Irodalmi Ujság, 1985 (36. évfolyam, 1-4. szám)

1985 / 1. szám

4 A Magyarok Világszövetségének nevezett kormányszerv 1984-ben is « tapasztalat-csere találkozó »-t rendezett Nyugaton működő magyar egyesületek vezetői számára. Ezek a találkozók — mint azt a Világszövetség lapja, a « Magyar Hírek » megjegyzi, az évek során hagyománnyá lettek. 1984 augusztusában tizenegy országból huszonkilenc egyesület vezetői töltöttek közel egy hetet Budapesten. A megbeszélések során a résztvevők külön­böző beszédeket, előadásokat hallgattak meg, és természetesen maguk is beszéltek, hoz­zászóltak. Az alábbiakban szóról szóra közöl­jük a Frankfurt am Main-i Fonó Magyar Kultúregyesület elnökének, Dr. Démuth Gyula közgazdásznak a felszólalását. Dr. Démuth Gyula felszólalása Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves magyar barátaim ! Mindannyian azon fáradozunk, hogy élet­ben társuk a világban szétszórtan élő honfitár­saink szívében a magyar kultúra iránti érdeklődést és igényt. Tesszük ezt egyes­­egyedül azért, mert úgy érezzük, hogy a « nemzet » szó erkölcsi és történelmi kötele­zettséget ró ránk. Elismeréssel tartozunk a Magyarok Vi­lágszövetségének azért, mert kiváló műsoraival segítségünkre siet s azért is, mert lehetővé tette a világban szétszórt magyarság kulturális vezetőinek e találkozását. Kevesen sejtik, milyen nehéz a munkánk s mennyire rá vagyunk utalva minden segítségre. Mint ki­sebbségi sorban születet és felnőtt magyar tudom azonban azt is, hogy a mi helyzetünk a nyugati világban még mindig sokkal köny­­nyebb, mint azoké a magyaroké, akik az úgynevezett utódállamok egyikében élnek s nem akarják vagy nem tudják feladni magyar­ságukat. A nyugati országokban senki sem szenved hátrányt azért, mert történetesen magyarnak született. Persze, hogy nehéz a dolgunk, hiszen versenyre kell kelnünk a befogadó országok iskoláival, tömegszóra­koztató gépezetével s nem utolsó sorban az idegen nyelvvel, de semmiféle veszélynek nem tesszük ki magunkat akkor, ha mindezt félredobva összejövünk néha, hogy élvezzük a magyar zenét, költészetet, irodalmat vagy történelmet. Senkit nem fenyeget közülünk a modern inkvizíció csak azért, mert magyarul is beszél, olvas, énekel, sőt talán még ír is. Sajnos, ez nincs mindenütt így. S éppen ezért , ha kifejezésre juttatom örömömet afölött, hogy együtt lehetek itt a világban szétszórtan élő magyarság kulturális életének vezetőivel, nem tudom — s nem is akarom — elhallgatni fájdalmas megdöbbenésemet afö­lött, hogy hiányoznak ebből a körből a szlovákiai, kárpátaljai, romániai és jugoszlá­viai milliós magyar kisebbségek kulturális életének képviselői. Miután — mint már említettem — magam is kisebbségi sorban születtem és nőttem fel, senki nem tudja elhitetni velem, hogy e kisebbségeknek nin­csen sajátosan magyar kulturális élete vagy legalábbis ilyen irányú igénye. Ennek az igénynek a kielégítése lenne véleményem szerint a Magyarok Világszövetségének elsőrendű feladata s addig, amíg nem vesz tudomást erről az igényről, kérdéses marad számomra minden igyekezet, amellyel a pará­nyi nyugati szórványokat akarja támogatni. Jászi Oszkár, akinek nevét bizonyára vala­mennyien ismerjük, még 1929-ben is a kapita­lista és feudalista világnézetben látta a nemze­tiségi ellentétek okait s meggyőződéssel val­lotta, hogy ezeket az ellentéteket csak a Hitelestáj szocializmus fogja meszüntetni. Nos, mi meg­értük a szocializmus győzelmét Középeurópá­­ban s nem tagadhatjuk, hogy a nemzetiségek elnyomása a szocialista világban —­ talán éppen Magyarországot