Jel-Kép, 1985 (4. szám)

MÉG EGYSZER - Mécses Sopronkőhidáért (Rapcsányi László emlékműsora)

MÉCSES SOPRONKŐHIDÁÉRT Ián kitüntető címmel, abban az időben fegyházlelkész volt Kőhidán. Geisbühl Mátyás: Korán reggel át­mentem Pataky Istvánhoz. Fiatal em­ber volt, ült a szalmazsákon. Melléje ültem, kezdtünk beszélgetni. Először egy­ kicsit bizalmatlan volt, de aztán kértem, hogy beszéljen a múltjáról. Én azzal kezdtem, hogy most sok magyar fiatal kint a fronton meghal, tulajdon­képpen azt sem tudják, hogy miért, mert számukra ez az egész háború értel­metlen. Ő elmondta azt, hogy társaival sokat beszélgettek arról a sok igazság­talanságról, ami nálunk van. „Arra ha­tároztuk el magunkat, hogy itt már tenni­ is kell valamit, nemcsak beszél­ni." És valóban: ő a front mögött hida­kat robbantott, és emiatt ítélték halál­ra. Riporter: Ő katolikus ember volt ? Geisbühl Mátyás: Katolikus ember volt, igen. Riporter: Gyónt és áldozott, vagy nem ? Geisbühl Mátyás: De igen, rávezet­tem lassacskán. Azt mondja: „Gyer­mekkoromban vallásos voltam én is, de aztán ahogy lenni szokott, elhagy­­tam." Mondom: „Az Úristen szereti magát, mert kereste az igazságot. Ő az igazság maga és szereti azokat,akik ke­resik az igazságot. Maga is kereste az igazságot, tulajdonképpen az Isten pártján állott és kereste őt." Riporter: Hogy fogadta ő ezeket a szavakat ? Geisbühl Mátyás: Azt mondja: ,,Az imádságokat elhanyagoltam persze, és azt gondoltam, hogy az nem érdekel. Most azonban szinte irigylem azokat, akik tudnak imádkozni, bele tudnak kapaszkodni az Istenbe." Mondom: „Máris megtette ezt." Közben letelt a két óra. Jöttek az őrök, kopogtak, menni kell! Fölugrottunk mind a ket­ten, a nyakamba borult és megköszön­te. Azt mondta: „Köszönet, plébános úr, hogy velem volt az utolsó órában." Riporter: Kikísérte ? Geisbühl Mátyás: Egészen nem, mert közben a kinti misére kellett sietnem. Már nyolc óra volt, nyolc órakor kezdő­dött a kinti kápolnában az én misém. Azt mondtam, én most a szentmisét magáért fogom felajánlani. Mikor meg­kezdtem, ott kinn a híveknek meg­mondtam, hogy honnan jövök, imád­kozzunk érte. Riporter: Mondta a nevét ? Geisbühl Mátyás: Nem, így nem. Per­sze meg volt hatódva a hívősereg, könnyek közt . . . Érdeklődtem, azt mondták, nagyon bátran halt meg. Őt agyonlőtték. * Almásy Pál: Lehetett beszélgetni, ha az őröknek jókedvük volt, és nem ép­pen bal lábbal keltek föl. Bajcsy-Zsi­linszky Endre engedélyt kapott, hogy sebes léptekkel egy belső kis körön mér­je az udvart állandóan. Akkor mindig egy-egy ember csatlakozott hozzá és beszélgetett vele. Markos felajánlott neki téli fehérneműt, mert elég gyengén volt Bajcsy-Zsilinszky Endre felöltöz­ve, akkor elég hidegek voltak már de­cember közepén. Nem fogadta el, és azt a kijelentést tette, hogy olyan mindegy, hogy az ember náthásan megy-e az akasztófára vagy pedig nem. Ő tudatosan készült a halálra. Amikor eljött december huszonharmadika, és Bajcsy-Zsilinszky Endrét tárgyalásra állították elő, óriási izgalom vett erőt az egész fegyházon, mert rögtön elter­jesztettük a hírt az ebédbeadásnál, a csöbrözésnél, hogy baj van, Bajcsy-Zsilinszky Endrét tárgyalásra viszik. 23-án volt a tárgy­alás napközben, s akkor Dominich elment (legalábbis így tudtuk mi, írnokok) Kőszegre, megerő­sítésre. Kőszegen volt Beregfy és Feke­tehalmy-Czeydnernek a főhadiszállása, a „gyepűszállás". Estefelé jött vissza Dominich, s akkor újra elővezették Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Rövid tizen­öt-húsz perc után hozták vissza az isko­lából. Akkor mi Révayval mind a ket­ten az irodaajtóban álltunk, és próbál­tuk leolvasni az arcáról, hogy vajon mi történt. De nem lehetett az arcáról semmit leolvasni, mert teljesen merev tartással, egyenesen — semmi roska­tagság nem látszott rajta — ment vis­.

Next