Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1917. 6. évfolyam
Figyelő - Vértesy Jenő: Jókai hagyatéka a Magyar Nemzeti Múzeumban 94–96. p.
94 FIGYELŐ. Jókai hagyatéka a M. Nemz. Múzeumban. A túlvilági halhatatlanság a megoldatlan kérdések közé tartozik. A földi halhatatlanság korlátozott, de minél jobban meghaladja valaki az átlagember mértékét, annál tovább él. Mindenkinek kettős a hagyatéka : a szellemi addig él, amig szerettei, atyafiai, barátai fönntartják ; az anyagi, amíg az örökösök kezén nem kallódik el vagy be nem olvad az új szerzeménybe. Ez a köznapi emberek sorsa, de a nagyok hagyatékára egész nemzetek tartanak igényt. A szemnek jobban tetszenek a régi királyok, fejedelmek, vezérek emlékjelei. A mieinkből kevés maradott, Nemzeti Múzeumunk régiségtára kegyetlenül szegény az effélékben. Bécsbe ragadozták el, ott csillognak-villognak a mi hőseink fegyverei, páncéljai. Ilyesmi nagy emlékeinkben a könyvtár a gazdagabbik, ahová az a hagyaték kerül, ami írott és nyomtatott betűben maradott fönn, de amelyben nem kisebb a halhatatlanság, mint a múmiákban vagy a piramisokban. A szegény, az ismeretlen magyar nemzetnek három írója van, akiknek elég a nevét kiejteni, hogy az egész világon visszhangja támadjon : Petőfi, Madách, Jókai. Nem az Arany csodásan tiszta és harmonikus egyéniségén múlik, se a Katona nehéz drámaiságán, hogy az ő munkásságuk már terra incognita az ország határán túl. Azonban mi egyelőre beérjük a másik hárommal is, elég sugarat áraszt az is szegény, sokat megcsúfolt magyar földünkre. Mind a három szellemi hagyatéka ott van a M. Nemz. Múzeum könyvespolcán, nemcsak a kinyomtatott munkák, hanem az íróik belső élete is kézirataikban, leveleikben. Futólagos végigpillantásuk is jellemző. Ott van Petőfi, az első, aki hajnal korában múlik el, ifyan, mint az istenek szerette. Lázas vére benne lüktet az írásaiban is, minden tanúságot tesz róla : egy hirtelen, forró, geniális és hamar kilobbanó élet emlékei ezek. A Madách-írások között fojtó a levegő : egy bezárt óriási szellem vívódásai ezek, valami világot rengető démoné, aminőket Salamon király palackokba csukott el és bűvös pecsétjével pecsételt le. Mikorra kitör, maga is elpusztul. Kétféle tragikum : Petőfi ifjan halt meg, de kiitta az arany habot dicsősége kelyhéből . Madách érett férfikorban, de művei igazában csak holta után hatottak. Teljességben más a Jókai élete, a mi legnagyobb romantikusunké. Az ő élete nem tragédia s ez így stílszerű is. Mert a romantika nem tragikus valami. Faguet, a jeles francia kritikus, alaposan fejti ki, hogy hogy Hugo Victor voltaképen optimista lélek. Jókai hosszú életet élt, őszintén megvallotta nem egyszer, hogy neki jól esik az ünneplés, amiben szeretetet érez s ünneplésben volt része is bőven. Rózsákból és babérból fontak fejére koszorút. Műveit olvassák s nagy a hitem, hogy mindig is fogják olvasni. Mindig méltatlannak tartottam, mikor az öreg Dumas-val vetették össze, aki a maga korának igen nagyhatású írója és pompás egyénisége volt, de mégse igazi költő, ha Jókaiban nincs is meg a Hugo zordon mélysége és fensége, mégis szívesebben mérem hozzá. Hagyatékát kegyeletes szívvel őrzi a Nemzeti Múzeum. Szobra még nincs, de lesz. Rajta leszünk, hogy minél előbb ! Nagyon jellemző ez az írói hagyaték Jókai egyéniségére. Szerencsésnek mondottuk az írót, mert annak érezte magát, holott helyében más