Barta János szerk.: Irodalomtörténet, 1951. 39. évfolyam
Műelemzés - Szauder József: Csokonai Vitéz Mihály válogatott művei I–II. Sajtó alá rend., bev., jegyz.: Vargha Balázs 125–128. p.
népre való célzásnak, a „gyengélkedő" nemzeten és az orvosságos üveg „megmézetésén" azonban nem azt kell értenünk, amit Vargha belemagyaráz. Nem a parasztság öntudatának felébresztéséről van itt szó (amit Vargha Balázs sejttet), hanem arról, hogy az elmaradottsága miatt esetleg reménytelenségbe süllyedő magyar irodalmat s közönséget csak szelídséggel, nyájassággal lehet a tanulás, a keményebb feladatok vállalása felé fordítani. Pontosabban s irodalmtörténetileg arról van szó, hogy Kármán mondatát: „Megbocsáthatatlan hibája az nemzeti íróinknak, hogy kényeztetik nemzetünket... illetlen ezeknek szájokban a hizelkedést csak 1795 előtt lehetett leírni, 1795 után, amikor „ismét abba a pontjába térünk keskeny kerekünknek, amelyben ezelőtt húsz esztendővel forgottunk" (Csokonai ugyanő leveléből) ismét „kecsegtető nyájasság, danlás, báb és cukros csemege" kell, azaz „hizelkedés", hogy az irodalom megélénküljön, erőre kapjon. A nép, a jobbágyság itt csak közvetve, zárójelben van jelen, programmot építeni őrá még nem lehet. Vargha Balázs ott téved, amikor Csokonai nagy emberi értékről tanúskodó kitartását a felvilágosodás és a polgári gondolat mellett határozottan új programmnak tekinti, a költő Csokonainak a néphez való kétségtelen közeledéséből egész fejezetet épít fel, nagyon kevéssé meggyőzően. Ezt írja: „A népnek olvasóközönséggé nevelése csak úgy lehetséges, hogy az irodalom formájában is közeledik a néphez. Bekövetkezett ez a fordulat Csokonainál is." (XXVI. 1.) A néhány népdal tanúsága önmagában véve még nem meggyőző. A többi, Vargha Balázstól kiemelt idézet pedig azért nem meggyőző, mert az egyik (a XXVI. 1. alján) abból a gyűjteményből való, amely sem tartalmi, sem formai tekintetben nem mondható népiesnek (az Anakreoni Dalok jegyzeteiből való), amely tehát cáfolja a „fordulat" feltevését; a másik pedig (a XXVIII. 1. alján, a Kleisthez írott élőbeszédből) nem így van az eredetiben: „Ama finnyáskodó pedig... forgolódjék a felföldi, duna-, tiszamelléki s erdélyi magyarokkal stb.", hanem így: „Ama finnyáskodó pedig olvassa meg a Zlokai, Tinódi, Valkai, Barcsai, Csanádi, Zrinyi stb. Írásait, tegye könyveivé Györgyösiéket, Faludit, Báróczyt, Bessenyeiéket, Kazinczyt stb.; forgolódjék a felföldi stb. magyarokkal..Tehát nem a plebejus népiesség felfogása hangzik ki ebből az idézetből, ha teljességében nézzük azt, hanem a históriainak és a népinek jól kiegyensúlyozott, józan egységesítése. A Jövendölés az első oskoláról a Somogyban c. vers éppenséggel nem tartalmazza Csokonai „plebejus politikájának az egész nemzetre érvényes célkitűzését". Vargha felületes és pontatlan, amikor azt a tényt, hogy „szemrehányó, riadt kérdések", „óvatos" kritika, sivár helyzet leírása és „bíztató reménysugár" vannak e versben, komolyabb alap nélkül „plebejus politikai célkitűzés"-sel azonosítja. Vargha Balázs ráerőltet Csokonaira egy plebejus politikai s művészeti programmot, ami Csokonainál egyszerűen nem volt. A szerző maga kénytelen mondatainak hitelét lerontani annak beismerésével, hogy Csokonai „programmját nem valósította meg következetesen" (XXIX. 1.). Kár, hogy Vargha a Dorottyát is ennek az erőltetett plebejus politikai és művészeti programmnak szempontjából tárgyalja. Nem is mond róla lényegest, azonkívül talán, hogy ez a mű bírálja is, eszményíti is a nemeseket. Miből ered Vargha Balázs tévedése? Abból, hogy Révai József Kölcsey tanulmányának Csokonaira vonatkozó ítéletét némileg átalakította, anélkül, hogy ez Csokonaiból magából igazolható lett volna. Révai világosan mondja: „Csokonai népiessége paraszti népiesség", plebejus és patriarkális vonásokkal. „A plebejus népiesség csak Petőfiben vált el végleg és határozottan a patriarkális népiességtől" — írja Révai. Csokonai költészetének plebejus vonásait nem vonjuk kétségbe, de Csokonai népiességét ezért mégsem nevezhetjük plebejus népiességnek is, mint Vargha Balázs teszi. Az életrajzi rész egy egész fejezetét gyakorlatilag, módszertanilag tehát az a hiba rontotta le, amely elvi síkon már a tanulmány bevezető részében (a IX.-on) megtalálható.