Irodalmi Ujság, 1985 (36. évfolyam, 1-4. szám)
1985 / 1. szám
4 A Magyarok Világszövetségének nevezett kormányszerv 1984-ben is « tapasztalat-csere találkozó »-t rendezett Nyugaton működő magyar egyesületek vezetői számára. Ezek a találkozók — mint azt a Világszövetség lapja, a « Magyar Hírek » megjegyzi, az évek során hagyománnyá lettek. 1984 augusztusában tizenegy országból huszonkilenc egyesület vezetői töltöttek közel egy hetet Budapesten. A megbeszélések során a résztvevők különböző beszédeket, előadásokat hallgattak meg, és természetesen maguk is beszéltek, hozzászóltak. Az alábbiakban szóról szóra közöljük a Frankfurt am Main-i Fonó Magyar Kultúregyesület elnökének, Dr. Démuth Gyula közgazdásznak a felszólalását. Dr. Démuth Gyula felszólalása Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves magyar barátaim ! Mindannyian azon fáradozunk, hogy életben társuk a világban szétszórtan élő honfitársaink szívében a magyar kultúra iránti érdeklődést és igényt. Tesszük ezt egyesegyedül azért, mert úgy érezzük, hogy a « nemzet » szó erkölcsi és történelmi kötelezettséget ró ránk. Elismeréssel tartozunk a Magyarok Világszövetségének azért, mert kiváló műsoraival segítségünkre siet s azért is, mert lehetővé tette a világban szétszórt magyarság kulturális vezetőinek e találkozását. Kevesen sejtik, milyen nehéz a munkánk s mennyire rá vagyunk utalva minden segítségre. Mint kisebbségi sorban születet és felnőtt magyar tudom azonban azt is, hogy a mi helyzetünk a nyugati világban még mindig sokkal könynyebb, mint azoké a magyaroké, akik az úgynevezett utódállamok egyikében élnek s nem akarják vagy nem tudják feladni magyarságukat. A nyugati országokban senki sem szenved hátrányt azért, mert történetesen magyarnak született. Persze, hogy nehéz a dolgunk, hiszen versenyre kell kelnünk a befogadó országok iskoláival, tömegszórakoztató gépezetével s nem utolsó sorban az idegen nyelvvel, de semmiféle veszélynek nem tesszük ki magunkat akkor, ha mindezt félredobva összejövünk néha, hogy élvezzük a magyar zenét, költészetet, irodalmat vagy történelmet. Senkit nem fenyeget közülünk a modern inkvizíció csak azért, mert magyarul is beszél, olvas, énekel, sőt talán még ír is. Sajnos, ez nincs mindenütt így. S éppen ezért , ha kifejezésre juttatom örömömet afölött, hogy együtt lehetek itt a világban szétszórtan élő magyarság kulturális életének vezetőivel, nem tudom — s nem is akarom — elhallgatni fájdalmas megdöbbenésemet afölött, hogy hiányoznak ebből a körből a szlovákiai, kárpátaljai, romániai és jugoszláviai milliós magyar kisebbségek kulturális életének képviselői. Miután — mint már említettem — magam is kisebbségi sorban születtem és nőttem fel, senki nem tudja elhitetni velem, hogy e kisebbségeknek nincsen sajátosan magyar kulturális élete vagy legalábbis ilyen irányú igénye. Ennek az igénynek a kielégítése lenne véleményem szerint a Magyarok Világszövetségének elsőrendű feladata s addig, amíg nem vesz tudomást erről az igényről, kérdéses marad számomra minden igyekezet, amellyel a parányi nyugati szórványokat akarja támogatni. Jászi Oszkár, akinek nevét bizonyára valamennyien ismerjük, még 1929-ben is a kapitalista és feudalista világnézetben látta a nemzetiségi ellentétek okait s meggyőződéssel vallotta, hogy ezeket az ellentéteket csak a Hitelestáj szocializmus fogja meszüntetni. Nos, mi megértük a szocializmus győzelmét Középeurópában s nem tagadhatjuk, hogy a nemzetiségek elnyomása a szocialista világban — talán éppen Magyarországot