Irodalmi Ujság, 1984 (35. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 3. szám

1984. 3. szám Ez hát a morzsa, a radírpor és kivágott papírszelet, forgács, mondatfoszlány halma­za, amely leesett a szerző asztaláról, kimaradt előző filozófiai művéből, az Özön közönyből. Lenézett lába alá, megsajnálta a csinos kis rakást, vagy nem tehetett mást, mert mozdul­ni sem tudott volna : felseperte, összerakta, könyvbe fűzte. 925 oldal lett. Három kötet­ben fért csak el. — így valahogy lehetett a bevezető, azaz az Exordium szerint : « ollóval nekiestem az Özön közöny gépiratának — hol a bölcselettörténet olyan mazsoláit-legendáit­­anekdotáit faragtam le, amelyek a szakfilozó­fus előtt, ha jól ismertek is, az olvasónak pihentető alkalmat adnak az eltűnődésre és megkönnyítik az anyag megemésztését — hol olyan fejtegetéseket hagytam el, amelyek idée maitresse oldalfolyosóira, mellék­visztáira ad­nak kitekintést ; végül eszméket, amelyek előremutattak tervezett további kötetek fe­lé. » (I. kötet, 9. oldal.) Akár mazsola, forgács vagy kiegészítés és folytatás, párját ritkító mű lett belőle, na­gyobb, mint a határi alapkönyv a filozófiában, a létegészet átfogni próbáló, messze ágakra és holtágakra, vizesárkokra, patakokra bomló, majd újra egyesülő folyamhálózat, határtalan delta, mely a végén réveteg rezignációval adja át magát az emberi vállalkozástörténet min­den zsenialitást és kuriozitást egyesítő tenge­rének. Kérdései, mint a selyemgubó szála, hosszan tekerednek, messziről indulnak, hol ráérően fejlődnek, hol megperdülnek, nyar­galni kezdenek, mígnem úgy behálózzák az olvasót, hogy szinte elveszettnek érzi magát. Az első kötetben, melynek ríme A rákóra ideje, az idő ez a kérdésháló, melybe belega­balyodunk. A rákóra arra utal, hogy járhatna a mutató visszafelé is, hogy az emberi önkény formálja, teszi megfoghatóvá ezt a megfogha­tatlan, de létünket hatalmában tartó, múlásra kárhoztató tényezőt. Mint a többi témájával kapcsolatban, az idő problémájánál is a kérdés érdekli a szerzőt, nem pedig a megol­dás, mely látszólag lezárja a kérdést, — látszólag, mert hiszen úgyis újra nyílik ; a kérdéseket nem lehet megválaszolni, a kérdés mindig kérdés marad. Az időelméletek, időmesék, legendák, analógiák, szimbólumok és időjelek csak arra valók, hogy sorra megmutassák, mily sok hamis irányba lehet menni, mennyi mindenbe bele lehet botlani, ha keresgélni kezdünk mitologémákban, szent iratokban, az álbölcsességektől roskado­zó bölcselettörténetben. A Félreugrók — Megtántorodók rímet viselő második kötetben (és az első végén is) épp ezért azt nézi meg a szerző, mi is hát az a filozófia, hányadán állunk vele, mire képes és mire nem képes. Határ Győző szerint legin­kább a képtelenségekre képes : feloldhatatlan csomókat köt, légylábakkal mézbe lép, tapo­sómalommal akar földrészeket, csillagokat és évszázadokat bejárni, vagy mohón eszi, ha­rapja, nyeli önmagát, « lyuk-szavakat » gyárt, mint amilyen a nem-lét, s aztán tűnődik, gyötrődik, csodálkozik, hogy « a semmiből nem lesz semmi » ; fejét búrába dugja, onnét hallgatja, nézi, szagolja a világot, de önpárái hódítják, meg az üveghangok, káprázatok, és nem érti, hogy tökéletes mérései miért oly tökéletlenek. Pedig az ilyen fajta filozófusok a legártatlanabbak, mert meddők : magyaráz­zák a megmagyarázhatatlant. Vannak ezeknél komiszabbak is. Ilyenek a szerző szerint a logomániások, akik nem jutnak