kivéve — kegyetle­nebb, mint bármikor volt. Ez pedig — legalábbis a nemzetiségi politika vonatkozásá­ban — szocialista elvek csődjét jelenti s rontja természetesen világszerte a szocialista eszme hitelét. Talán naív a kérdés, mégis felteszem : tett-e a Világszövetség határozott lépéseket annak érdekében, hogy a nemzetiségi kisebb­ségekre vonatkozó szocialista elvek a környező államok magyar kisebbségeire nézve legalább annyira érvényre jussanak, mint amennyire a mai magyar szocialista állam érvényesíti azokat a határain belül élő, nemzetiségi kisebbségekkel szemben ? Ha igen , hol és mikor ? S ha nem , miért nem ? Örülnék, ha választ kaphatnék ezekre a kérdésekre. Miután felvidéki vagyok, csak szlovák vo­natkozásban tudnék konkrét javaslatot tenni. Mi lenne, ha a Magyarok Világszövetsége a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szö­vetségével együtt meghívná a szlovák szellemi élet jeles képviselőit magyarországi látoga­tásra, amelynek során a vendégek láthatnák a nemzetiségi helységek kétnyelvű feliratait, a szlovák iskolákat, kulturális intézményeket, hallhatnák és láthatnák a szlovák nyelvű rádió- és televízióadásokat, megismerhetnék a magyarságnak a szlovák kisebbséggel szem­ben gyakorolt jóindulatát. Ilyen találkozások pusztán emberi szinten áttörhetnék azt a jégfalat, amelyet a sovinizmus álprófétái fa­gyasztottak s fagyasztanak ma is két, egymást megérteni kész nép közé. Ezért kérdem — s erre a kérdésre is szeretnék választ kapni — hogy járhatónak tartja-e a Világszövetség ezt az utat, s hogy van-e módja ilyen kezdemé­nyezésekre, természetesen nemcsak szlovák vonatkozásban ? Ezzel kapcsolatban — de ettől fügetlenül is — legyen szabad rámutatnom arra a páratlan lehetőségre, amelyet az 1986-os esztendő tartogat az összmagyarság számára s amelyért méltán irigyelhetne bennünket a világ minden nemzete. 1986 július 31.-én lesz Liszt Ferenc halálának századik évfordulója. Tudjuk, hogy a magukat kompetensnek tekintő zenekritiku­sok hada csaknem száz éven át valóságos hadjáratot folytatott Liszt ellen, bombaszti­kus külsőségességet, olcsó szentimenta­­lizmust, formátlanságot, hatásvadászatot vet­vén a nagy magyar muzsikus szemére. Való­ban csak mi magyarok ismernénk Liszt művészi és emberi nagyságát ? Liszt alkotta meg voltaképpen a zenei transzkripció fogal­mát, amikor Paganini szinte ördögi virtuozitá­­sú hegedűműveit átültette zongorára, amit előtte mindenki lehetetlennek tartott ; az ő tervei szerint konstruált zongora jelentősen hozzájárult e hangszer máig húzódó fejlődéséhez ; ő teremtette meg a szimfonikus zeneköltemény fogalmát, amely nélkül elképzelhetetlen lenne a francia impresszio­nizmus zenéje, Debussy, Ravel, de éppen úgy Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov is. S az emberi nagyság ? Már mint világhírű művész önzetlen áldozatkészséggel támogatta a korá­ban felbukkanó vetélytársakat ; csak, hogy a legnagyobbakat nevezzem meg : Chopint, Berliozt, Wagnert... S amikor 1838 márciusá­ban a megvadult Duna a fél Budapestet lesodorta a térképről, Liszt Európa-szerte mólókat írjon. Hátulütője csupán az az ilyes­féle, « műsorzártára » sürgetett írásoknak, hogy sok bennük az interpretált gondolat. Filológus legyen a talpán, aki egyszer, Cs. Szabó műveinek elemzőjeként rendet tesz közöttük. Ezt a célt is szolgálta az író hatalmas, gonddal válogatott könyvtára, bár szögezzük le félreérthetetlenül, hogy Cs. Szabó érzékenyen szublimáló interpretátor , zenei hasonlattal : kadenciái felérnek egy-egy magvas és jólformált