Irodalomtörténet, 2016. 97. évfolyam
2016 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Margócsy István: Mikszáth Kálmán irodalomszemlélete - elsősorban a Jókai-életrajz alapján
134 TANULMÁNYOK volt az olvasóközönségre, egy-egy diadal az irodalomra nézve.”20 -íme, Jókai is a nemzeti önismereti funkciót a varázslatos hangon bemutatott kalandossággal párosítja!). S tovább menve: ha Petőfi irodalomszemléletének dilemmáit vizsgáljuk, azt kell látnunk: nála is egymás mellett él, minden zavar nélkül, a nemzeti reprezentáció affirmatív igénye (erre azt hiszem, most nem kell kitérnem) a legkonvencionálisabb értelemben vett szórakozásigénnyel; az irodalom egyik legfőbb funkciója nála is a mulattató, megnyugtató, terapikus értelemben szinte panaceaként működtetett hatáskeltés (gondoljunk csak az Aranyhoz írott vers soraira: „Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más, / Enyhítsük mi költők, daloljunk számára, / Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, / Egy édes álom a kemény nyoszolyára!”;21 vagy arra a nagy tirádára, amelyet Dumas regényei kapcsán hangoztatott: „Nincs is több szellem senkiben, mint őbenne. Nála is vannak nagyobb írók akárhányan, de kedvesebb, szeretetreméltóbb egy sincs. [...] Senki jobban nem ismeri az emberi szívet, mint ő; senki oly szépnek nem festi az életet, mint ő. Valaha roppant ember- és világgyűlölő voltam, annyira, hogy a föld egy óriás szemétdombnak tetszett előttem, melyen az emberek mint undorító féregmilliárdok nyüzsögnek, hogy e nyavalyából kigyógyultam, nem egészen, de nagy részben Dumasnak köszönöm, ő segített levenni orromról az epéből készült sárgazöld pápaszemet, az ő munkáinak olvasása után kezdtem eszmélni, hogy talán mégis szép a világ.”)22 S úgy vélem, még távolabb is mehetnénk: Mikszáth, nem szépirodalmi alkotásai, hanem az irodalomról kifejtett (vagy éppen ki nem fejtett) nézetei alapján alighanem annak az irodalomszemléletnek volt utolsó nagy képviselője, amely a 18—19. század fordulójától a század közepéig még teljes virágjában élt, s amely az éppen adott olvasó és társasági közönség (közösség) ízlése és konvenciója alapján elutasította a radikálisan egyénített műalkotásokat valamint az általános érvényűként feltüntetett esztétikai normákat, s a kiépülő kritika intézményét mint közösségellenes individuális erőszakszervezetet utasította el, s az épp formálódó elkülönülő, individualitásra törekvő irodalmiságot gyanakvással kísérte (Hász-Fehér Katalin kitűnő leírását követve: „Az organikus nemzetfelfogás közösségi irodalomszemléletének irányából a kritikusi státus a maga individualitásában sohasem válhat sem szerves részévé, sem kívülről hatalmat gyakorló független tényezőjévé a szerző és a közönség közötti kapcsolatnak”).23 A közösség önafirmációjaként érzett nemzeti reprezentáció a szórakoztatás és mulattatás konvenciójával fért össze, az íróknak e gesztusrendszerben elfoglalt helye és szerepe itt fontosabbnak (sőt néha kizárólagosabbnak) látszhatott a létrehozott művek egyediségével és minőségével szemben (ezért beszél Mikszáth is a művek helyett az íróknak figurájáról, életéről és a közönséggel való viszonyáról); e szemlélet számára a már hagyományozódott konvenciórendszer működtetése fontosabbnak és értékesebbnek tűnik 20 Jókai Mór, Jósika Miklós emlékezete (1867) , Uő., írói arcképek, s. a. r. Bisztray Gyula, Művelt Nép, Budapest, 1955, 142-153. 21 Petőfi Sándor, Arany Jánoshoz (1847) = Petőfi Sándor Összes Művei, V., s. a. r. Kerényi Ferenc, Akadémiai, Budapest, 2008, 22. 22 Petőfi Sándor, Úti levelek Kerényi Frigyeshez (1847) , Uő., Vegyes művei, s. a. r. V. Nyilassy Vilma - Kiss József, Akadémiai, Budapest, 1956, 74-75. 23 Hász-Fehér Katalin, Elkülönülő és közösségi irodalmi programok a 19. század első felében. Fáy András irodalomtörténeti helye, Kossuth Egyetemi, Debrecen, 2000, 52.