kivéve — kegyetlenebb, mint bármikor volt. Ez pedig — legalábbis a nemzetiségi politika vonatkozásában — szocialista elvek csődjét jelenti s rontja természetesen világszerte a szocialista eszme hitelét. Talán naív a kérdés, mégis felteszem : tett-e a Világszövetség határozott lépéseket annak érdekében, hogy a nemzetiségi kisebbségekre vonatkozó szocialista elvek a környező államok magyar kisebbségeire nézve legalább annyira érvényre jussanak, mint amennyire a mai magyar szocialista állam érvényesíti azokat a határain belül élő, nemzetiségi kisebbségekkel szemben ? Ha igen , hol és mikor ? S ha nem , miért nem ? Örülnék, ha választ kaphatnék ezekre a kérdésekre. Miután felvidéki vagyok, csak szlovák vonatkozásban tudnék konkrét javaslatot tenni. Mi lenne, ha a Magyarok Világszövetsége a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségével együtt meghívná a szlovák szellemi élet jeles képviselőit magyarországi látogatásra, amelynek során a vendégek láthatnák a nemzetiségi helységek kétnyelvű feliratait, a szlovák iskolákat, kulturális intézményeket, hallhatnák és láthatnák a szlovák nyelvű rádió- és televízióadásokat, megismerhetnék a magyarságnak a szlovák kisebbséggel szemben gyakorolt jóindulatát. Ilyen találkozások pusztán emberi szinten áttörhetnék azt a jégfalat, amelyet a sovinizmus álprófétái fagyasztottak s fagyasztanak ma is két, egymást megérteni kész nép közé. Ezért kérdem — s erre a kérdésre is szeretnék választ kapni — hogy járhatónak tartja-e a Világszövetség ezt az utat, s hogy van-e módja ilyen kezdeményezésekre, természetesen nemcsak szlovák vonatkozásban ? Ezzel kapcsolatban — de ettől fügetlenül is — legyen szabad rámutatnom arra a páratlan lehetőségre, amelyet az 1986-os esztendő tartogat az összmagyarság számára s amelyért méltán irigyelhetne bennünket a világ minden nemzete. 1986 július 31.-én lesz Liszt Ferenc halálának századik évfordulója. Tudjuk, hogy a magukat kompetensnek tekintő zenekritikusok hada csaknem száz éven át valóságos hadjáratot folytatott Liszt ellen, bombasztikus külsőségességet, olcsó szentimentalizmust, formátlanságot, hatásvadászatot vetvén a nagy magyar muzsikus szemére. Valóban csak mi magyarok ismernénk Liszt művészi és emberi nagyságát ? Liszt alkotta meg voltaképpen a zenei transzkripció fogalmát, amikor Paganini szinte ördögi virtuozitású hegedűműveit átültette zongorára, amit előtte mindenki lehetetlennek tartott ; az ő tervei szerint konstruált zongora jelentősen hozzájárult e hangszer máig húzódó fejlődéséhez ; ő teremtette meg a szimfonikus zeneköltemény fogalmát, amely nélkül elképzelhetetlen lenne a francia impresszionizmus zenéje, Debussy, Ravel, de éppen úgy Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov is. S az emberi nagyság ? Már mint világhírű művész önzetlen áldozatkészséggel támogatta a korában felbukkanó vetélytársakat ; csak, hogy a legnagyobbakat nevezzem meg : Chopint, Berliozt, Wagnert... S amikor 1838 márciusában a megvadult Duna a fél Budapestet lesodorta a térképről, Liszt Európa-szerte mólókat írjon. Hátulütője csupán az az ilyesféle, « műsorzártára » sürgetett írásoknak, hogy sok bennük az interpretált gondolat. Filológus legyen a talpán, aki egyszer, Cs. Szabó műveinek elemzőjeként rendet tesz közöttük. Ezt a célt is szolgálta az író hatalmas, gonddal válogatott könyvtára, bár szögezzük le félreérthetetlenül, hogy Cs. Szabó érzékenyen szublimáló interpretátor , zenei hasonlattal : kadenciái felérnek egy-egy magvas és jólformált