van Poszeidoniosz, Giovanni Sacrobosco, Philiphonosz, Numeniosz és sok más újplatonikus, epikureista, pitagóreus, gnosztikus és szinkretista stb. emlegetésének. Mindez azonban korántsem marad túlburjánzó illusztrációs anyag vagy puszta ismeretfitogtatás a tájékozatlan olvasó megszeppentésére, hanem épp az az érdekes, hogy a szerző nem retten meg az általa kibocsátott filozófiai aprójószágok hadának láttán, hanem odaáll közéjük és a seregekkel vitatkozik egyszerre. Egyiknek az emanációs tanát vágja ketté, a másiknak a szemébe rántja a sapkát, amiért « hitvány daimoniont » teremtett vagy unalmas lélekelméletbe bonyolódott ; az Istenről szóló képzelgéseket egyenként veszi kézbe, függetlenül súlyuktól, még akkor is, ha — mint maga mondja — « együgyű hívőknek és bárgyú szerzeteseknek » készültek is (III. 94.) ; aztán aprófát vág a teodiceákból, a fogásra vaskosabbjából meg olajat üt, de vannak tanok, amelyeket pillanatok alatt megdarál és könnyed mozdulattal az aligfilozófusok szemébe szól. Még leginkább a hitükben « megtántorodókat » és a « félreugrókat » kedveli, akik szabálytalan teológiát írtak, áttörték a gondolathagyományokat, de legalábbis a dogmákon vágott keskeny résen másznak elő. Ez valami. Barackot kapnak a fejükre. Határ Győző előszeretettel vonzódik a vallásokhoz, azon belül is a különcségekhez, a vajákosokhoz, misztikusokhoz, a koraközépkori titokfejtőkhöz, babonásokhoz, hogy lesajnálhassa az oktondi szenteskedőket. Kitér még a zsinatok témáira is, foglalkozik Isten befolyásolásának hiúságával, az imával, a szentháromság eszméjével és szentségtörő tanokkal, ráolvasásokkal, a máglyára került megszállottak istenkísértő hiábavalóságaival, « kanboszorkányok » történetével, terjengős fabulákkal. Senki ne mondja, hogy kikerül valakit is, hogy nem néz szembe problémákkal , minden feladatot vállal, megy a tévelygők után, leás a múltba, törmelék-, hamu- és homokrétegek alá, lelket lehel a holtakba, hogy orrukra kösse a kérdőjelet. Mivel hadakkal vitatkozni, kit megdicsérni, kit leleplezni, gáncsolni, dögönyözni, itt koronázni, ott nyelvet ölteni és gúzsba kötni nagy látást-futást kíván, csak a harmadik kötetben jut ahhoz a szerző, hogy kifújja magát és megmondja, mit is akar mondani voltaképp. Persze az előző kettőben is ezt akarta, de hát ez a sok szamár nem hagyta, szavába vágtak, morgolódtak, nyekeregtek, s ő mindent, de mindent meghall, komolyan vesz, nem hagyhat semmit szó nélkül. Az első két kötet így hát disputa, a harmadik az összefoglalás, az Antisumma. « Anti », mert a rendszer utálatos valami. Módszere ugyan a harmadik kötetben sem változik meg, gyakran utánakiabálnak a múltbéli nyelvelők, de most már nem hagyja magát, nem a tan érdekli, hanem a van. Az, ami van, tehát a lét, a létezés léte és a lét létezése, az ontológia alapkérdése, « a bölcselet csúcsdiszciplinája ». Csakhogy ama nagy lét, a határtalan és ezért nem is uni-, hanem multiverzum, megfoghatatlan és érthetetlen puszta létezésében, létezésének hogyanjában, légióként pedig mirevalóságában, miértjében. A lét nem törődik a létezőkkel, sem az egyedekkel, sem a fajokkal, sem az élen!, sem az élettelennel. Jól tudhatjuk : a 1c. közöny, « özön közöny ». Épp ezért, bármilyen otrombaság részünkről, a lét helyett saját létünkre nézünk, mindig is ezzel foglalkozunk. Gondolatrendszereink nem valók másra, « mint hogy értelmezzék, bebútorozzák, lakályossá tegyék, kézzelfoghatóvá — embernek hajlékává alakítsák át ebben a protagorászi szemlencsével percipiálható mindenségben amaz özön közönyt, kiben ímhol halálok halálával lakozunk. » (III. 75.) A bölcselő azonban nem hazudhat mákonyos meséket a valóságba, nem