Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1956. 44. évfolyam
Műelemzés - Oltványi Ambrus: Jókai Mór: Írói arcképek. Sajtó alá rend., vál.: Bisztray Gyula 97–101. p.
Bisztray — egy-két indokolt kivételtől eltekintve — csonkítatlanul, teljes terjedelmükben tette közzé. A gyűjteményben levő írások jellegükre és értékükre nézve meglehetősen eltérőek. A terjedelmesebb, nagyobb igényű visszaemlékezések mellett — amilyen például a kötet élén álló önéletrajz, vagy »Az én kortársaim«, az 1840-es évek fiatal írónemzedékének ez az élénk színekkel megfestett pompás tablója — nekrológokat és vitacikkeket, bírálatokat és humoreszkeket is olvashatunk közöttük. Behatóbb irodalomtörténeti fejtegetéseket vagy esztétikai elemzéseket természetesen egyikükben sem szabad keresnünk. A bevezetésben Bisztray ugyan Jókai »irodalomtörténetének« nevezi el a gyűjteményt, de ezt a megjelölést, még így, idézőjelesen — ahogyan ő használja - sem alkalmazhatjuk ezekre az írásokra. Bisztray maga is hangsúlyozta, hogy Jókai »mindvégig tartózkodott attól, hogy beleavatkozzék a hivatásos irodalomtörténészek mesterségébe« (8.1.) — irodalmi tárgyú cikkeiben sem tudományos értékítéleteket ad, hanem saját személyes élményeit, impresszióit veti papírra. Ez az erősen szubjektív beállítottság magyarázza meg azt is, hogy érdeklődése szinte kizárólag kortársai és közvetlen elődei felé irányul. A Csokonaival, Katonával és Kisfaludy Károllyal foglalkozó írásokon kívül a kötet valamennyi darabja olyan írókról szól, akiket Jókai személyesen is ismert. Jókai irodalmi dolgozatai tehát szubjektív (gyakran éppenséggel lírai) jellegűek. Ez a szubjektivitás azonban egy olyan író szubjektivitása, aki kora összes jelentősebb társadalmi mozgalmainak figyelmes szemtanúja és egyúttal cselekvő részese volt, így az oly bőségesen elbeszélt személyes emlékeken keresztül is e nagy nemzeti küzdelmek levegője árad felénk. Ismeretes, hogy műveinek erre az alapvető sajátosságára a közélet problémáival való elszakíthatatlan kapcsolatra Jókai a »Politikai divatok« híres előszavában rendkívül nyomatékosan mutatott rá. »Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével... hogy ez alaphangot semmi költő nem mellőzheti... — írja. — ...Nálunk mindenki benne él a közéletben ; a munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását ; a tudománynak ez ad vállára szárnyat, vagy lábára láncot ; a jellemebben edződik acéllá, vagy olvad salakká...« Mindez korántsem csak Jókai regényírói művészetére érvényes ; ugyanígy áll írói arcképeire és önéletrajzi visszaemlékezéseire is. Irodalmi cikkeinek legjava a reformkor íróit mutatja be (ahogyan igazán nagy regényeinek többségében is a reformkorból meríti tárgyát) s valamennyit a nemzeti hőskor évtizedeinek pátosza, lelkesedése fűti át. És ezt a történelmi atmoszférát van hivatva érzékeltetni az a számtalan anekdota, remekül leírt színes epizód is, amelynek ezek az írások vonzóerejük jelentékeny részét köszönhetik. A kötet olvasója újból és újból rádöbbenhet arra, hogy rengeteg olyan életrajzi és művelődéstörténeti mozzanat, amelyet mint mindenki által ismert, magától értetődő dolgot emlegetünk, éppen egy-egyilyen Jókai-írás lapjairól ment át a köztudatba. Azonban ha a Jókai epikus alkotásait jellemző értékek jórészét irodalmi dolgozataiban is megtaláljuk — viszont ezek az írások se maradhattak mentesek a Jókai világnézeti korlátaiból adódó negatívumoktól sem. A reformkorról adott kép lényegileg ezekben is a liberális középnemesség mozgalmának bemutatására szorítkozik. 48 márciusa s a radikális balszárny egész tevékenysége valahogyan belesimul itt a nemesi reformmozgalomba, illetve mint annak egyszerű kiterjedése jelenik meg. Bármilyen megragadó, életteli képet rajzol is Jókai a »Fiatal Magyarország« köréről, erről a képről éppen a legdöntőbb, alapvető vonás hiányzik : csoportjuk népi, plebejus forradalmisága, ami pedig Petőfi vagy Vasvári írásaiban oly félreérthetetlen határozottsággal fejeződik ki. (Talán elegendő, ha összehasonlításul most csak Vasvárinak »A márciusi ifjúság« című cikkére utalunk.) A forradalmi baloldal politikájának meg nem értése jellegzetes módon mutatkozik meg például abban, hogy Petőfi ismeretes fellépését a Batthyány-kormány hadügyi javaslata ellen Jókai Petőfinek Kossuth tal szemben érzett személyes ellenszenvével magyarázza. (260. 1.) Ezek az ellentmondások Jókainak Petőfiről alkotott felfogására is rányomják bélyegüket. Kétségkívül roppant érdeme Jókainak, hogy Petőfiről szóló számtalan kisebb-nagyobb írásával (ha ezek gyakran nem is túlságosan megbízhatók) nagymértékben hozzájárult a Petőfi-kultusz ápolásához, segített ébren tartani Petőfi emlékét a Bach-korszakban, majd pedig a 67 utáni periódus évtizedeiben is. Erős árnyékot vet azonban erre a lelkes Petőfi-tiszteletre az, hogy a kiegyezés korának Magyarországát Jókai több ízben (így például az 1882-es szoboravatáskor mondott beszédében) mint Petőfi eszméinek megvalósulását jellemzi. Petőfi költészetében már nem jövőbe mutató, forradalmi programot lát, csupán a múlt egy gyönyörű, de visszavonhatatlanul elmúlt korszakának emlékét. »Petőfi annak a kornak a szülötte volt.