etűddel. Nem akart Magyarországon meghalni. Bécsben lett rosszul, Pestre siettek vele, a hematológus professzorasszonytól remélték, hogy megmenti. Jóbarátja, társa, Szabó Zol­tán, Bretagne-ban temető mellett lakott , néhány éve ötven frank lefizetése ellenében megvette a sírját. Cs. Szabó fatalistább volt ennél, de talán az utolsó évekig dönteni sem volt képes igazán afelől, hogy hol nyugodja­nak a porai. Sárospatakon minden bizonnyal ápolni fogják sírhantját a hálás utókor gyer­mekei, a véletlenül született végső elhatározás tehát helyes volt. A londoni házban most hideg van. Az íróasztalon nem szólal meg a tűzpiros telefon, s nem mondja be csörgésére a számot : « Ambassador 21-21 » a nyugati kultúra magyarországi nagykövete,­ ékoztatás hangversenyeket rendezett, amelyeknek be­vételét az árvízkárosultaknak jutatta. Lehet, hogy mindezt csak mi tudjuk, de akkor nem kutyakötelességünk-e mindezt a világ tudomására hozni ? Vigyázzunk, hogy el ne késsünk ! Mert — Hölgyeim és Uraim — a Liszt-reneszánsz már folyamatban van ! Le­gyen szabad csak a világhírű zongoraművészt, Brendel Alfrédot idéznem : « Tudom, hogy kompromittálom magamat, ha szót emelek Liszt mellett. Középeurópában, Hollandiában és Skandináviában sokan elhúzzák a szájukat, ha Liszt nevét olvassák valamely hangverseny programján... Általában elfelejtettük, hogy Liszt volt századának legnagyobb Beethoven­­interpretátora. Itt tehát talán más eljárás ajánlkozik : jeles Liszt-interpretátornak csak azokat szabadna elsimernünk, akik illetékes­ségüket mint klasszikus mesterművek inter­­p­retátorai már bebizonyították ». Liszt Ferenc halálának századik évfordulója páratlan alkalmat nyújt nekünk arra, hogy világszerte méltassuk és ünnepeljük egy nagy magyar művész jelentőségét s arra is, hogy teherbíró hidat építsünk az anyaország és a világban szétszórt magyarság között, amely­nek legnagyobb része természetesen nem is annyira szétszórt, hiszen az anyaország köze­lében él, kisebbségi sorban. S minden kí­nálkozik az egyébként szinte áthidalhatatlan nyelvi nehézségek nélkül ! Hiszen világhírű zenei művekről van szó, amelyek jobban hatnak, mint a — bármely nyelven megfogal­mazott — gondolat ! Ez persze nagy feladatot róna a magyar zenevilág képviselőire, akik nemcsak Liszt nagy műveit interpretálnák, hanem az anyaország követeivé is válnának, Nyugateurópában, az U.S.A.-ban, Kanadá­ban, Ausztráliában, de éppen úgy Szlovákiá­ban, Kárpát-Ukrajnában, Romániában és Ju­goszláviában is. Kérem a Világszövetség vezetőségét, hogy már most mérje fel a vázolt javaslat jelentőségét és horderejét, mert ha csak valamit is meg akarunk ebből valósítani, akkor most kell elkezdenünk a munkát. Ez a program talán alkalmas lenne arra is, hogy kiküszöbölje a nyugaton élő magyarság tartózkodását a Világszövetség által felaján­lott és az eddigiekben nyújtott kultúrcserével kapcsolatban. Azokban az országokban, amelyekből jöttünk, minden magyar sajtóter­mék korlátlanul kapható. Magyar írók, művészek, tudósok meghívása és szerepelte­tése is legfeljebb anyagi kérdés. Az anyaor­szág magyarságának és az utódállamok ma­gyar kisebbségeinek viszont nincs módjuk arra, hogy megismerjék a nyugati világban élő magyarok nem lebecsülendő szellemi alkotá­sait. Ez a találkozó, éppúgy, mint az anya­nyelvi konferenciák, a nyugati szórvány­magyarság és az anyaország közötti eszmecse­rét kívánja elősegíteni, az eddigi eredmények azonban még csak biztatónak sem nevezhetők. Hol lehet Magyarországon nyu­gati magyar sajtótermékeket kapni ? Sehol. Ez a