etűddel. Nem akart Magyarországon meghalni. Bécsben lett rosszul, Pestre siettek vele, a hematológus professzorasszonytól remélték, hogy megmenti. Jóbarátja, társa, Szabó Zoltán, Bretagne-ban temető mellett lakott , néhány éve ötven frank lefizetése ellenében megvette a sírját. Cs. Szabó fatalistább volt ennél, de talán az utolsó évekig dönteni sem volt képes igazán afelől, hogy hol nyugodjanak a porai. Sárospatakon minden bizonnyal ápolni fogják sírhantját a hálás utókor gyermekei, a véletlenül született végső elhatározás tehát helyes volt. A londoni házban most hideg van. Az íróasztalon nem szólal meg a tűzpiros telefon, s nem mondja be csörgésére a számot : « Ambassador 21-21 » a nyugati kultúra magyarországi nagykövete, ékoztatás hangversenyeket rendezett, amelyeknek bevételét az árvízkárosultaknak jutatta. Lehet, hogy mindezt csak mi tudjuk, de akkor nem kutyakötelességünk-e mindezt a világ tudomására hozni ? Vigyázzunk, hogy el ne késsünk ! Mert — Hölgyeim és Uraim — a Liszt-reneszánsz már folyamatban van ! Legyen szabad csak a világhírű zongoraművészt, Brendel Alfrédot idéznem : « Tudom, hogy kompromittálom magamat, ha szót emelek Liszt mellett. Középeurópában, Hollandiában és Skandináviában sokan elhúzzák a szájukat, ha Liszt nevét olvassák valamely hangverseny programján... Általában elfelejtettük, hogy Liszt volt századának legnagyobb Beethoveninterpretátora. Itt tehát talán más eljárás ajánlkozik : jeles Liszt-interpretátornak csak azokat szabadna elsimernünk, akik illetékességüket mint klasszikus mesterművek interpretátorai már bebizonyították ». Liszt Ferenc halálának századik évfordulója páratlan alkalmat nyújt nekünk arra, hogy világszerte méltassuk és ünnepeljük egy nagy magyar művész jelentőségét s arra is, hogy teherbíró hidat építsünk az anyaország és a világban szétszórt magyarság között, amelynek legnagyobb része természetesen nem is annyira szétszórt, hiszen az anyaország közelében él, kisebbségi sorban. S minden kínálkozik az egyébként szinte áthidalhatatlan nyelvi nehézségek nélkül ! Hiszen világhírű zenei művekről van szó, amelyek jobban hatnak, mint a — bármely nyelven megfogalmazott — gondolat ! Ez persze nagy feladatot róna a magyar zenevilág képviselőire, akik nemcsak Liszt nagy műveit interpretálnák, hanem az anyaország követeivé is válnának, Nyugateurópában, az U.S.A.-ban, Kanadában, Ausztráliában, de éppen úgy Szlovákiában, Kárpát-Ukrajnában, Romániában és Jugoszláviában is. Kérem a Világszövetség vezetőségét, hogy már most mérje fel a vázolt javaslat jelentőségét és horderejét, mert ha csak valamit is meg akarunk ebből valósítani, akkor most kell elkezdenünk a munkát. Ez a program talán alkalmas lenne arra is, hogy kiküszöbölje a nyugaton élő magyarság tartózkodását a Világszövetség által felajánlott és az eddigiekben nyújtott kultúrcserével kapcsolatban. Azokban az országokban, amelyekből jöttünk, minden magyar sajtótermék korlátlanul kapható. Magyar írók, művészek, tudósok meghívása és szerepeltetése is legfeljebb anyagi kérdés. Az anyaország magyarságának és az utódállamok magyar kisebbségeinek viszont nincs módjuk arra, hogy megismerjék a nyugati világban élő magyarok nem lebecsülendő szellemi alkotásait. Ez a találkozó, éppúgy, mint az anyanyelvi konferenciák, a nyugati szórványmagyarság és az anyaország közötti eszmecserét kívánja elősegíteni, az eddigi eredmények azonban még csak biztatónak sem nevezhetők. Hol lehet Magyarországon nyugati magyar sajtótermékeket kapni ? Sehol. Ez a magyarázata