Schein Gábor szerk.: Irodalomtörténet, 2004. 35/85. évfolyam
Tanulmányok - Szentmártoni Szabó Géza: Balassi búcsúverse és a prosopopoeia a XVII–XVIII. század magyar nyelvű költészetében 173–211. p.
BALASSI BÚCSÚVERSE ÉS A PROSOPOPOEIA A XVII-XVIII. SZÁZAD MAGYAR NYELVŰ KÖLTÉSZETÉBEN Az előbb idézett strófákban a lélek és a test a költő gondolataival és verseivel állíthatóak párhuzamba. A gondolatokra, azaz az elmére és lélekre vonatkozó strófa elveszett, ám a „Ti penig, szerzettem átkozott sok versek" szavakkal kezdő, s csupán az Istenes énekek kiadásaiból ismert záróstrófa megvan. A penig kötőszó azt jelzi, hogy az addigi jókívánságokkal ellentétes mondandó következik. A verseket tartalmazó kézirat, célját vesztve, olyanná lett, mint az élettelen porhüvely, amelyet vissza kell adni a földnek. A gyászversekben a záró teológiai gondolat a test feltámadását és a remélt üdvösséget hirdeti. Balassi profán paródiájában az üdvösség reménye helyére a kárhozat keserű valósága lép. A szerzőt búsító versek olyanok, mint a jézusi példázatban említett haszontalan szolga, vagy azok, akik az ítéletkor, érdemek híján, balra állítva vesznek el: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre..." (Máté 25,14-46.). A tökéletlen vagy befejezetlen versek elégetésének szándéka az ókorból származó költői toposz. A reneszánsz korban a tűzzel való fenyegetőzés azonban már nem egyéb, mint érzelgős hatásvadászat. A lengyel Kochanowski szégyellt verseit veti tűzre, bánatát viszont kőbe véste, így azok nem éghetnek el; bánata okául pedig ő is a háládatlanságot említi föl. A francia neolatin költő, Joannes Bonefonius (1554-1614) Pancharisnak nevezett kedveséhez írt, XXVIII. hasinmában fenyegetőzik ugyan a verségetéssel, de azt, a kedves nevének fennmaradása érdekében, mégsem teszi meg.108 Ezek a példák azonban nem a búcsúverssel rokoníthatóak, hanem a Julia-ciklust lezáró LVIII. énekkel, ahol a költő bejelenti, hogy versben nem említi többé kedvese nevét. Balassi búcsúversének végén tehát nem a profán petrarkista szenvelgés jelenik meg, hanem, a magyar halotti búcsúztatók teológiai hangvételét idézve, a megérdemelt bűnhődés. Janus Pannonius múzsáktól búcsúzó költeményét azért írta 1454-ben, mert ferrarai tanulmányait befejezvén, a padovai egyetemre ment jogot tanulni.109 Csaknem negyedfélszáz esztendővel később, 1795-ben, Csokonai Vitéz Mihály ugyancsak azért szerezte Búcsú a magyar múzsáktól című versét, mert ő még Sárospatakon lett joghallgató.110 A debreceni poéta, aki temetési szónokként maga is gyakorolta a prosopopoetát, nem a humanista mintát követte, hanem a közköltészetben élő búcsúztatók hagyományát. Panaszos, szatirikus verse elején ő is Balassi módján köszön el: „Kecsegtető Múzsák! Már Isten hozzátok!" A búcsúzkodás végén pedig nála is a versek keserű sorsa kerül elő, miként egykor Balassinál. Magam is ezután tivéletek tartok, Kik élni és nemcsak verselni akartok, Verbőczihez megyek, titán meg nem martok, kik a törvényléből moslékot habartok.