tovább a szavaknál ; ilyen az istenkeresők szektája, mely « az exkluzivitás homlokzata mögött lármás-plebejus és a bölcseletben mint ha­­jlamsított vulgarizáló jeleskedik », (I. 145). Végül a világmegváltoztatók, de ők nem is filozófusok, csak utópiaként árulják a filozó­fiát, s a tömegek félrevezetéséből élnek. Ebben a szemléletben hibbantnak álcázott gonoszok, keserves bohócok, megrészegült könyvmolyok, szemfényvesztők, dilettáns bűvészek, önmaguk dugájába dőlt vezérek, kenetteljes jámborok, álszentek, híres hallu­­cinálók, messzelátó vakok, szőrszálhasogatók, ostoba zsenik vonulnak a filozófia kicsit még ma is tetszetős zászlói alatt, körülvéve fából vaskarikákkal, lábatlan tyúkokkal, kelepcékkel, zsákutcákkal, bálvá­nyokkal, babonákkal, guruló fapénzzel, a « nesze semmi, fogd meg jól ! » szellemével. Amennyire filozófiáról beszélnek Határ Győző drámái, regényei, versei, annyira iro­dalmi eszközökkel, szózenével,­­sarkítá­­sokkal, stilizálással, mérhetetlenül gazdag fantáziára valló látomásokkal, bódító képek özönével dolgozik a filozófiában. Filozófiai seregszemléje is olyan, mintha a Golgheleghi ezredfordulós zarándoklatából, a nagy vonu­lásból szakadt volna ki a « hochmecolók » furcsa szerzete. Ezt a hatást azzal fokozza, hogy előszeretettel időz a filozófia peremla­kóinál. Helyenként nem elég könyve olvasá­sához közepes nagyságú filozófus-lexikon, néha több kötetes bölcselettörténet sem (mint a német Ueberweg), ha azonosítani akarjuk az említett, idézett vagy megleckéztetett teo­retikusokat. Ennek oka néhány esetben az illetők filozófiai jelentéktelensége, vagy az, hogy pár aforizmánál nem hagytak többet hátra, többször pedig, hogy nem filozófusok­ról van szó, hanem teológusokról, misztikuso­król, hermetikusokról, evangélistákról, szektaalapítókról, egyházatyákról, vagy csilla­gászokról, matematikusokról, írókról. Ókorkutatóknak, patrológusoknak, medieva­­listáknak, dogmatikusoknak, rend- és kolos­tortörténészeknek sokat mondó nevek merül­nek fel, de a filozófiatörténetben általában csak az utalásokban, lábjegyzetekben vagy az apróbetűs részben szerepelnek. Kérdőn (Ke­­dronosz ?), Markion (Markianosz ?), Valen­­tinosz és mások nevét meg sem találtam filozófiai forrásmunkáimban, mert nyilván a keresztény vallástörténetbe tartoznak. Luriát is talán másik nevei alatt kellett volna keres­nem. Pszeudo-Hieronymuszról nem sikerült megállapítanom, hogy a Monte Fortino-i, az Ascoliból származó ferences rendfőnök, a Nuciavellis-i vagy a prágai Hieronymusz-e. Seregnövelő szerepe van Poszeidoniosz, Gio­vanni Sacrobosco, Philiphonosz, Numeniosz és sok más újplatonikus, epikureista, pitagó­­reus, gnosztikus és szinkretista stb. emlegeté­sének. Mindez azonban korántsem marad túlbur­jánzó illusztrációs anyag vagy puszta ismeret­­fitogtatás a tájékozatlan olvasó megszeppen­­tésére, hanem épp az az érdekes, hogy a szerző nem retten meg az általa kibocsátott filozófiai aprójószágok hadának láttán, ha­nem odaáll közéjük és a seregekkel vitatkozik egyszerre. Egyiknek az emanációs tanát vágja ketté, a másiknak a szemébe rántja a sapkát, amiért « hitvány daimoniont » teremtett vagy unalmas lélekelméletbe bonyolódott ; az Istenről szóló képzelgéseket egyenként veszi kézbe, függetlenül súlyuktól, még akkor is, ha — mint maga mondja — « együgyű hívőknek és bárgyú szerzeteseknek » készültek is (III. 94.) ; aztán aprófát vág a teodiceákból, a