Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1917. 6. évfolyam
Figyelő - Vértesy Jenő: Jókai hagyatéka a Magyar Nemzeti Múzeumban 94–96. p.
FIGYELŐ. 95 ember talán nem lett volna az teljesen. Az édesanyai kéz, ha jóságból is, de szigorúan nehezedett rá. Szinte börtönéből szabadultnak érezte magát, mikor új kötelékkel fonta szorosabbra életét, ami habár Hímen rózsalánca volt is, talán mégis érezte a súlyát is. Látta elvérezni az annyira szeretett hazát, zöldtollas generálisok és copfos adminisztrátorok ültek be az országba uralkodni. Érezhette Marcus Aurelius súlyos mondásának igazságát, hogy a dicsőség is csak feledés végre, mikor hosszú élete végén cserbenhagyta a népszerűsége is. De úgy látszik, nem érezte. Végiglapozunk a hagyatékában, egy-két keserű felkiáltás akad itt-ott, de mintha minden rossz emlék kihullanék belőle, az élet minden sara és pora, amely szükségképen rárakodik a legnagyobb ember fejére és lábára is. Jóformán nincsen ebben a hagyatékban más, mint gyönyörű írói tervek, nagy sikerek, lelkesült tisztelők hódolata, munkában és dicsőségben töltött élet után végig egy nagy áldomás, ünnepi lakoma, ahol a lakomázok soraiban királyok és parasztok ülnek egyaránt.A nagy álmodónak, a mesemondónak igaza volt. Mikor József főherceg gyermekeinek Jókai mesekönyvét küldötte ajándékba, a főherceg olvassa azt először végig, pedig, mint humorosan megjegyzi, ő «már öreg gyermek». De ilyen öreg gyermeknek érezzük magunkat mindnyájan Jókai olvasása közben. Munkáinak kéziratai közül számra elég sok van e gyűjteményben, de rengeteg munkásságához viszonyítva nagyon kevés. S majd mind öreg korának gyümölcsei, néhány kiadatlan és töredék is, közöttük a Levente c. ősmagyar dráma, a költő egyik legszeretettebb gyermeke, melyben a hagyományokból össze akarta állítani mindazt, ami a honfoglaló ősökre vonatkozik s melyet a hálátlan kor még színpadra se tudott juttatni. E kéziratok egytől-egyig a mester gyönyörűen egyenletes és nyugodt írásával vannak papírra vetve. Nem érzik meg rajtuk a lázas sietség, mely kuszává teszi a betűket, se az erőlködés, mely folyamatosságukat megtöri, se a magaemésztő gond, mely javításokkal és betoldásokkal ékteleníti el. Az író műhelyébe lépünk és első benyomásunk az, hogy a munka mindenkor tetszetős és könnyű volt. Boldog a mester, aki mindig így dolgozik. Érdekes a sok Petőfi-reminiscencia. Jókai már régesrégen elfeledte, hogy Petőfitől haragban vált el. Tompával se békülhetett ki Petőfi. S míg az érzékeny és tépelődésre hajlandó Tompa örökké fájlalta ezt és borongott miatta , Jókai elfeledte, képzelete új színeket talált ki a kibékülésre s könnyen visszamenekült a még régebbi zavartalan jó emlékekbe. Több munkáját írta Petőfiről. Levelei tele vannak vele. S érdekes, hogy Petőfi legrégibb írásai a Jókai hagyatékból kerültek elő : a diák Petőfi két levele Sárkány Jánoshoz, melyeket az öreg papi ember a legméltóbb helyre vélt juttatni, mikor Jókainak küldötte meg őket. A sok Petőfi-ünnep egyik legmeghatóbb emléke a Munkácsy Mihály levele, aki nem jöhetvén el az ünnepélyre, maga helyett szép koszorút küld s Jókait bízza meg a letételével. Az a Munkácsy, aki később arra kéri Jókait : írja meg neki a honfoglalás történetét, hogy abból fesse meg, mert nincs író, aki olyan festőien tudna írni, mint Jókai.