kábíthatja el magát ájtatos hiedelmekkel, hanem szembe kell néznie a cicomátlan lét végességével és szófián butaságával, melyről lepereg minden elmélet, minden magyarázat és gyermekded hasonlat. A végső szavak csüggetegen, melankólikusan szólnak a létfejtés felsülésekkel járó vállalkozásáról, a filozófia « visszakapcsolási bűvészetéről », az elhelyezkedésről az egykedvű létben : « a bölcselet e zárlati betetőzése az elmúlás főpróbája. » (III. 183.) De miért Szélhárfa a három kötet közös címe ? Azért, mert a szerző a harmadik kötet végén ezzel a címmel közöl egy ciklusra való verset jobbára a bölcsesség hiábavalóságáról és az emberi elmúlásról. Az emberen és az emberrel láthatatlan erők játszanak, mint a szél az edhárfán. A szélhárfa : léthárfa. Szólni kényszerülünk, ha mozdul a világ, s hallgatunk, ha nem szólítanak. Amit mondunk és amik vagyunk, nem a mi teljesítményünk, nem érdem és nem vétek, hanem a határtalanba nyúló lét hányaveti megnyilvánulása egy életidő idejére, vagyis egy pillanatra. Határ Győző — ezt több helyen is említi — nem szereti, ha stílusát, nyelvének verbális gazdagságát emlegetik, mert úgy gondolja, hogy ezzel az olvasó a külsőségeknél marad, vagy épp merő dekorációt lát filozófiai műveiben. Márpedig a barokk templom jellemzéséhez hozzátartozik a barokk stílusjegyek számbavétele, s még az építész kívánságára sem elégedhetünk meg azzal a kijelentéssel, hogy a templom az ima helye és az Isten háza, a lényeg a tabernákulumban van. Határ Győző könyvével kapcsolatban annál kevésbé vonatkoztathatunk el a nyelvtől és stílustól, mert sem filozofálása módjától, sem filozófiájától, mondanivalójától nem választható el a nyelvi kifejezés. Ontológiai elmélkedései a pont és a végtelen, a kicsi és a nagy, az ember parányi léte és a multiverzum szembeállításának szuggesztiója alatt állnak, s ennek hatását szimbolikus erővel fokozza a fogalmazás. Mint a létben az ember, Határ filozófiájában elvész az olvasó. Szinte az első mondattal berántja a szózuhatagba, megmártja a feneketlen vizekben, átadja hideg- és melegáramlatoknak, a sodrásnak, örvénynek, szédületnek. Nála a filozófia nem világosságot teremt, hanem lidérces félhomályt, labirintusokat, kavargást, légszomjat. Ez megfelel annak a tételnek, hogy a filozófia nem eligazít, hanem az eligazodás hiányát és illúzióját tudatosítja. Ha pedig nincs eligazodás, látnunk kell a lét iszonyatos kuszaságát, erők, hullámok és gondolatok gyűrűzését, a tömegesen kínálkozó zátonyokat, eszmék bozótját, szavak dzsungelét, melyből nincs menekvés. A tanácstalanság érzését igen változatos nyelvi eszközökkel idézi elő, illetve támasztja alá. Nem valami szép módja az idegen szavak halmozása. A « platonikus » « protagóreus zavarosságához » « kontaminánssal » járul hozzá (I. 85.) ; « sztereognózissal » « perisztaltikázunk » « reflexive » ; «a talamusztelep, a pons » vagy a nyersinger nem ugorhat az « innervációs sornak elébe, amely a szenzórium ‘labirintusát’ éppen betölti — nem olthatja ki az idegszerv neuroma elható ingertükrét, sem nem szuperponálhat szekunder ingerjátékot » (1. 91.). Jószágaink tudatában « a sensus numiniszhoz hasonló érzések dominálnak — a maguk minimális intellektuális tartalmával persze és emócióik differenciálatlan forrásában : rudimentális gondolatfoltok a logikus rajzása »... « propillatórikus » elfogódottságban (II. 113.). Mármost az a kérdés : « a matematikának lesz-e olyan ‘mutációja’, amelynek komputerizálható ‘fluxiói’ — ahogy Newton az integrált elnevezte — a jelenség e kisikló randomizálását még utolérhetik és legalább természeti probabilitássá szelídíthetik ? » (III. 40.). Ezek csak kiragadott példák. A