Irodalomtörténet, 2016. 97. évfolyam

2016 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Margócsy István: Mikszáth Kálmán irodalomszemlélete - elsősorban a Jókai-életrajz alapján

MARGÓCSY ISTVÁN: MIKSZÁTH KÁLMÁN IRODALOMSZEMLÉLETE 135 az esztétikai újítás igényénél 24 s az a magas irodalmi normarendszer, amelyet a modern kritika és esztétika előírt volna, s amely az egyedi műalkotás megismételhetetlensé­­gével operált, e szemlélet számára távolinak s idegennek látszhatott - talán emiatt marad ki akár Jókai, akár Mikszáth irodalmi leírásaiból a műalkotásoknak egyedítése és egyediként való recepciója, ezért volt olyan éles és kibékíthetetlen viszonya Petőfinek, Jókainak, Mikszáthnak az intézményesített kritikával.25 Ha más megközelítésből is, Hajdú Péter nagyon hasonló eredményre jut, mikor Mikszáth irodalomról való meg­nyilatkozásait elemzi: „Mikszáth szövegei azt sugallják, hogy az irodalmat nem olyas­minek képzeli el, amit magányos zsenik teremtenek a semmiből, hanem valamiféle kollektív tevékenységnek, amelyben csoportok, intézmények működnek együtt, folytat­ják egymás kezdeményezéseit, és amelyben alapvető jelentőségű az írók és a közönség kölcsönhatása.”26 Ez az irodalomszemlélet azonban a század végére már komoly összeütközésbe is került a korabeli „magas” irodalom elvárásaival - mind azzal az erősen klasszicizáló szemlélettel, amelyet a Gyulai-iskola képviselt, mind pedig a kibontakozó modernség programjaival. Az az ellentét, amely Gyulai és Mikszáth között feszült, eléggé ismere­tes - Gyulai mindvégig képviselt fenntartásai abban a hírhedt bírálatban összegződtek, amelyet a Galamb a kalitkában című Mikszáth-kisregényről írt: itt a kritikus, miközben elismeri Mikszáth elbeszélő tehetségét, egyértelműen és nagyon súlyosan elítéli Mik­­száthnak könnyedségét és, amint ő mondja, komolytalanságát, s kifogásait az érintett problémáknak felszínes kezelésében látja, s a kérdéseknek bölcs és emelkedett mérle­gelését várja el („Mihelyt mélyebb lélektani föladatot tűz maga elébe, vagy társadalmi viszonyainkat akarja rajzolni [...] nincs elég tájékozottsága a viszonyok fölfogásában, sem elég képzelme, hogy érdekes cselekvényt tudjon alkotni”; „ha elmélkedni vagy ítélni kezd, üres vagy félszeg”), s radikálisan elutasítja az írónak az irodalomhoz kialakított viszonyát („A­kinek ily zavaros eszméi vannak a költészetről, nem csoda, ha a maga elébe tűzött föladatot oly furcsán oldotta meg...”), s Mikszáth mulattatásra hajló gesz­tusait egyáltalán nem hajlandó tolerálni, s legfőbb kifogása éppen azt érinti, hogy szerinte a mű „minden komolyság nélkül” fogalmazódott meg.27 S a másik oldalról, az irodalmi „újítók” részéről is kifogás tárgya lett ez az irodalomszemlélet - annak dacára, 24 E konvenciókhoz ragaszkodó beállítódásnak egyszerre affirmativ s egyszerre parodisztikus megjele­nítését olvashatjuk a Beöthy Zsolt regényéhez írott bevezetésben: „Pedig az út világos, a mutató táblái mindenütt láthatók, még a tízparancsolatban is benne van az esztétikai recept. — Tiszteljed atyádat, hogy hosszú életű légy a földön. (T.I. tiszteljed Kemény Zsigmondot, Jókait, szóval a magyar elődöket, mert maradandó csak úgy lehetsz, ha nemzeti vagy.). - Ne legyenek idegen isteneid. (Ne utánozd Dickenst, se Balzacot és semmi idegent.) - Ne paráználkodj. (Kerüld a francia regények frivolitásait.) - Ne ölj. (A rémregények után, ahol tömeges gyilkosságok okozzál a hatást, ne indulj.) Stb.”­­­s Beöthy dicséretét azzal fejeli meg, hogy novellái „a fent jelzett parancsolatok ellen nem vétettek, azon fölül gondos, gördülékeny nyelven, s egyéni hangon voltak tartva.” Mikszáth, írói arcképek, 143-144. 25 Ismét Hász-Fehér Katalin leírására hivatkoznék: „a hivatásos, esztétikailag képzett kritikus, aki az együtt élő tudatformákból egyetlen egyet, az esztétikait kiemeli és elkülöníti, vagyis az irodalmat zárt és önreferenciális rendszernek tekinti, feleslegesnek, sőt károsnak bizonyul, mert jelenlétével megbont­ja a különböző társadalmi területek között közvetlen átjárhatóság állapotát". Hász-Fehér, I. m. 60. 26 Hajdú, I. m., 265. 27 Gyulai Pál, A galamb a kalitkában (1893) , Uő., Bírálatok, 383—387.

Next