annak, hogy a nyugaton élő magyarság nagy többsége mély bizalmatlansággal szemléli az efajta találkozókat. Ne áltassuk egymást s önmagunkat : mi, akik itt és most együtt vagyunk s azok, akik részt vettek s vesznek az anyanyelvi konferenciákon, messze nem képviseljük a nyugaton élő magyarság többségét. És ha a Magyarok Világszövetsége valóban súlyt helyez arra, hogy leküzdje ezt a bizalmatlanságot, akkor hathatósan és hitelesen foglalkoznia kell a környező országok magyar kisebbségeinek sorsával s gondoskodnia kell arról, hogy az anyaország és a nyugati szórványmagyarság eszmecseréje valóban kétoldalú legyen. Nem akarok semmiképpen ünneprontó lenni, de úgy érzem, mindezt el kellett mondanom, éppen itt és éppen most, s kérem a résztvevőket, hogy alaposan gondolják meg a mondottakat. Végezetül legyen szabad még egy egészen személyes megjegyzést tennem : csak az tudja igazán felmérni a nemzeti tudat megtartásának s az ezzel járó ádozatkészségnek értékét és értelmét, aki a túlélés érdekében évtizedeken át kénytelen volt az opportunizmus szennyvizében mosakodni csak azért, mert kisebbségi sorban született, de nem tudta s nem is akarta megtagadni népét és nemzetét. A Kárpát-medencében nem tíz, hanem — óvatos becslések szerint is — legalább tizennégy millió magyar él. E tizennégymillió ember érdekében — nem nevében, mert erre semmiféle megbízatásom nincs — kérdem a Magyarok Világszövetségét : mit tett, tesz vagy fog tenni azért, hogy e tizennégymillió ember az Egyesült Nemzetek alapokmányában lefektetett s a Helsinki Egyezményben megerősített, általános emberi jogok élvezetébe jusson ? És ez az utolsó kérdés, amelyre szeretnék választ kapni. (Folytatás az előző oldalról) Jé százezrein vásárolt hatalmas pesti bérház egy államosított társbérletébe szorítva, a papír- és írószerboltba, az Ápiszba járt el dolgozni az egyedül maradt asszony, csomagoló volt havi hétszáz forintért. Cs. Szabó akkor már az új társsal élt Londonban, az okos és kemény második feleséggel, kinek a ház falán függő Ferenczy Béni által skiccelt portréja is eszes és elszánt asszonyt mutat. Az író magyar mód szolgáltatta ki magát a nőkkel, rajongást követelt, ám annál a pontnál, ahol ez érzelgősségbe csaphatott volna át, megálljt parancsolt. Asszonyaitól elvárta, hogy műveit ne csak nagyra tartsák, — írói önbizalmát így növelendő, — hanem azt is, hogy értelmes első olvasói legyenek, jóösztönű tanácsadói. Nagy szerencséje, hogy haláláig mindenkor volt mellette ilyen segítőtárs, adorálón és adorálhatón. Cs. Szabó László termékeny író maradt az emigrációban. Panaszkodott sokszor, hogy energiáját elszívja a rádió, a BBC, amelynek szinte haláláig dolgozott. Megoldásként csak az maradt számára, hogy a rádiónak is többnyire nyomdaképes, esszérangú beszá IRODALMI ÚJSÁG 1985. 1. szám A « Magyar Hírek » és Démuth Gyula A Magyarok Világszövetségének már említett lapja, a «Magyar Hírek»1984. szeptember 15.-i számában Sz.M. monogrammal majdnem teljes oldalas beszámolót közöl az egyesületi vezetők budapesti találkozójáról. A lap megemlíti Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettes tájékoztatóját, Gosztonyi Jánosnak, a Világszövetség főtitkárának előadását, részletesen ismerteti Szüts Pál főtitkárhelyettes zárszavát, de Dr. Démeth Gyuláról, a felszólalásáról szó sem esik a cikkben. A tárgyilagosság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy Dr. Démuth nem részesül semmiféle hátrányos megkülönböztetésben : nemcsak öt, de a huszonkilenc egyesület vezetői