fogásra vaskosabbjából meg olajat üt, de vannak tanok, amelyeket pillanatok alatt megdarál és könnyed mozdulattal az alig­­filozófusok szemébe szól. Még leginkább a hitükben « megtántorodókat » és a « félre­­ugrókat » kedveli, akik szabálytalan teológiát írtak, áttörték a gondolathagyományokat, de legalábbis a dogmákon vágott keskeny résen másznak elő. Ez valami. Barackot kapnak a fejükre. Határ Győző előszeretettel vonzódik a vallásokhoz, azon belül is a különcségekhez, a vajákosokhoz, misztikusokhoz, a korakö­zépkori titokfej­tőkhöz, babonásokhoz, hogy lesajnálhassa az oktondi szenteskedőket. Ki­tér még a zsinatok témáira is, foglalkozik Isten befolyásolásának hiúságával, az imával, a szentháromság eszméjével és szentségtörő tanokkal, ráolvasásokkal, a máglyára került megszállottak istenkísértő hiábavalóságaival, « kanboszorkányok » történetével, terjengős fabulákkal. Senki ne mondja, hogy kikerül valakit is, hogy nem néz szembe problé­mákkal , minden feladatot vállal, megy a tévelygők után, leás a múltba, törmelék-, hamu- és homokrétegek alá, lelket lehel a holtakba, hogy orrukra kösse a kérdőjelet. Mivel hadakkal vitatkozni, kit megdicsérni, kit leleplezni, gáncsolni, dögönyözni, itt koro­názni, ott nyelvet ölteni és gúzsba kötni nagy látást-futást kíván, csak a harmadik kötetben jut ahhoz a szerző, hogy kifújja magát és megmondja, mit is akar mondani voltaképp. Persze az előző kettőben is ezt akarta, de hát ez a sok szamár nem hagyta, szavába vágtak, morgolódtak, nyekeregtek, s ő mindent, de mindent meghall, komolyan vesz, nem hagy­hat semmit szó nélkül. Az első két kötet így hát disputa, a harmadik az összefoglalás, az­ Antisumma. « Anti », mert a rendszer utála­tos valami. Módszere ugyan a harmadik kötetben sem változik meg, gyakran utánakiabálnak a múlt­béli nyelvelők, de most már nem hagyja magát, nem a tan érdekli, hanem a van. Az, ami van, tehát a lét, a létezés léte és a lét létezése, az ontológia alapkérdése, « a bölcse­let csúcsdiszciplinája ». Csakhogy ama nagy lét, a határtalan és ezért nem is uni-, hanem multiverzum, megfoghatatlan és érthetetlen puszta létezésében, létezésének hogyanjában, légióként pedig mirevalóságában, miértjében. A lét nem törődik a létezőkkel, sem az egyedekkel, sem a fajokkal, sem az élen!, sem az élettelennel. Jól tudhatjuk : a 1c. közöny, « özön közöny ». Épp ezért, bármi­lyen otrombaság részünkről, a lét helyett saját létünkre nézünk, mindig is ezzel foglalko­zunk. Gondolatrendszereink nem valók másra, « mint hogy értelmezzék, bebútoroz­zák, lakályossá tegyék, kézzelfoghatóvá — embernek hajlékává alakítsák át ebben a protagorászi szemlencsével percipiálható min­­denségben amaz özön közönyt, kiben ímhol halálok­ halálával lakozunk. » (III. 75.) A bölcselő azonban nem hazudhat mákonyos meséket a valóságba, nem kábíthatja el magát ájtatos hiedelmekkel, hanem szembe kell néznie a cicomátlan lét végességével és szóf­ián butaságával, melyről lepereg minden el­mélet, minden magyarázat és gyermekded hasonlat. A végső szavak csüggetegen, melankóliku­­san szólnak a létfejtés felsülésekkel járó vállalkozásáról, a filozófia « visszakapcsolási bűvészetéről », az elhelyezkedésről az egykedvű létben : « a bölcselet e zárlati betetőzése az elmúlás főpróbája. » (III. 183.) De miért Szélhárfa a három kötet közös címe ? Azért, mert a szerző a harmadik kötet végén ezzel a címmel közöl egy ciklusra