Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1958. 46. évfolyam
Tanulmányok - Gyergyai Albert: Egy vén diák emlékezése legkedvesebb tanárára… [Horváth János] 319–323. p.
patetikusan, mindnyájunk szemefényéért, dédelgetett mintaképéért, elérhetetlen bálványáért, „Horváth úrért" ! Igaz, akik nyelvészettel vagy irodalommal foglalkoztunk, kortársaim, a nagy egyéniségek, mind-mind rajongtunk valakiért. Tampanai János, a kedves, kövér szelistyei román fiú Márkus Emiliáért hevült s néha el is játszotta nékünk a Sapho nagy jelenetét, azt, ahol a színésznő végleg szakít a kedvesével! Guman István, a kis Gv-ember, felváltva hol Shakespeare-re, hol Molnár Ferencre esküdött s egyforma tűzzel magyarázta Hamlet és az Ördög szépségeit. Bod Károly, Bod Péter leszármazottja, Pintér Jenőt magasztalta egyre, akinek új folyóiratába cikket írt, egy egész lapot Balassi „latrikámos" verséről. Komor Zoltán, a legműveltebb gólya, Cyranot és a Sasfiókot szavalta magyarul és franciául — míg Mittay, mindnyájunk Mefisztója, harapós gúnnyal csepült le mindent, főképp kamaszos lelkendezésünket, mivel ő az életet már közvetlen tapasztalásból is ismerte, könyve jelent meg vidéken, tudta, hol kávézik Kosztolányi, ismerte Bodor Aladárt, akit hosszú termete miatt a „legnagyobb" magyar írónak hívtak, s az egyetemen külön társasága volt már lobogó hajú, merész arcú, mindenhova együtt és későn érkező diákokból, akik szerinte mind lángelmék és mind forradalmárok voltak s akik közül legjobban Németh Andorra, Gaál Gáborra s valamennyiük múzsájára, Gábor Zsuzsára emlékszem. Hol vannak, hova szóródtak mind, nem is egy, hanem két háború után ? a legtöbben halottak s épp akik annyival többet értek, annyival többet ígértek mindnyájunknál, nálam is, az életben maradtaknál : a kis Bod Károly, akiben pap-ősének tüze és értelme lobogott, a kis Guman, akinek dióbarna szeme sosem ismerte tán a közönyt, mert mindig a lelkesedés, a szeretet vagy a bánat nedvében fürdött, Komor Zoltán, a hatnyelvű csoda, aki a bécsi országúton hullhatott el 44 őszén, Grynaeus, a matematikus, aki miért ? miért se ? mindig hozzánk, nyelvészekhez s literátorokhoz csatlakozott s akinek okos, mosolygó és beszédes hallgatása örök hallgatássá vált a farkasréti temetőben, Thanhoffer, a szegedi, mindig jókedvű zongoraművész, akinek esti játékára hajóvá, Tristan hajójává vált a Collegium s mi úsztunk-úsztunk, részegen, önfeledten, dallamok, versek, klasszikus és modern álmok tengerálján, ki tudja, milyen zengő szirtek vagy csábító szigetek felé ! Micsoda temető !s nemcsak a halottaké ! mert például hova lett az a forradalmártársunk, akire mint egy új Baudelaire-re, úgy néztünk első, keserű és koraérett strófái után ? S mi haszna, ha a többiek „elhelyezkedtek", ahogy mondják, családot alapítottak, ahogy illik és „sokra vitték", ahogy megérdemlik ? Az, aki hátranéz s mindnyájunkat egyetlen tekintettel öleli át, akaratlan, szegényes és rekedt Ossziánja lesz kortársainak : nemcsak mert bennük és velük együtt élete egy részét sirathatja, nemcsak mert véletlen megmaradásáért ily módon vél izgalmat nyerni, hanem mert rajtuk át beláthat a lét ijesztő játékaiba — beláthat s nem lesz okosabb . . . Az egyetemen egyébként folytattuk a rajongást : volt, aki Beöthy esztétikájáért gyalogolt be hetenkint négyszer a Múzeum körúti szentélybe, volt, aki Négyesy szemináriumában lelte élete legfőbb értelmét, viszont mindnyájan együtt voltunk Riedl Frigyes dupla óráin estefelé s egyszerre szívünkbe zártuk ezt a szeretetreméltó agg gavallért,, akinek színes jegyzethalma, távolba révedő kék szeme, kissé raccsoló, rekedtes és rapszodikus beszédmódja, valamint hol céduláit, hol ritka fürtjeit turkáló keze épp úgy hozzátartozott az órák légköréhez, mint a hallgatók áhítata, a gázlámpák sercegése s a padokból, a hallgatókból, az évekből kiáradó furcsa illat, a fa, a gáz, az emberpára, az ódonság és a szellőzetlenség keveréke. Micsoda szag volt ! ma is érzem : fullasztó, áporodott, izzadmányos, néha émelyítően fojtó, néha könnyű illatokkal, tavaszi záporok ózonával, falombok lélegzetével terhes, külvárosi tánctermek, dohos pincék, vidéki szentegyházak salétromszagára emlékeztető, keserű, fanyar, szívszorító, fonnyadt és kibírhatatlan, az olvadt enyv illata, az emberi test illata, a könyvek, a zárt termek, az elvont tanulmányok illata, a tudományos halhatatlanság, az irodalmi öröklét tömjénszaga ! Mert ez a terem, Riedl terme valóban az öröklét pitvarának számított, akár végül testvéreink medveénekeit magyarázta ebben a huszadik századi gázfényben, akár élő kortársait emelte ki nekünk a köznapokból.