Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1991. 22/72. évfolyam
Figyelő - Poszler György: Töprengés Király István emlékére 250–252. p.
250 Emlékezés dalomban érvényesnek, és pontosan tudta, hogy a Halotti Beszéd magyar tolmácsolója „nem azt tartotta fontosnak, hogy szó szerint fordítson, hanem hogy érthető, élő nyelven szóljon híveihez"; meggyőződéssel állította továbbá, hogy az Ómagyar Mária-siralom esetében „sok száz éves szóbeli hagyomány felhasználása tette lehetővé, hogy az első leírt versünk . . . természetes, . . . friss hangon . . . szólaljon meg". Hogy azonban a lábjegyzetekbe kívánkozó részletekről milyen pontosan tudott, „Háfiz és Csokonai" című tanulmányából világlik ki egyértelműen, amelyben a magyar orientalista, Reviczky Károly angol kapcsolatairól és Csokonai korábban rejtve maradt szövegegyezéseiről beszél meggyőzően. Mint fordító a hagyományoknak megfelelően „napnyugati" szerzőkkel kezdte pályáját, kötete elé Cs. Szabó László írt előszót (1937), s csak később fedezte fel magának és a magyar olvasónak a távolabbi irodalmakat, a szláv és finnugor népekét, a törökökét, a perzsákét, és nyilván teljes elismerésnek számít e távoli régiókba lendülő pályán, hogy Ligeti Lajos „A mongolok titkos történet"-ének verses betéteit vele fordította magyarra. Amikor az Európán kívüli nyelveket megtanulva mintegy felfedezte azokat, a magyar őstörténet kutatóinak útját követte, és tulajdonképpen nagyon is távolinak látszó kultúrköröket úttörő módon kapcsolt egybe; amikor Petőfiről és Aranyról írt, az „ál-klasszicizmus", a „népiesség" és Európa kapcsolata érdekelte mindenekelőtt. Legfontosabb tanulmányait, cikkeit maga szerkesztette kötetbe (1976), az összefüggések feltárásával olyan vonásokat emelt ki a magyar irodalmi kultúrából, amelyek pontosan egybevágnak az egyes kultúrkörökön belüli egyetemes tendenciákkal. Biztosnak látszik, hogy kutatóknak zaja foglalkozik majd koncepciójának és alkalmilag odavetett megjegyzéseinek részletes kifejtésével, életművének méltó értékelésével. TARNAI ANDOR TÖPRENGÉS KIRÁLY ISTVÁN EMLÉKÉRE Nem hosszan küszködött a halállal — egyszerre teperte le a rém. Nem lassan fogytak el erői, sem fizikaiak, sem szellemiek. Nyáron még vitorlázott, koraősszel még írt. Vitatkozott, az utolsó könyve jelent meg az utolsó előtti percben. Hirtelen esett el, a harcban, hol a halandó mindig alul marad. Nem kapitulált, de eltalálta az elmúlás. Tudta, mi vár rá. Szigorúan tervezett, gondosan osztotta a fukar időt. Ettől feloldatlanabb, békételenebb a védhetetlen vereség. A pálya ismert, de cseppet sem szokványos. Kiválasztott helyekről jön. A Bodrog partjáról, a pataki kollégiumból, a magyar kálvinizmus