való verset jobbára a bölcsesség hiábavalóságáról és az emberi elmúlásról. Az emberen és az emberrel láthatatlan erők játszanak, mint a szél az ed­hárfán. A szélhárfa : léthárfa. Szólni kényszerülünk, ha mozdul a világ, s hallgatunk, ha nem szólítanak. Amit mon­dunk és amik vagyunk, nem a mi teljesítmé­nyünk, nem érdem és nem vétek, hanem a határtalanba nyúló lét hányaveti megnyilvá­nulása egy életidő idejére, vagyis egy pilla­natra. Határ Győző — ezt több helyen is említi — nem szereti, ha stílusát, nyelvének verbális gazdagságát emlegetik, mert úgy gondolja, hogy ezzel az olvasó a külsőségeknél marad, vagy épp merő dekorációt lát filozófiai műveiben. Márpedig a barokk templom jel­lemzéséhez hozzátartozik a barokk stílusje­gyek számbavétele, s még az építész kívánsá­gára sem elégedhetünk meg azzal a kijelentés­sel, hogy a templom az ima helye és az Isten háza, a lényeg a tabernákulumban van. Határ Győző könyvével kapcsolatban annál kevésbé vonatkoztathatunk el a nyelvtől és stílustól, mert sem filozofálása módjától, sem filozófiá­jától, mondanivalójától nem választható el a nyelvi kifejezés. Ontológiai elmélkedései a pont és a végtelen, a kicsi és a nagy, az ember parányi léte és a multiverzum szembeállításá­nak szuggesztiója alatt állnak, s ennek hatását szimbolikus erővel fokozza a fogalmazás. Mint a létben az ember, Határ filozófiájában elvész az olvasó. Szinte az első mondattal berántja a szózuhatagba, megmártja a feneketlen vizekben, átadja hideg- és melegá­ramlatoknak, a sodrásnak, örvénynek, szédü­letnek. Nála a filozófia nem világosságot teremt, hanem lidérces félhomályt, labirintu­sokat, kavargást, légszomjat. Ez megfelel annak a tételnek, hogy a filozófia nem eligazít, hanem az eligazodás hiányát és illúzióját tudatosítja. Ha pedig nincs eligazo­dás, látnunk kell a lét iszonyatos kuszaságát, erők, hullámok és gondolatok gyűrűzését, a tömegesen kínálkozó zátonyokat, eszmék bo­zótját, szavak dzsungelét, melyből nincs me­nekvés. A tanácstalanság érzését igen változatos nyelvi eszközökkel idézi elő, illetve támasztja alá. Nem valami szép módja az idegen szavak halmozása. A « platonikus » « protagóreus zavarosságához » « kontaminánssal » járul hozzá (I. 85.) ; « sztereognózissal » « pe­­risztaltikázunk » « reflexive » ; «a tala­­musztelep, a pons » vagy a nyersinger nem ugorhat az « innervációs sornak elébe, amely a szenzórium ‘labirintusát’ éppen betölti — nem olthatja ki az idegszerv neuroma elható ingertükrét, sem nem szuperponálhat szekun­der ingerjátékot » (1. 91.). Jószágaink tudatá­ban « a sensus numiniszhoz hasonló érzések dominálnak — a maguk minimális intellektuá­lis tartalmával persze és emócióik differenciá­latlan forrásában : rudimentális gondolatfol­tok a logikus rajzása »... « propillatórikus » elfogódottságban (II. 113.). Mármost az a kérdés : « a matematikának lesz-e olyan ‘mu­tációja’, amelynek komputerizálható ‘fluxiói’ — ahogy Newton az integrált elnevezte — a jelenség e kisikló randomizálását még utolér­hetik és legalább természeti probabilitássá szelídíthetik ? » (III. 40.). Ezek csak kiraga­dott példák. A gyűjtő szinte minden második oldalon talál hasonlókat. Az olvasó lenyűgözésének és törpévé vál­toztatásának másik eszköze a nagy látványok felidézése. A fák ábrázolásához őserdőket­ mozgat a szerző, a kövek szerepére a Himalá­jával figyelmeztet ; ha a lisztet említi, zsákkal önti ránk, hogy