Alszeghy Zsolt szerk.: Irodalomtörténet, 1938. 27. évfolyam
Műelemzés - Kozocsa Sándor: Voinovich Géza: Arany János életrajza 182–184. p.
tól a Toldik, a Daliás idők mondai rétegeződésén a Csaba töredékek és a Buda halála kompozíciójáig. Könyvében Arany, az ember és a művész oly szoros kapcsolatban van egymással, hogy a kettőt nem lehet elválasztani : a költői helyzet mindig a körülményekből emelkedik művészi ,stílussá és az alkotások — és ez egyik legnagyobb érdeme — sohasem lesznek önmagukért valók, elszigeteltek. Találó jellemképeket rajzol egy-egy kisebb íróról, akik tárgyalása folyamán Arannyal valamilyen személyes kapcsolatba kerültek: többek között ilyenek Vahot, Vas Gereben, Nagy Ignác portréi. Ezeket csak a kevésbbé jelentős írókról tartja fontosnak megrajzolni, kiknek alakja a köztudatban már feledésbe merülhetett. Külön kell megemlékezni stílusának kép- és hasonlat gazdagságáról, kifejezéseinek hajlékonyságáról és olykor Gyulaiéra emlékeztető tömör színességéről. Nem olyan tőrőlmetszetten zamatos, mint a Horváth Jánosé, de könnyedebb, költői kifejezésre alkalmasabb. Stílusa a legművészibb értekező prózák egyike. Sokszor a költői nyelv határait súrolja, numerozitásában nem egyszer ritmikusan csendül ki; példa ütemes 12-esre: „keze elhidegül a király kezében" (I. 201.). A hangulatkeltés művészetét az őszi hervadás színgazdagságával egy költőnk sem tudta olyan változatossággal felidézni, mint Arany. Ezt a hangulatkeltő stílusleleményt Voinovich is gyakran alkalmazza elemzései során. Milyen szemléletesen állítja elénk Toldi estéjének borongó hangulatosságát már csak a tartalom fölvázolásával is (I. 101.). Ilyen, saját művészetére valló műhelytitkot eláruló sorok azok is, amikor Arany torzóinak pszichológiáját világítja meg: „nem ritka eset, hogy a hosszasan tengődő terv kihűl, a kohó tüze kialszik a késlekedésben, mielőtt az érc formába ömlenek: túlságosan lassú érlelés alatt elsorvad a kidolgozás ingere, ha munka közben is nem kecsegtet a lehetőségek közt való szabad válogatásnak meglepetése, a képzelet játékának gyönyörűsége, mikor a szellem kidolgozás közben is alkot, s nem a gondolatban már kitaposott gyalogúton mendegél" (II. 95.). Mennyi leleménnyel kapcsolja össze a külső eseményeket, milyen találó amikor a karlsbadi éveket leírja, az ugyancsak Karlsbadot járt Goethére emlékezni. Ez a gondolattársítás költői és találó hasonlatot von maga után: „Goethe ite járt ide fürdőzni, dicsősége fényében, kórosan is ép erőben járta a hegyeket kőfejtő kalapácsával, szívében késői szenvedély lángolt. Most egy megtört, koravén férfi jár itt, zöld felöltőben, magányos sétákon, egy-egy szál virágot tépve unokájának, húva az emberek elől, takarékosan élve, szerényen; — az idegenek ügyet sem vetettek rá, honfitársai közül is kevesen értették, hogy ő a magyarok Goetheje". (III. 228.) Ilyen írásművészettel készült a munka végefelé az a pár sor is, melyben a három Toldinak az emberi kor minden állomásán lélekmozgató jelentőségéhez visz közelebb (III. 314.) Finom tapintat érzik meg azon is, hogy hibáztató kritikával alig él Arany műveivel kapcsolatban, vagy ahol teszi, ott is igyekszik a más kifogásait alkalmazni, pl. A nagyidai cigányok szerkezeti fogyatékosságáról (II. 134.), vagy amikor a Toldi szerelmének két ,fiúsítására megjegyzi, hogy „bizony ismétlés". (II. 298.) A rab gólyával kapcsolatban a földhözkötött madár költői képként való felhasználásánál meg lehetett volna még említeni Baudelaire Albatroszát (először ford Endrődi Sándor, 1887., újabban Tóth Árpád, 1918.). Teljesen igaza van abban, hogy Aranynál is „találhat újat minden kor, egyik epikai művészetét, másik balladáit vagy líráját tarthatja magasabbra, a haladó évek szerint ugyanaz az olvasója más és más érzésben ismerhet