Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1959. 47. évfolyam
Műelemzés - Barta János: Sőtér István: Romantika és realizmus 282–289. p.
mint első lépés, amelyet második gyanánt a szocialista eszmények alapján való megvilágítás követ. Megújuló irodalomtörténetírásunk, sajnos, a második lépésen akarta kezdeni. Jószándékú irodalomtörténészek elgondolásában megszületett az a költői ideáltípus, amelynek vonásai Petőfiből és József Attilából voltak összerakva: a próféta, a leleplező politikus és a barrikádharcos vegyülete ; tizenkilencedik századi változatában plebejus-demokrata, a század második felében határozottan elítéli a kiegyezést, a huszadik századi változatában osztályharcos szocialista; kifejezésmódjában „realista", egyszerű, közvetlen és őszinte. Ezt az ideáltípust használtuk általános norma gyanánt; ennek legalábbis a csíráit, elemeit vagy lehetőségét kellett fölfedeznünk abban, akit komoly írónak akartunk számítani. Az adott helyzet vagy az egyéni jellem figyelembe nem vétele folytán könnyen beszéltünk megalkuvásokról és megtorpanásokról, s a realizmus kizárólagossága folytán sajnálkozva mentegettük az írót, ha műveiben romantikus vonások tűntek föl. Sőtér e kötetbeli író-portréin is nyomot hagyott a küzdelem az egyéniség megértésére irányuló törekvés meg az előbb elemzett vulgáris sematizmus között. Kötetében is ott van, mint csaknem egész közelmúltbeli irodalomtörténetírásunkban, Petőfinek, nemcsak mint élő költőnek, hanem mint költőtípusnak is abszolút normává való emelése. Azokat, akik környezetében éltek és mozogtak, vagy akik az utána következő évtizedekben léptekfel, csak az ő árnyékában tudja elképzelni; ami bennük jó, ami értékes, az Petőfi-hatás vagy Petőfi-örökség, még a legnagyobbaknál is. A Bach-korszakbeli Arany jórészt Petőfi folytatójává válik, meglepetésünkre nemcsak lírájában. „A balladák Aranya természetesen a maga korviszonyai közé szorultan, még világosabban mutatja őt Petőfi folytatójának". Azt hiszem, nem kisebbítjük Petőfi nagyságát azzal, ha utatunk rá, hogy Arany éppen Bach-korszakbeli lírájában a műfaj fejlődése szempontjából minőségileg új útra tért. Csak korlátozással érvényes tehát az, amit a 331. lapon ovashatunk: „Petőfi olyan líra-hangot s hu líra-típusokat alakított ki, melyek halála után hosszú időn át maradtak uralkodóak, mint a lírai kifejezés legkorszerűbb formái." Ez a Petőfi-örökség legmeglepőbb helyén is felbukkan : „Arany e korszakbeli e Pikája ugyancsak a Petőfi-örökség továbbiét mutatja. Erről tanúskodik a Katalin, ,,,'y Petőfi módján bírálja a feudalizmust", isten lap.) Később nyomatékosan megy.„„}'', hogy Aranynak ez a műve „Petőfi van hatását világosan mutatja", rávana „magának a cselekménynek végsőkig feszített romantikája". Nos, a Salgó sugalmazó hatása tagadhatatlan, csak nem döntő az 50-es tavasz tragikus levegőjéhez és a műfajban, formában is rokon Byron-féle kisepikához képest. A társadalombírálat fogalmát is nagyon szélesre vesszük, ha a Katalint is az ilyen típusú művek közé soroljuk. A másik lírai „Petőfi-örökös"-ről, Vajdáról még később szólok. Sőtér látását főként a kor sematizmusa befolyásolja , hiszen más helyen nyomatékosan hangoztatja Arany különállását: „líráját a Petőfiétől gyökeresen különbözőnek, attól merőben elütőnek és önállónak kell éreznünk" (173. lap). Jókai magatartásának a Petőfi-mércével való mérése olyan problémákat vet fel, amelyekről alább, más összefüggésben kell szólnom. Jókairól szólva azt tartom meglepőnek, hogy Sőtér Petőfinek említett irodalmi vezérszerepét a líra határain túlra is kiterjeszti. Megint az előbb tapasztalt kéthangúság : „Jókai a mi első modern prózaírónk" (383. lap) — de „Jókai nemcsak a genre-művészetben követője Petőfinek, de a stílusa is a Petőfi-próza áttörése nyomán virágzik ki. Petőfi a prózát épp úgy forradalmasította, mint a költészetet." Ez utóbbi megállapításokat a fejlődéstörténeti vizsgálatok aligha igazolnák. Ismétlem : nem Petőfi nagyságát akarom kisebbíteni, — de veszélyesnek tartom az ilyen eredeztetéseket és örökös kijelöléseket, amelyek végül is az Arany—Jókai-féle nagy egyéniségek eredetiségét, saját vívmányaik jelentőségét teszik vitássá. Nyilvánvalóan tudtak ők az élet, a társadalom megismerésében és kifejezésében önállóak is lenni. A történész szemével nézve a dolgot, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mindezek az „örökösök" olyan évtizedeket értek meg, olyan történelmi helyzetekben alkottak,aminekbe Petőfit sorsa sohasem állította. Tanulságos példa a kötet egyik kisebb esszéje Krúdy Gyuláról, századunknak erről az izgatóan egyéni prózaírójáról. Sőtér jól látja és finoman regisztrálja különös líráját, impresszionizmusba hajló romantikáját, miután azonban mindezt az első lapokon nagy stílusművészettel felidézte, mégsem tudja igazi, kerek portrévá kibontakoztatni; közbelép a dilemma másik tényezője, a már említett uniformizáló séma. Ennek érdekében ki kell egy kicsit mosdatni az ő alakját is ; belőle is bátor, magasztos idealista lesz : „merészen független", „nemesebb valaki", „fölénye, életbölcsessége, jelleme és eszményekért hevülő lelkülete" dirigálja ; „tiltakozás ez az eszmény egy szürke és kicsinyes kor ellen." Végül aztán olyasmi derül ki, mintha lírája és romantikája is tévút volna ; úgy kellene, hogy ki tudjon bontakozni Krúdyban az a „realista művészet", amely- 2839*