Irodalmi Ujság, 1985 (36. évfolyam, 1-4. szám)

1985 / 1. szám

1985. 1. szám Ion Ratiu levele Tisztelt Illyés Elemér úr ! Lelkemet mély szomorúság töltötte el az Ön által írt két cikk olvasása nyomán. Záróté­teleiben tökéletesen egyetértünk : egy végte­len körben sínylődünk. Miért ? Mivelhogy a jelenlegi tények és a történelmi valóság magyar felfogása gyökeresen eltér a miénktől. Ezeknek a tényeknek csak példaként való felsorolása is csupán meddő polémiát eredmé­nyezhet, s ennélfogva eltekintek ettől. Azon­ban a jelen tünemények tökéletes megértése hasznos lehet, mivel kiküszöbölheti — ahogy Ön írja —­­ a fellázító történelmi írásokat és a magyarellenes vádakat ». 1940 szeptemberében lettem politikai száműzött, ellenszegülvén a hazámban a náci rendszer létesítését fenntartó Vasgárdis­táknak. Azóta számos románellenes kitörés személyes tanúja voltam, amelyek csak nagy jóakarattal minősíthetők revizionizmusnak. Hivatkozom a londoni « Observer » hetilap kezdeményezésében a 60-as években vi­lágszerte közölt Edward Crankshaw és Léde­­rer Lajos sajtóhadjáratára, ugyancsak meg­említem azokat is, amelyeket a « Listener », a « The Tablet » és számos más kiadványban Lady Listowell (Márffy Montuano Judith) folytatott, ugyanúgy, mint a « Times »-ban Rónay, stb, stb. Ebben a helyzetben a valóság helyreállításának céljából én is tollat fogtam, igyekezvén a fölösleges elmérgesítést háttérbe szorítani s a mértéktartás és tisztelet modorát meghonosítani írásaimban. Igyekeztem a tár­gyilagosság terén maradni és semmi körül­mény közt sem akartam Hazám kommunista rendszerének védelmezőjeként feltűnni. Azonban a mostani alaptalan románellenes hullámok tömörsége és világszerte való kiter­jesztése veszélyeztetheti Hazám jogos erköl­csi és igaz megbecsülését. Elég két alaptalan határozat megemlítése — Representative Ya­­tron és Senator Moynihan. Világszerte elter­jedt az az aljas rágalom, hogy Románia területén magyarellenes etno- és genocídium folyik. Románok és magyarok egyaránt tud­juk, hogy ez merő rágalom és aljas hazugság. Különben Dr. Dávid Zoltán, a budapesti Központi Irattár igazgatója igazolja ezeknek a rágalmaknak teljes alaptalanságát egy kimerítő cikkben, amelyet a budapesti « Mozgó Világ » 1982. júliusi számában tett közzé. A valódi román demokraták — nemzetiségüktől függetlenül — határozott és engesztelhetetlen ellenzői a kommunista rendszernek, amely jelenleg hazáinkat — Romániát és Magyarországot — egyaránt keservesen kínozza. Ugyancsak mi, valódi román demokraták, a béke és az igazság harcosai, megbotránkozással elítélünk min­den ilyen jogtalan, súlyos és öntudatlan kampányt. Megengedhetetlen és megbo­csáthatatlan, hogy ez az ocsmány etno- és genocídium rágalom igaztalanul megbélye­geztethesse hazánk és nemzetünk becsületét. Harcolunk az igazság felmutatásáért. A rága­lom, a hazugság és a képmutatás az örökre elkárhozott diktatúrák aljas módszerei, ame­lyek ellen mind személyesen, mint az ACAR­­DA (Asociatia Culturala a Românilor din Anglia — az Angliai Románok Kulturális egyesülete) vezetője, mind a most újonnan megalapított « Szabad Románok Egyesületé­nek » választott elnökeként fő kötelességem IRODALMI ÚJSÁG Illyés Elemér válasza Igen tisztelt Ratiu Úr ! Hozzám intézett nyílt levele olvasása