Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1941-10-15 / 20. szám

munkát elvégezni. A kiállítás már nem olyan társadalmi esemény, mint egy futballmeccs, a közönség átpártolt a sportpályákhoz és feltűnő dolog, ha egy tíz napig tartó kiállításnak­ laikus láto­gatója is akad. A tárlatok anyagi ered­ménye a nullával egyenlő. Pedig már le­zajlottak az izmusok forradalmai. A mű­vészek munkáiban új szintézis körvonalai bontakoznak ki. Hogy a jövő mit rejt méhében, nem tudjuk, a jóslás a száz­­esztendős naptárak feladata. Az anyagi eredménytelenség a művészet nívóját is fenyegeti, bár közvetve. A művész kény­telen megélhetéséről más úton gondos­kodni. Ez időt von el az alkotástól és a szükséges elmélyedéstől. A mostani valóság okai között felsorolhat­­juk a közönség vizuális élményeinek telítettségét is. A professzionista sport, a nagyváros utcája, a színház, a mozi, sőt a megvalósuló televízió megdolgoztatja a szemet, vizuális élményekkel zsúfolja meg a néző agyát, az élményt folyamatban, mozgásban adja. Ehhez járul még az él­mény és mozgás velejárója, a hang is. A rád­ió csak hanggal dolgozhat, de közvetí­téseivel az élet különböző területeiről vizuális hatásokra is törekszik. Így az átlagpolgár értékeit az élet és a könnyen megszerezhető élvezetek annyira kitöltik, hogy már nem marad semmi érdeklődése a képzőművészet iránt. Merev elzárkózása csak a giccs durva nagyhangúságának enged fel, mert ennek elsekélyesített, primitív ízlés­tartalma közelíti meg egyéb élményeit. A tömeggyűlések és pártmozgalmak pátosza elnyomja egy kép, szobor csendesebb mondanivalóját. Ma minden jelszóban, meggyőződésben az élet akarása dominál, ami jele annak, hogy korunk az élet megnyilvánulásait a legintenzívebben igenli és az élet in­­tellektualizált átvételével szemben érték­­telen. Sok egyéb hangos és csendben mun­káló erő áll a művész és a közönség közé, aminek feltárása oldalakat és íveket töl­tene meg. Mi szüntethetné meg a válsá­got? Véleményünk szerint csakis a meg­békélt emberiség oldhatja meg a problé­mát. Tehát egy közös eszme, ami talán a vallás renaissance-a lesz, vezeti ki a mű­vészetet abból a kátyúból, amiben ma vesztegel. Hevő István A NÉMET ÉPÍTÉSZETI KIÁLLÍTÁS Európának szinte összes nagyvárosaiban bemutatták a mai német építészet termé­keiről szóló reprodukciókat, melyeket most Budapest közönsége is megtekint­hetett. A bemutató anyaga nem ismeret­len. A mai német építészet jellegzetesen politikai természetű s mindenestül a Har­madik Birodalom terméke; a most bemu­tatott épületek mind fontos politikai események színhelyei voltak s már csak az ezekről szóló fényképek, filmek, be­számolók keretében is fogalmat nyerhe­tett róluk a mai Európa figyelője, milye­nek arányaik, milyen rendeltetésűek, mi­lyen méretűek s milyen az az esztétikai hatás, melyet a szemlélőből kiváltanak. Ezek az épületek a Harmadik Biroda­lom nagyságát szolgálják; a szemlélőnek önkénytelenül is az „empire“ példája jut eszébe. Csak ez az építészet a múlt szá­zad elejének empire-jától lényegesen kü­lönbözik; nincsen meg benne az empire könnyed játékossága, bája és fényűzése, tetszelgős és hivalkodó rómaisága, femi­nin gráciája és plaszticitása. A mai né­met stílus komoly, sőt komor férfias stí­lus, mely nem tűr magában semilyen játékos és könnyelmű elemet; ez az épí­tészet teljesen m­aszkulin jelenség, egy harcos és spártai társadalom valósággal puritán megnyilvánulása, ahogy a társa­dalommal együtt a művészet is meghódol az egyetlen óriási vezető akarat ízlése előtt. Sokat vett át a mai német építé­szet a modern németországi úttörések ta­nulságaiból; mindenütt az 1920-as évek­ben annyit hangoztatott célszerűségi elv uralkodik itt is, természetesen Gropiu­­sék, a Bauhaus és a többi félmúlt kezde­tek forradalmisága és merészsége nélkül. A forradalmiság és modern merészség helyett ez a stílus visszahajlást mutat külső formáiban a konzervativizmus felé; nem egyszer úgy érezzük, hogy még a századforduló szecesszió előtti renesszán­­szista eklekticizmusa sem idegen előtte. Nincsen benne romantikus elem. A roman­tika kihalt már a hatalmi akaratból is és helyére jött a világpolitikai és világgazda­sági valóságokkal számoló céltudatosság. Innét van az, hogy