Baros Gyula szerk.: Irodalomtörténet, 1935. 24. évfolyam
Műelemzés - Tolnai Vilmos: György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai 26–28. p.
BÍRÁLATOK György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Kétszázötven vándoranekdota. Az anekdota forrásai. Studium kiadása. Bp., 1934. 272 l. Egy tekintélyes sor kitűnő részlettanulmány után György Lajos összefoglaló műben megírta a magyar adoma történetét. Rokontermészetű kutatások példájára a legszigorúbb filológiai módszerrel, a külföldi irodalom legszélesebbkörű ismeretével, felhasználva kevésszámú hazai elődjének munkásságát, vagy 20.000 adoma közül kiválogat 250 példát s rajtuk kimutatja a magyar adoma származását, világirodalmi rokonságát, vándorlását századokon és nemzeteken keresztül. Így irodalomtörténetünkben külön helyet biztosít az eddigelé bizony mostoha elbánásban részesült kis műfajnak. György Lajos könyve felidézi két kutatónk emlékét, Katona Lajosét és Binder Jenőét, akik ugyanavval a nagy szeretettel a kis dolgok iránt művelték, részben más elnevezés alatt, az adoma és rokonai búvárkodását. György L. könyve bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy a forráskutatás és összehasonlítás az utóbbi időkben kissé hitelétvesztett módszereinek megbecsülését megint valamennyire emelje, mert bebizonyítja, hogy aprólékos részletmunka nélkül összefoglalás nincsen. Épp az adoma története legmeggyőzőbb bizonyítéka a szellemi javak hatalmas áramlásának, korjellemző értékének és az emberiség minden időben azonos lelki alkatának. A könyv első fejezete az adoma szerepe a világirodalomban, az idevonatkozó külföldi anyagnak kitűnő bemutatása, a források és írók jellemzése, mit másutt így együtt alig találhatunk meg. A második fejezet a magyar adoma története három fokozaton: az adoma, mint szórvány a kódexekben és a későbbi rokonirányú művekben; majd a gyűjtők Kónyitól Nagy Ignácig; végül a magyar adoma magáratalálása Jókai szépirodalmi és tudományos munkásságában egészen Tóth Béla Anekdota-kincséig, melynek Szirmay Antal Hungáriája volt ihletője s mely nemzeti értékül sorozza be az adomát szellemi életünkbe. Ez utóbbi fejezetben külön értéke van az élclapok méltatásának, mely tudtommal az első komoly kísérlet e nemben. Valószínűnek tartom, hogy György Lajos e nagy történeti anyagrendezés után az adomának műfaji elméletét is ki fogja dolgozni, mert könyvébencsak alkalmilag ejt el egy-egy idevágó megjegyzést. Az elméleti források is csak egy jegyzetbe szorulnak (45. 1.), pedig itt sok a tisztázni való kérdés. Mindenekelőtt, amennyire lehet, határt kell vonni az adoma és rokonai közt. Legközelebb állnak a példa, példázat, oktatómese (exemplum, parabola, apológus, fabula), melyeknek tanító, oktató célja adja meg súlyukat. A trafóban, fabliauban, schwankban, novellában az adoma elbeszéléssé szélesedik, míg a szólásban, közmondásban, példabeszédben gyakran egy elsorvadt adoma rejlik, melyből elenyészett a cselekmény s csak a célzat maradt meg (például: ő sem jobb a Deákné vásznánál; ott van, ahol a mádi zsidó). Közel áll az adomához még az indíték, motívum, legkisebb eleme az eseményes költészetnek, mely magában önállótlan, de fontos része, kiinduló vagy fordulópontja valamely cselekvénynek (például: Eris almája, Dorottya kraflija, a három kívánság, az elesett hős hazajáró lelke), egyik legfontosabb tárgya a mesekutatásnak, míg az