azt a benyomást keltette bennem, hogy olykor felemelkedne a kölcsönös megértés világába, de hirtelen visszahull, mint a szélcsöndben felszállni igyekvő papírsárkány. Ki is mond egyet és mást, de olyan csomagolásban, hogy mindjárt az ellenkezőjéről szeretne meggyőzni. Röviden szólva, ami engem za­var, az a jelenlegi hivatalos román nemzeti­ségpolitika praktikáit idéző stílusmodor : a feltételesség és a nem bennfenteseket köny­­nyen megtévesztő szólamosság. De hadd olvassam részleteiben levelét, melynek kezdeti sorai valóban őszintén csen­genek. Kiderül belőle, hogy a román-magyar probléma valóban létezik és meg is állapítja, hogy a « jelen tünemények tökéletes megér­tése hasznos lehet. » De mindjárt hozzá is teszi, hogy azért « sínylődünk egy végtelen körben », románok és magyarok, mert a « jelenlegi tények és a történelmi valóság magyar felfogása gyökeresen eltér a miénktől. » Nos, tisztelt Ratiu úr, elérkeztünk a mági­kus szóhoz, Erdélyhez, minden román­magyar viszálykodás forrásához. Miért tagad­nánk ? Minek kerülgessük a nyilvánvaló igazságot ? Amilyen mértékben irritálja Önö­ket Erdély vagy az erdélyi magyarok sorsának az említése, éppoly mértékben fáj nekünk, magyaroknak, Erdély elvesztése és az ott élő magyarok nyomorúsága. Hogy egymástól merőben eltérő történelemszemléletünk van ? De hiszen hogyan is lehetne másként ? Nyilván azért, mert egyikünk hamis premisz­­szákból indul ki. A történelmet ma másként értelmezik Bukarestben, másként Budapes­ten és Prágában, de Szófiában és Belgrádban is másként. S hogy melyik szemlélet közelíti meg leginkább a valóságot, azt döntse el majd az idő. De maradjunk a házunk táján, Erdélynél. Leveléből két erre vonatkozó kitétel keltette fel leginkább a figyelmemet : az, hogy a román kommunista párt nem-román vezetői ellenezték annak idején « Erdély egyesülését Romániával » és másodszor, amikor azt írja : « reméljük, hogy végleg elfogadják a reális valóságot, amely az önrendelkezési jog alap­ján nyugszik és egyidejűleg szilárd alapja Erdély Romániához való tartozásának ». Az első mondat mindjárt bizonyos kiegészítésre, illetve javításra szorul. Közhelyszerű, hogy minden népnek megvannak — ahogy ön írja — az « ocsmány fajtái », de őszintén megvall­va nem értem (úgy vélem nem értettem félre), miért minősíti az egykori román kommunista párt nem-román vezetőit « ocsmánynak » csak azért, mert ellenezték Erdély Romániá­hoz való csatolását. Hozzá kell tennem, hogy nemcsak az éppen alakulóban lévő román kommunista párt (ahogy akkor nevezték, a Romániai Kommunista Párt) nem­ román vezetői ellenezték Erdély Romániához csato­lását, hanem a román szociáldemokraták is ; a kommunista pártnak az 1920-as években meg­tartott kongresszusai pedig határozottan elí­télték Románia « imperialista törekvéseit », kimondván, hogy az új román állam « idegen területek annektálása által jött létre ». De mindenekelőtt : ismeretes, hogy Erdély ma­gyar lakossága egyhangúlag ellene volt Erdély Magyarországtól való elszakításának. De lám, ebben a mondatban is terminológiai bukfen­cek vannak : Ön « egyesülést » mond, én meg « csatolást », illetve « elszakítást ». Ám engedje meg, hogy ne csak a romániai kommunista párt 1944 előtti vezetőit emleges­sük, — beszéljünk inkább a Román