magyarázata annak, hogy a nyugaton élő magyarság nagy többsége mély bizalmatlan­sággal szemléli az efajta találkozókat. Ne áltassuk egymást s önmagunkat : mi, akik itt és most együtt vagyunk s azok, akik részt vettek s vesznek az anyanyelvi konferenciá­kon, messze nem képviseljük a nyugaton élő magyarság többségét. És ha a Magyarok Világszövetsége valóban súlyt helyez arra, hogy leküzdje ezt a bizalmatlanságot, akkor hathatósan és hitelesen foglalkoznia kell a környező országok magyar kisebbségeinek sorsával s gondoskodnia kell arról, hogy az anyaország és a nyugati szórványmagyarság eszmecseréje valóban kétoldalú legyen. Nem akarok semmiképpen ünneprontó len­ni, de úgy érzem, mindezt el kellett monda­nom, éppen itt és éppen most, s kérem a résztvevőket, hogy alaposan gondolják meg a mondottakat. Végezetül legyen szabad még egy egészen személyes megjegyzést tennem : csak az tudja igazán felmérni a nemzeti tudat megtartásá­nak s az ezzel járó ádozatkészségnek értékét és értelmét, aki a túlélés érdekében évtizede­ken át kénytelen volt az opportunizmus szennyvizében mosakodni csak azért, mert kisebbségi sorban született, de nem tudta s nem is akarta megtagadni népét és nemzetét. A Kárpát-medencében nem tíz, hanem — óvatos becslések szerint is — legalább tizen­négy millió magyar él. E tizennégymillió ember érdekében — nem nevében, mert erre semmiféle megbízatásom nincs — kérdem a Magyarok Világszövetségét : mit tett, tesz vagy fog tenni azért, hogy e tizennégymillió ember az Egyesült Nemzetek alapokmányá­ban lefektetett s a Helsinki Egyezményben megerősített, általános emberi jogok élveze­tébe jusson ? És ez az utolsó kérdés, amelyre szeretnék választ kapni. (Folytatás az előző oldalról) Jé százezrein vásárolt hatalmas pesti bérház egy államosított társbérletébe szorítva, a pa­pír- és írószerboltba, az Ápiszba járt el dolgozni az egyedül maradt asszony, csomago­ló volt havi hétszáz forintért. Cs. Szabó akkor már az új társsal élt Londonban, az okos és kemény második feleséggel, kinek a ház falán függő Ferenczy Béni által skiccelt portréja is eszes és elszánt asszonyt mutat. Az író magyar mód szolgáltat­ta ki magát a nőkkel, rajongást követelt, ám annál a pontnál, ahol ez érzelgősségbe csap­hatott volna át, megálljt parancsolt. Asszo­nyaitól elvárta, hogy műveit ne csak nagyra tartsák, — írói önbizalmát így növelendő, — hanem azt is, hogy értelmes első olvasói legyenek, jóösztönű tanácsadói. Nagy sze­rencséje, hogy haláláig mindenkor volt mel­lette ilyen segítőtárs, adorálón és adorálha­­tón. Cs. Szabó László termékeny író maradt az emigrációban. Panaszkodott sokszor, hogy energiáját elszívja a rádió, a BBC, amelynek szinte haláláig dolgozott. Megoldásként csak az maradt számára, hogy a rádiónak is többnyire nyomdaképes, esszérangú beszá­ IRODALMI ÚJSÁG 1985. 1. szám A « Magyar Hírek » és Démuth Gyula A Magyarok Világszövetségének már emlí­tett lapja, a «Magyar Hírek»1984. szeptember 15.-i számában Sz.M. monogrammal majd­nem teljes­ oldalas beszámolót közöl az egye­sületi vezetők budapesti találkozójáról. A lap megemlíti Rátkai Ferenc művelődési mi­niszterhelyettes tájékoztatóját, Gosztonyi Já­nosnak, a Világszövetség főtitkárának előadását, részletesen ismerteti Szüts Pál főtitkárhelyettes zárszavát,­­ de Dr. Démeth Gyuláról, a felszólalásáról szó sem esik a cikkben. A tárgyilagosság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy Dr. Démuth nem részesül semmiféle hátrányos megkülönböztetésben : nemcsak öt, de a huszonkilenc egyesület vezetői közül