Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1953. 41. évfolyam
Műelemzés - Nagy Miklós: Arany János összes művei I, II, III, IV, V, VI 480–486. p.
sikerét előmozdította az a szabályzat, melyet a M. Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Állandó Bizottsága hozott létre. E szabályzat mondta ki azt az elvet, hogy »A szöveg sorrendjének fő szempontja a szöveg keletkezésének (befejezésének) időrendje.« Így jöhetett létre az a. világos tagozódás az új kiadásban, amely oly nagy előnye az Arany László Váczy-féle kötetek kissé ötletszerű elrendezésével szemben. Még Arany László oly egymástól művészileg és kronológiailag egyaránt távolálló alkotásokat sorolt egymás mellé, mint a »Buda halála«, »Murány ostroma« és a »Katalin« (III. k.) szétválasztva az összetartozókat pl. »Az első lopás«-t a »Jóka ördögé«-től, fordításokat meggondolatlanul az eredeti nagyepikai művek közé iktatott (Mit keres a »Kóbor Tamás« ford. a IV. k. önálló művei közt?) addig Voinovich rendet teremt a Ráth-féle 12. kötet kuszaságában. Gondosan különválasztja a közép- és nagyepikát a kis elbeszélőformától, tapintatosan alkalmazkodik az időrendhez is : kedvéért a »Toldit« nem vágja el a »Toldi estéjétől«, de a »Toldi szerelmét« már igen. Nem a kialakulás sorrendjét, hanem a mese időrendjét tekinti a IV. kötetben, ahol a »Buda halála« megelőzi a korábbi Csaba töredékeket. A mese egysége szempontjából jó volt a »Keveházát« is ide osztani, amint a »Daliás idők«-nek a Toldi szerelmével való párosítása is helyes intézkedés. Ebben a tekintetben csak egy dolgot látunk vitathatónak: a VI. kötet anyaga nagy részének az I-től való elválasztását. Míg az I. k. a líra és a kisepika gyűjteménye, addig az VI-ba kerültek a zsengék, tréfás rögtönzések, sírversek, akadémiai papírszeletek »Mondacsok«, az »Őszikék« korának töredékei. Ezek közül a 60-as évektől kezdve papírra vetettek rendkívül érdekesek, hiszen fényt vetnek a »nagy hallgatás« évtizedére. Kizárni őket a kisebb költemények közül nem következetes eljárás, mert tudományos alapot nem is lehet találni hozzá : a terjedelem nem perdöntő, hiszen akárhány I. k.-ben kiadott vers egyforma hosszúságú, vagy még rövidebb náluk (»Egy ara sírkövére«, «Szájasok«). Tartalmi értékben is felérnek ezek az epigrammatikus sóhajok, önkénytelen önvallomások, gúnyos kitörések a kisebb költemények nem egy kanonizált darabjával. A lírai versektől való elszakításuk káros, mert megakadályozza az olvasót abban, hogy egyetlen kötetben könnyen áttekinthesse , mint alakul ki a hivatalos dicsőség talapzatára állított költőben az a mélyen rezignált líraiság, mely »szösszenetek, sóhajok« búvópatakján át jut csak el oda, hogy az Őszikékben tiszta sugárban szökkenjen fel. Csak egyetlen példát említünk, melyre már Bóka László is kitért »A lírikus Arany« c. tanulmányában ; a Tompa sírkövére írt három kis verset, amelyekben kedélyhullámzásának oly nagyszerű képét adja. A kiadás a »Hát jól van így, amire, Tompa« kezdetűt a másik kettőtől külön sorolja. De ha már nem lehetett őket egy időrend kereteibe illeszteni a kisebb költeményekkel, legalább egy kötetbe oszthatta volna őket a sorozat, amint azt a Ráth-kiadás meg is tette. E szétválasztás aligha igazolható egyébbel, mint technikai akadályokkal, vagy ami még rosszabb, az eddigi kiadások gyakorlatához való merev ragaszkodással. * Hanem talán van még egy érv, ami menthetné e megoldást : a kegyelet, mely óvakodik szembeszegülni a nagy költő szándékával, besorozni a lírai versek közé az általa fel nem vett darabokat. Csakhogy Voinovich szép számmal vett fel költeményeket, különösen a szabadságharc alatt írtakat az I. kötetbe, melyeket a költő nem csoportosított oda, vagy éppen kihagyott. Az, hogy mi volt a kapcsos könyvben és mi nem, eldöntheti egy ciklus sorsát, de nem szabhatja meg egy egész kötetnek, a lírai költemények könyvének tervét. Egyébként pedig fonák az oly kegyelet, mely szembetűnő előnyöket vet el, és tudományos meggondolásokkal jut ellentétbe. (Bírálatunk elvi kérdést vet fel, nem személyit. Nem a nagyérdemű elhunytat akarja hibáztatni, de nem is szükségszerűen a kötet felelős szerkesztőjét.) Eddig nem ismert végleges szövegek tekintetében Voinovich nem szolgált különösebb meglepetéssel : sem Bonczék sem a Párviadal nem számottevő költemény, a Daliás Idők második változatának IV. éneke is inkább csak a kutatókat köti majd le. Annál meglepőbb a variáns anyag, amelynek nagy része eddig nyomtatásban meg sem jelent ; e részben külön köszönet illeti a Román Tudományos Akadémiát, hogy a Murány Ostroma kéziratának fényképmásolatát elküldte Akadémiánknak. Ezek a szövegváltozatok gyakran javítgatások, s nem egy esetben kitűnő képet adnak a tudatos költő roppant erőfeszítéséről, amint szavanként ötvözi, csiszolja nyelvét egyre tömörebbre, egyénibbre, érzékletesebbre. Gondoljunk csak a Tetemrehívás 19. sorára az I. és II. kéziratban : »Valakit terhel a puszta gyanú.« De már magukban a kéziratokban javítgatás során egy nagyszerű új metaforikus jelző bukkan fel : »Kit szemre vesz éhes, sanda gyanú.« Míg a végső változat már bátran kibontja a metaforát : »Kit szemre vesz ölyvként a sanda gyanú.« Érdekes Arany finom ízlését megfigyelni : hogyan veti el, helyettesíti mással az ízléstelen, erőtlen sorokat A »Toldi estéje« első kidolgozásában így hangzik az I. e. 14. észak 5—6 sor: »Úgy is régen ástam kertet olyan ágynak, /Mellybe