Kommu­nista Párt jelenéről, színromán vezetőiről. Az egykori romániai kommunista párt nem­román — vagy román — vezetői részben jóhiszemű, hatalom nélküli idealisták voltak, akik elveket hangoztattak és őszintén hittek a nemzetiségi problémák demokratikus megol­dásában. Amióta azonban a Romániai Kom­munista Pártnak hatalma van és az ország tejhatalmú ura,­­ a pártot nem magyarok. (Folytatás a következő oldalon) ­ Az utóbbi másfél év során az Irodalmi Újság hasábjain Illyés Elemér két tanulmány­ban foglalkozott a magyar-román vita proble­matikájával. Első írásában (Dunának, Oltnak egy a hangja ?, I.V., 1983.3.szám, 5.-6.­old.) a polémia főbb jelenségeit ismertette, elsősorban a román emigráció tevékenysége kapcsán ; a második írás (Fantomok ébresztése, I.V., 1984.2. szám, 7.-8. old.) a magyarellenes román vádakat, a román kom­munista sajtóban és könyvkiadásban, vala­mint a román emigrációban megjelent cikke­ket, pamfleteket elemezte, rámutatva a kirí­vóbb torzításokra és történelmi ferdítésekre. Ebben a második tanulmányban — több konkrét példa között — a következőket írta : « Különös figyelmet érdemelnek a Lon­donban, Ion Ratiu szerkesztésében megjelenő Free Romanian Press brosúrái. Elég egy pillantást vetnünk a címlapra, hogy hangvételükkel tisztában lehessünk. A Mihály román vajda (Vitéz Mihály) fejedelmi pecsétjét ábrázoló lenyomat alatt ugyanis a következő szöveg olvasha­tó : « Mihály vajda egyesítette először a három román tartományt, Moldvát, Oláh­országot és Erdélyt ». Rövid, tömör mon­dat, két durva történelemhamisítással : Erdély nem volt a 16. század fordulóján « román tartomány », mint ahogy Mihály vajda másféléves erdélyi pusztítóhadjárata sem nevezhető « egyesítési » tettnek, még a tisztánlátást elhomályosító naciona­lizmus optikájából tekintve sem. A Free Romanian Press 1983 augusztusi száma az első oldalon hosszas cikkben foglalkozik « Genocide and Ethnocide in Transylvania » cím alatt a nyugati magyar emigráció « propaganda tevékenységé­vel », miközben leszögezi, hogy már « jóhiszemű nyugati politikusok is beugra­nak olyan híreszteléseknek, hogy az erdé­lyi magyarok ellen erőszakos elnemzetiet­­lenítés folyik, hogy anyanyelvi iskolájukat bezárják, kultúrájukat megsemmisítik ». Ratiu el akarja hitetni a tájékozatlan, jóhiszemű olvasóval, hogy Romániában nincs nemzetiségi elnyomás. Ergo, az elnemzetietlenítésről szóló hírverés « a magyar propaganda koholmánya, melynek hátterében — egyelőre titkos fedezettel — Budapest áll ». « Mennyivel üdvösebb lenne. — írja —, ha összefognának magya­rok, románok, a közös ellenség, a kommu­nizmus ellen ». Szerinte « a nem­kommunista románok inkább ki vannak téve a Ceausescu-rezsim üldöző rendszeré­nek ». E megtévesztő manőverek során Ratiu az erdélyi görög katolikus egyház papjainak — valóban fennálló — üldözé­sét idézi, ami azonban kizárólag egyházi­vallási probléma és nem etnikai-nemzeti természetű jelenség. Egyébként a többsé­gében román görög katolikus egyház fel­számolása és papjainak üldözése ürügyén az egymillió háromszázezer (ebből 900 ezer magyar nemzetiségű) hívőt számláló római katolikus egyház is a bőrén érzi az erőszakos egyházpolitika minden változa­tát. Erdély történetének a Ratiu-féle szemelvényeiből megtudjuk, hogy a 9. századi