Kabdebó Lóránt szerk.: Irodalomtörténet, 1996. 27/77. évfolyam
Tanulmányok - Fried István: A költői magatartás változatai. Petőfi Sándor 1848-as verseihez 293–307. p.
fried István Ez a saját korábbi lírájára történő reagálás hangsúlyozza ennek a költészetnek egységét; az önidézetszerű, az önmagára utaló lírai megszólalás nem érvényteleníti a korábban leírtakat. Éppen ellenkezőleg: fölerősíti azáltal, hogy más motívumokkal párosítja, s így az új szövegkörnyezetben a költői szótárakban kimutathatatlan jelentésváltozatokra hívja föl a figyelmet. Olyaténképpen, hogy a motívumok egymásra vonatkoztatása valamennyi sort, kifejezést, szerkezetet a többi jelentésével dúsítja föl, az egyes kifejezésekben valamennyinek a lehetőségét felvillantja. Olyan költészet készül Petőfi Sándor műhelyében, amely a szavak, a kifejezések, a költői „eszközök" dinamikájára és variabilitására számít. Arra ugyanis, hogy az egyes verseket alkotó „elemek", mitológiai-bibliai, magyar és világirodalmi allúziók akként lesznek a költő sajátjaivá, hogy vagy az adott szituáció szerint deformálja, vagy feltárja sokszerűségüket (tehát a bennük rejtőző variációs lehetőségeket). Ugyanis Petőfinél az 1840-es esztendők magyar gondolkodására jellemző bibliai terminológia poétizálódik át (a világirodalmi háttér Lamennais költői prózává átlényegülő „hívő szava" meg Mickiewicznek magyarra is lefordított, bár egészében meg nem jelent zarándokság-könyve), a bibliai történetek költői mitológiává lesznek: egyszerre a magyar történelem újfajta olvasatává és az ótestamentumi emlékezet nemzeti-személyes felfogásává (Vesztett csaták, csúfos futások!). Csakhogy azáltal, hogy az „eredeti" kontextusból Petőfi kiszakítja a bibliai történetet, és az 1848-as esztendő utolsó hónapjának históriájára alkalmazza, deszakralizálja anélkül, hogy deretorizálná. Az idézett vers retorikája ugyanis őrzi a biblikus vonatkozások eredeti kontextusára való utalás révén a „szent szöveg" képanyagának elemeit. A vers magasfokú retorizáltsága a (Victor Hugo-i) romantika groteszk felfogásából éppen úgy magyarázható, mint a szakrális cselekvések (átok, halál-föltámadás) profanizálásából. Mindkét kijelentés természetesen magyarázatot igényel. Magasztos alantjáró feszül egymás ellen a vers nyitányában, miképpen személyessé élt nemzetsors és rémregényes-romantikus rekvizitum. Mindezt azonban az az individuális (világ)tapasztalat szavatolja, amely a legközvetlenebb jelen politikai helyzetébe a magyar történelemnek a világtörténettel azonos tanulságait is képes belelátni. Ilyeténképpen nem az egyes, kiragadott történelmi események alkotják a Himnuszhoz vagy a Szózathoz hasonlóan a magyar história fordulóit (legföljebb a jelen rajzakor dereng át a földönfutó szabadság képzetén Kölcsey versének honját a hazában nem lelő üldözöttje), hanem a rémtörténetté, a realitást túlzásokkal érzékeltető ismétlődésekké lett felkelés-leveretés-ájult állapot-talpra állás sor, s ez válik magyar történelemmé. A kérdő és a felkiáltó mondatok izgatottsága a retorizáltság mértékét növeli, az alantasba átlátszó képek groteszk ellenpárul szolgálnak, anélkül, hogy a retorizáltságot szétrombolnák. A végleteknek ez a (szó)játéka készíti elő a vers befejezését, a bibliai történet lehetséges magyar történelemmé átfordítását. Hiszen Petőfi Sándor egyrészt lefordítja, „nevesíti" az allegorikus bibliai eseményeket, másrészt ezzel az idősze- 294