egyetlenegyet sem említ Sz.M. beszámolója. Sz.M. — a pontos tájékoztatás szellemében — csak a hazai funkcionáriusok nevét írja le, csak az ő előadásaikat, felszóla­lásaikat ismerteti. Arra, hogy — többek között — Dr. Démeth is felszólalt, csupán egy halvány utalásból lehet következteti, — ab­ból, hogy Szüts Pál főtitkárhelyettes zárszavá­ban megemlíti : a Magyarok Világszövetsége « gondoskodni kíván a Liszt Ferenc-jubileum méltó megünnepléséről ». Azt, hogy ez Dr. Démuth javaslata volt, teljes hallgatás fedi. A tárgyilagosság kövéért hozzá kell ten­nünk, hogy a « Magyar Hírek » következő számában interjúkat közöl a találkozó több résztvevőjével, közöttük Dr. Démuth Gyulá­val is. Hadd idézzük — megintcsak szóról­­szóra — ezt az interjút : « A frankfurti Fonó Magyar Egyesület elnöke, Dr. Démuth Gyula közgadász, 1948- tól 1956-ig Argentínában, azóta az NSZK-ban él. — Egyesületünknek mintegy 50 tagja, ren­dezvényeinknek 70-80 rendszeres látogatója van — tájékoztat Dr. Démeth Gyula. — Tagságunk többsége a Magyarországgal szomszédos államok magyarlakta területeiről származik , kisebbségi-nemzetiségi sorból ke­rült az NSZK-ba. Kulturális programjaink előadói főképpen saját tagságunkból kerülnek ki , de meghívjuk a nyugati magyar szellemi élet jeleseit és azokat a hazai művészeket, tudósokat is, akiknek munkássága beilleszthető érdeklődési körünkbe. — Felszólalásában Ön hangsúlyozta a közelgő Liszt-emlékünnepségek jelentőségét. — Ezt valóban szívügyemnek tekintem. 1986-ban ünnepli a világ Liszt Ferenc születé­sének 175., halálának 100. évfordulóját. Sze­retném, ha egyesületünk aktívan hozzájárulna — a hivatalos német és magyar szervekkel összefogva — nagy zeneszerzőnk kettős évfor­dulójának méltó megünnepléséhez ». * Eddig az interjú. A « Magyar Hírek » Dr. Démuth Gyula felszólalásából mindössze any­­nyit jegyzett meg, hogy a közelgő Liszt­­emlékünnepségek jelentőségét « hangsú­lyozta ». Azt, hogy mást is « hangsúlyozott », észre sem vette. Vagy ha észrevette, elhallgat­ta, így aztán nemcsak megválaszolatlanul, de említés nélkül is maradnak Dr. Démeth következő megjegyzései, javaslatai, kérdé­sei : 1. Tett-e valamit a Világszövetség a környező államok magyar kisebbségeinek vé­delmében ? Ha igen , hol és mit ? S ha nem , miért nem ? 2. Fájdalmasan megdöbbentő, hogy nin­csenek jelen az egyesületi vezetők budapesti összejövetelén a szlovákiai, kárpátaljai, ro­mániai és jugoszláviai milliós magyar kisebb­ségeinek kulturális képviselői. 3. Hívja meg a Világszövetség a szlovák szellemi élet jeles képviselőit magyarországi látogatásra, amelynek során az illetők láthat­nák a magyarságnak a szlovák kisebbség irányában gyakorolt jóindulatát. Van-e módja a Világszövetségnek ilyen kezdeményezésre, természetesen nemcsak magyar-szlovák vo­natkozásban ? 4. Az anyaország magyarságának és az utódállamok magyar kisebbségeinek nincs módjuk arra, hogy megismerjék a nyugati világban élő magyarok szellemi alkotásait. Hol lehet Magyarországon nyugati magyar sajtótermékeket kapni ? 5. Mit tett, tesz vagy fog tenni a Magyarok Világszövetsége azért, hogy a Kárpátmeden­cében élő 14 millió magyar élvezhesse az Egyesült Nemzetek alapokmányában lefekte­tett s a Helsinki Egyezményben megerősített, általános emberi jogokat ? Ismételjük : nemcsak a válaszok hiá­nyoznak, — maguk a kérdések sem olvasha­tók Sz.M. beszámolójában és a Dr. Démuth Gyulával készített interjúban a «Magyar Hírek » hasábjain. Nyilván ezt nevezik a Magyarok Világszö­vetségének vezető köreiben — hiteles tájé­koztatásnak.

Next