vakuljunk, fuldokoljunk, orrunk, fülünk megteljék vele. Ide vehetjük a halmozás módszerét is. Példáit garmadával említi, filozófiatörténeti utalásai néha olya­nok, mint a sáskajárás, mindenhonnét másznak elő a múltbéli alakok, teóriák, mondások. Feltornyozó és egymásból egymásba átha­jlító problémakezelése a már említett beháló­­zás érzését kelti. Asszociációk hosszú során át­siklunk térből az időbe, tegnapból a holnap­ba, témáról témára, az előzményeket addig kutatva, míg azt sem tudjuk, minek az előzményéről van szó, de készséggel me­gyünk, kanyargunk, repít a barokkos szép dagály, andalít a szavak szivárványos árja. Pl. így : « miért legyen valakinek, aki per defini­­tionem az ember-mivolt megatonnás megha­ladása, isten létére ez az árulkodó, nevetsége­sen emberi-nagyon­ is-emberi vágyőrülete : a kényszerű szükség, hogy magasztalják, körül­­hall elujázzák, aláhozsannázzanak , hogy lee­sett állal, tátott szájjal, átszellemülten csodál­ják s csak hogy egyáltalán tudomást vegyenek róla — miért ? Mi ez a transzcendentális, millióm megatonnás pávabüszkeség, aminek a hódolat e permanens szintjére isteni vérára­mában — amaz isteni kisebbrendűség, amely­nek e szakadatlan bizonygatásra, bátorító bíztatásra szüksége van ? » (II. 103). Avagy imigyen szólva : « valamíg e gyéren — e szörnyű­ gyéren ! — lakott multiverzum oly i­­gen más ‘idegi szervezésű’ proprioceptorait lessük-figyeljük, letakarodnak képelképzelé­sünk retinájáról a régi religiók monomániás isteneinek csordái ; fogalomzavarból táp­lálkozó és létüket fogalmak zavarából állan­dósító, lenyaklott kolosszusok — teremtők, titánok csürhéi : mint értelmüket vesztett, viharvert pofázmányok a gótikus vízköpőn — úgy érnek földet a sírkertekben, ahová lesúva­­dás után alágörögnek hasznukvehetetlen , ami marad belőlük — mint az Areiopagitából — a nomenklatúra. » (III. 113.). Talán a példákból is meg lehet érezni, hogy a szerző élvezi azt, amit csinál. Nem a fennhéjázó tudákosság beszél belőle, hanem a beszéd és a téma szeretete, nem a bornírt komolyság, hanem a szakmai fanatizmuson messze túlemelkedő engedékeny játékosság. Ezzel a vászon mellé is néző huncut bölcses­séggel, a nem kifejezett, de művének egészét átjáró humorral megnyeri az olvasót, aki maga is szeretne könnyedén lépni, föléje emelkedni a dolgoknak, az életnek, a világ­nak, mint ama szép rokokó képen, Watteau festményén a « L’indifferent ». HANÁK TIBOR HATÁRTALANSÁGOK (Határ Győző : Szélhárfa /­///. Aurora Ezoteriák 4. London 1982-83.) k­r­it­i­ka Határ Győző : ANIBEL Regénytrilógia Első része, A NAPSÜTÖTTE ZÁPOR, francia fordításban, 1970-ben már megje­lent. Magyarul a teljes mű most jelent meg először az Aurora kiadásában. Előfizetői ára 12 angol font (20 US dollár, DM 50. — vagy annak megf. nyugati valuta).Minthogy a bankok a csekk-átutalásért az összeg jelentős részét levonják, szerző arra kéri a megrendelőt, hogy ne csekket postázzon, hanem vagy nemzetközi postautalványt, vagy magát a pénzt juttassa el. Csak olyan megrendelést veszünk figyelembe, amely mellékeli a vételárat. Megrendelhető a szerző címén : 12. Edge Hill LONDON SW19 4LP UK EUROPE AZ ÚJVÁRY-« GRIFF » KIADÓ zsebkönyv alakban is megjelentette Méray Tibor : NAGY IMRE ÉLETE ÉS HALÁLA című könyvét (Ötödik kiadás) A 400 oldalas munka ára DM 16,00, US $ 8.00 Ezzel egyidőben jelent meg nagyalakban a könyv negyedik kiadása. Ára DM 32,00, US $ 15.00 19

Next