gyűjtő szinte minden második oldalon talál hasonlókat. Az olvasó lenyűgözésének és törpévé változtatásának másik eszköze a nagy látványok felidézése. A fák ábrázolásához őserdőket mozgat a szerző, a kövek szerepére a Himalájával figyelmeztet ; ha a lisztet említi, zsákkal önti ránk, hogy vakuljunk, fuldokoljunk, orrunk, fülünk megteljék vele. Ide vehetjük a halmozás módszerét is. Példáit garmadával említi, filozófiatörténeti utalásai néha olyanok, mint a sáskajárás, mindenhonnét másznak elő a múltbéli alakok, teóriák, mondások. Feltornyozó és egymásból egymásba áthajlító problémakezelése a már említett behálózás érzését kelti. Asszociációk hosszú során átsiklunk térből az időbe, tegnapból a holnapba, témáról témára, az előzményeket addig kutatva, míg azt sem tudjuk, minek az előzményéről van szó, de készséggel megyünk, kanyargunk, repít a barokkos szép dagály, andalít a szavak szivárványos árja. Pl. így : « miért legyen valakinek, aki per definitionem az ember-mivolt megatonnás meghaladása, isten létére ez az árulkodó, nevetségesen emberi-nagyon is-emberi vágyőrülete : a kényszerű szükség, hogy magasztalják, körülhall elujázzák, aláhozsannázzanak , hogy leesett állal, tátott szájjal, átszellemülten csodálják s csak hogy egyáltalán tudomást vegyenek róla — miért ? Mi ez a transzcendentális, millióm megatonnás pávabüszkeség, aminek a hódolat e permanens szintjére isteni véráramában — amaz isteni kisebbrendűség, amelynek e szakadatlan bizonygatásra, bátorító bíztatásra szüksége van ? » (II. 103). Avagy imigyen szólva : « valamíg e gyéren — e szörnyű gyéren ! — lakott multiverzum oly igen más ‘idegi szervezésű’ proprioceptorait lessük-figyeljük, letakarodnak képelképzelésünk retinájáról a régi religiók monomániás isteneinek csordái ; fogalomzavarból táplálkozó és létüket fogalmak zavarából állandósító, lenyaklott kolosszusok — teremtők, titánok csürhéi : mint értelmüket vesztett, viharvert pofázmányok a gótikus vízköpőn — úgy érnek földet a sírkertekben, ahová lesúvadás után alágörögnek hasznukvehetetlen , ami marad belőlük — mint az Areiopagitából — a nomenklatúra. » (III. 113.). Talán a példákból is meg lehet érezni, hogy a szerző élvezi azt, amit csinál. Nem a fennhéjázó tudákosság beszél belőle, hanem a beszéd és a téma szeretete, nem a bornírt komolyság, hanem a szakmai fanatizmuson messze túlemelkedő engedékeny játékosság. Ezzel a vászon mellé is néző huncut bölcsességgel, a nem kifejezett, de művének egészét átjáró humorral megnyeri az olvasót, aki maga is szeretne könnyedén lépni, föléje emelkedni a dolgoknak, az életnek, a világnak, mint ama szép rokokó képen, Watteau festményén a « L’indifferent ». HANÁK TIBOR HATÁRTALANSÁGOK (Határ Győző : Szélhárfa ////. Aurora Ezoteriák 4. London 1982-83.) kritika Határ Győző : ANIBEL Regénytrilógia Első része, A NAPSÜTÖTTE ZÁPOR, francia fordításban, 1970-ben már megjelent. Magyarul a teljes mű most jelent meg először az Aurora kiadásában. Előfizetői ára 12 angol font (20 US dollár, DM 50. — vagy annak megf. nyugati valuta).Minthogy a bankok a csekk-átutalásért az összeg jelentős részét levonják, szerző arra kéri a megrendelőt, hogy ne csekket postázzon, hanem vagy nemzetközi postautalványt, vagy magát a pénzt juttassa el. Csak olyan megrendelést veszünk figyelembe, amely mellékeli a vételárat. Megrendelhető a szerző címén : 12. Edge Hill LONDON SW19 4LP UK EUROPE AZ ÚJVÁRY-« GRIFF » KIADÓ zsebkönyv alakban is megjelentette Méray Tibor : NAGY IMRE ÉLETE ÉS HALÁLA című könyvét (Ötödik kiadás) A 400 oldalas munka ára DM 16,00, US $ 8.00 Ezzel egyidőben jelent meg nagyalakban a könyv negyedik kiadása. Ára DM 32,00, US $ 15.00 19