magyar honfoglalás csupán Pannó­niára terjedt ki. Erdélyt később és fokoza­tosan, a 12. század vége felé vették birtokba a honfoglalók. Az­­életerős, hódító nemzet — folytatja Ratiu —, főként a városokban telepedett meg, s így könnyebben uralhatta a nálánál jóval na­­gyobb számú, falvakban élő őslakosságot ». « A magyar propaganda elhallgatja azt a tényt — idézem Ratiut —, hogy a Romániához csatolt magyar terüle­tek lakosságának többsége az elcsato­­láskor román nemzetiségű volt és hogy e területek elcsatolása a népek önrendelke­zési jogának a következménye ». Az Erdélyben élő népek beolvasztásáról szólva, Ratiu írásából végülis kitetszik az uszító szándék, álcázott nacionalizmusa, s a tudata mélyén lappangó antiszemitizmu­sa. « Csodálatos — írja —, hogy a magyar zsidók, bárhol is élnek a világon és bármilyen nemzetiségűnek vallják is ma­gukat, mindvégig lelkes hazafiak marad­nak ; annak ellenére — folytatja —, hogy Magyarországon és a magyar fennhatóság alatti Észak-Erdélyben (1940-1944) Szálasi kormánya tömegesen végeztette ki az ott élő zsidó lakosságot ». A romániai magyar és román lakosság számbeli viszonyáról elmélkedve, nem fe­ledkezik meg Ratiu a moldvai csángó magyarok népi identitásáról sem. Mint történelemhamisító eszmetársai, a csángó­kat « románul beszélő magyaroknak », de inkább « románokak » tartja, « bár lehet­séges — teszi hozzá —, hogy egyesek magyarnak mondják magukat ». Négy hónappal Illyés Elemér cikkének megjelenése után szerkesztőségünk angol nyelvű levelet kapott Londonból Ion Ratiu-tól ; a levélhez a « Free Romanian Press » szerkesztője egy ún. « Nyílt level »-et csatolt, magyarul, és azt a reményét fejezte ki, hogy « Nyílt level »-ét méltónak ítéljük a publikálásra. Az alábbiakban eleget teszünk Ion Ratiu kérésének, teljes egészében kö­zölve szövegét, mindössze a nyelvtani és helyesírási hibákat javítva ki, amire hangsú­lyozottan kért bennünket. Ugyanakkor közöl­jük munkatársunk, Illyés Elemér válaszát is Ion Ratiu levelére. Célunk az, hogy ezzel az első lépéssel az Irodalmi Újság hozzájáruljon a bármily nehéz magyar-román dialógus meg­indulásához, az összes szabad román nevében az igazságot mindenhol ismertetni, az üldözést feltárni és a j­o­g­f­o­s­z­t­o­tt­a­k­a­t — függetlenül nemzetiségüktől és vallásuktól — megvédeni. Örömmel együttműködünk akármelyik azo­nos irányzatú szervezettel. Példaképül emlí­tem a londoni ACARDÁ-t, amely hosszú évek során hajthatatlanul védte mindazokat, akik valahol szenvedtek, akár románok, ma­gyarok, németek vagy zsidók voltak. Szépen mondja Illyés Elemér úr : « fog­lalkozzunk az emberek tragédiáival, terjesz­­szük azt a világ közvéleménye elé és vegyük védelembe a jogfosztottakat ». Említhet-e Ön, tisztelt Uram, románokat is, akiket a jelen körülmények között megvédett volna Nyugaton ? Egyetlen esetre sem emlékszem. A londoni ACARDA erőteljesen védelmezte a nem-románokat, amit könnyen igazolhat az « Amnesty International », a « Keston Colle­ge », stb. Hasznos megemlítenünk, hogy az újonnan szervezett « Szabad Románok Egye­sületének » első közéleti cselekménye az volt, hogy jegyzéket készítsen 19 családról, ame­lyek közül csak 4 volt román nemzetiségű (Internationale Gesellschaft für Menschen­rechte). Védjük közösen mindazokat, akiket