közül egyetlenegyet sem említ Sz.M. beszámolója. Sz.M. — a pontos tájékoztatás szellemében — csak a hazai funkcionáriusok nevét írja le, csak az ő előadásaikat, felszólalásaikat ismerteti. Arra, hogy — többek között — Dr. Démeth is felszólalt, csupán egy halvány utalásból lehet következteti, — abból, hogy Szüts Pál főtitkárhelyettes zárszavában megemlíti : a Magyarok Világszövetsége « gondoskodni kíván a Liszt Ferenc-jubileum méltó megünnepléséről ». Azt, hogy ez Dr. Démuth javaslata volt, teljes hallgatás fedi. A tárgyilagosság kövéért hozzá kell tennünk, hogy a « Magyar Hírek » következő számában interjúkat közöl a találkozó több résztvevőjével, közöttük Dr. Démuth Gyulával is. Hadd idézzük — megintcsak szórólszóra — ezt az interjút : « A frankfurti Fonó Magyar Egyesület elnöke, Dr. Démuth Gyula közgadász, 1948- tól 1956-ig Argentínában, azóta az NSZK-ban él. — Egyesületünknek mintegy 50 tagja, rendezvényeinknek 70-80 rendszeres látogatója van — tájékoztat Dr. Démeth Gyula. — Tagságunk többsége a Magyarországgal szomszédos államok magyarlakta területeiről származik , kisebbségi-nemzetiségi sorból került az NSZK-ba. Kulturális programjaink előadói főképpen saját tagságunkból kerülnek ki , de meghívjuk a nyugati magyar szellemi élet jeleseit és azokat a hazai művészeket, tudósokat is, akiknek munkássága beilleszthető érdeklődési körünkbe. — Felszólalásában Ön hangsúlyozta a közelgő Liszt-emlékünnepségek jelentőségét. — Ezt valóban szívügyemnek tekintem. 1986-ban ünnepli a világ Liszt Ferenc születésének 175., halálának 100. évfordulóját. Szeretném, ha egyesületünk aktívan hozzájárulna — a hivatalos német és magyar szervekkel összefogva — nagy zeneszerzőnk kettős évfordulójának méltó megünnepléséhez ». * Eddig az interjú. A « Magyar Hírek » Dr. Démuth Gyula felszólalásából mindössze anynyit jegyzett meg, hogy a közelgő Lisztemlékünnepségek jelentőségét « hangsúlyozta ». Azt, hogy mást is « hangsúlyozott », észre sem vette. Vagy ha észrevette, elhallgatta, így aztán nemcsak megválaszolatlanul, de említés nélkül is maradnak Dr. Démeth következő megjegyzései, javaslatai, kérdései : 1. Tett-e valamit a Világszövetség a környező államok magyar kisebbségeinek védelmében ? Ha igen , hol és mit ? S ha nem , miért nem ? 2. Fájdalmasan megdöbbentő, hogy nincsenek jelen az egyesületi vezetők budapesti összejövetelén a szlovákiai, kárpátaljai, romániai és jugoszláviai milliós magyar kisebbségeinek kulturális képviselői. 3. Hívja meg a Világszövetség a szlovák szellemi élet jeles képviselőit magyarországi látogatásra, amelynek során az illetők láthatnák a magyarságnak a szlovák kisebbség irányában gyakorolt jóindulatát. Van-e módja a Világszövetségnek ilyen kezdeményezésre, természetesen nemcsak magyar-szlovák vonatkozásban ? 4. Az anyaország magyarságának és az utódállamok magyar kisebbségeinek nincs módjuk arra, hogy megismerjék a nyugati világban élő magyarok szellemi alkotásait. Hol lehet Magyarországon nyugati magyar sajtótermékeket kapni ? 5. Mit tett, tesz vagy fog tenni a Magyarok Világszövetsége azért, hogy a Kárpátmedencében élő 14 millió magyar élvezhesse az Egyesült Nemzetek alapokmányában lefektetett s a Helsinki Egyezményben megerősített, általános emberi jogokat ? Ismételjük : nemcsak a válaszok hiányoznak, — maguk a kérdések sem olvashatók Sz.M. beszámolójában és a Dr. Démuth Gyulával készített interjúban a «Magyar Hírek » hasábjain. Nyilván ezt nevezik a Magyarok Világszövetségének vezető köreiben — hiteles tájékoztatásnak.