a balsors üldöz és ugyancsak közösen bélye­gezzük meg az elnyomókat. Felhívjuk azon­ban a figyelmet arra, hogy ez utóbbi ocsmány fajtában sok a magyar is. Ne felejtsük soha el, hogy a román kommunista párt alapításától a háború végéig csak egy román eredetű sze­mély számított vezetőjeként, Cristescu Gh. (1922-24), s a többiek : Köblös Elek (1924- 28), Vitali Holostenko (1928-31) ukrán, Da­­nieluk Sándor (1931-35), Stefanov Boris (1935-40) bolgár és Boris István (1940-44) szintén magyar volt. Elfelejtjük-e, hogy ők ellenezték Erdély egyesülését Romániával ? Ennek a pártnak a vezetésében számos ma­gyar és magyarajkú zsidó munkálkodott, úgyhogy pártgyűléseiken gyakran magyarul szónokoltak, ön az egyetlen, aki « lappangó antiszemitizmust » és « uszító szándékú na­cionalizmust­­ vél írásaimban felfedezni. Ál­talánosan ismeretes, hogy személyes kezde­ményezésem volt a romániai fasizmus áldoza­tairól a londoni Seymour Place-ben 1971. január 21.-én kegyeletesen és ünnepélyesen megemlékezni, és ugyancsak én olvastam fel ebből az alkalomból az Ószövetség egy részle­tét a zsinagógában. Várhatok-e hát még más, hasonló koholmányokat a magyar propagan­dától ? A jobboldali sajtó ugyanakkor azzal vádol, hogy eladtam a lelkemet a világhatal­mú zsidóság irányzatainak ? ! Közéleti tevé­kenységem és alapos ismerőim bizonyítják, hogy kizárólag a tökéletes humanitárianizmus elveit szolgálom. Ezt az ismertetést személyes jellegű tájé­koztatással egészítem ki. Tordán születtem és Kolozsvárt tanultam, így számos összekötteté­sem volt magyarokkal, szorgalmasan igye­keztem tehát megismerni létüket, törekvései­ket és múltjukat. Madách Imre, Ady Endre gondolatai, Deák Ferenc bölcsessége felejthe­tetlen számomra, és sok más kiváló magyar gondolkodót méltó helyére tettem a román kiválóságok mellé. Nemzetünk békés természetű, csak igaztalan, mély elnyomás folytán tűzött össze ellenségeivel. A régi hatalmi visszaéléseket határozottan, de meg­értéssel bíráltuk. Büszkén állíthatjuk, hogy népünk szakadatlanul a béke és szeretet jelében fogadta szomszédait, soha sem gon­dolva gyűlölettel bosszúra. Nem felejtjük azonban azokat, akik megkínozták népünket, így igyekszünk a jövőben is a megértés világos útján haladni. Országaink és nemzeteink léte és fejlődése nagyban függ a közöttünk dúló végtelen vita őszinte és végleges kiküszöbölésétől, s ez nagy fontosságú a keleteurópai általános helyzetre is. Szorgalmasan igyekszem ez irányban szün­telenül figyelni az Önök sajtóhadjáratát és igyekszem ott felfedezni azt, hogy céljuk nem más, mint az emberi jogok védelme. Reméljük, hogy végleg elfogadják a reális valóságot, amely az önrendelkezési jog alap­ján nyugszik és egyidejűleg szilárd alapja Erdély Romániához való tartozásának. Szakadatlan megpróbáltatásokon átment nemzeteink akkor majd nyugodtan szemlélhe­tik a szép, világos jövőt és karöltve igazítjuk történelmi missziónkat. A jelenlegi légkör nem bíztató, mégis mély felelősség terhel minket és késztet megoldásra. Vigyázzunk : a csökönyösség csak mások telhetetlenségének használ, de határozottan állítom, hogy a mi LÉTÜNKET veszélyezteti. Engem a megértés reménye éltet. 1984. aug. 19. Mély tisztelettel ION RATIU Nehéz dialógus Ion Ratiu és Illyés Elemér levélváltása

Next