a mostani német épí­tészet többé már alig kísérletezik gótikus és román reminiszcenciákkal. Holott a nemzeti szocialista rendszer elején ép­pen elég olyan hajlandóságnak lehettünk tanúi, mely felhasználta a német közép­kor nagy formakincsét és magasratörő szellemét, vertikális lendületét, melyben a germán géniusz legszebb megnyilatko­zásait ünnepelte s azokat gyakran vegyí­tette népies elemekkel. Ma már népies megnyilatkozással is igen kevéssel ta­lálkozunk s a gótikus reminiszcenciák teljesen kihaltak. A vidéki célszerűségi építkezéseknél éppen úgy, mint a nagy reprezentációs politikai jellegű épületek­nél egyedül a horizontális megoldás és elgondolás uralkodik. Az új szellem nagy arányokat szeret és szélesen gyöke­rezik a talajban. A talajszerűség e ked­velése, a német géniusz egy részének úgyis kedves masszivitás ezeknél az épít­kezéseknél óriási monumentalitásig emelkedik, mely már túlszárnyalja az empire arányait. Mindezen monumenta­litásokat azonban a klasszicitás utáni vágy hatja át, ahogy a régi germán ro­­manticizmus magának zárt és biztos ke­retet keres. A klaszikus oszloprend ked­velése, a reneszánsz palota mérete, ezek azok a tényezők, melyek megszabják a mai német építészet szellemét. Ezek a klasszikus elemek azonban puritánul és dísztelenül érvényesülnek. Az épületek rendeltetése is olyan, hogy ez a klasszikus emlékezésekre alapozott monumentalitás bennük igazolt. Íme, itt láttuk Paul Ludwig Trost művét, a müncheni Königlicher Platzon épült nemzeti szocialista épületek és emlékek összefoglaló megoldását; ugyancsak ő építette a német művészet müncheni házát, ahol a komoly klasszikus oszlop­rendek már eleve tiltakozni látszanak minden „entartete Kunst“ ellen. A biro­dalmi főváros újjáépítését Albert Speer vezeti; ezeket a terveket is megismerhette a közönség. Albert Speer­­tel való a birodalmi kancellária dekora­tív és monumentális új épülete is; aztán itt ismertették újra a nagy berlini olim­piai építkezéseket; itt láthattuk a külön­böző gyárak, munkahelyek, városok, lak­tanyák elhelyezésére vonatkozó terveket, munkálatokat. A nemzeti szocialista Németország keres e tervekben magá­nak végleges építészeti és művészeti ki­fejezést, a maga nagyszabású eszközeivel. JELENKOR KÖNYVEK Az Egyház szentjei. Hatalmas al­bumalakú díszmunkában adta ki a Palladis vállalat a szentek történetét Radó Polikárp, Kühár Flóris és Szunyogh Ferenc bencésrendi szerze­tes-írók szerkesztésében. A bőséges anyag csoportosításában a történeti szempont az irányadó, ennek megfe­lelően a főbb fejezetek így következ­nek sorjában: az apostolok egyháza, a vértanúk egyháza, a felszabadult egyház, az új nemzetek nagy szent­jei, a virágzó középkor s a megújult egyház szentjei. Ily módon az egyes szentek életének hátterében kibonta­koznak az Egyház kétezeréves törté­nelmének körvonalai, melynek egyes fejlődési korszakait éppen az élet­szentség aranyszálai fűzik egybe. Nem száraz életrajzi adatok gyűjte­ménye ez a könyv, soraiban az áhí­tat és lelkesedés bensőséges melege izzik s minden lapján ott lebeg az örök krisztusi eszmény. A szerzők a szentek életének nem egyszerű kró­nikásai, hanem tudós értékelői és költői ihletettségű magasztalói is. Így ez a mű amellett, hogy az olva­sók egyháztörténeti tudását bősége­sen gyarapítja, kiválóan alkalmas a hitbuzgalom elmélyítésére is. Kom­plex célt szolgál a könyv finom íz­léssel összeválogatott gazdag kép­anyaga is: művészi élvezetet szerez és vallásos áhítatot kelt. Gyomlay László regényei. Egyszerre két új regényével jelentkezik Gyomlay László, az ismert nevű író. Az egyik — Régi harangok kongását hallgatom (Stá­dium) — mintegy átmenetet képez az „ifjúsági“ és a „felnőtt“ irodalom között: egy kisvárosi szerelmi történet fiatal, kamaszodó gyermek­szemlével nézve. Maga az epikai anyag sovány és nem is nagyon újszerű: egy fiatal lány menyasz­­szonysága, mely végül is — éppen az ifjú gimnazista rajongói közreműködésé­vel — happy-enddel végződik. De nem is a mese­anyag fontos ebben a műben, ha­nem a visszaemlékezés meleg lírája, amellyel az író megeleveníti egy vidéki város (Eger) hangulatos múltját. Egy deresedő férfi sóvár visszatekintése a bol­dog gyermekkorba. A múlt képe kissé el­mosódott, mert hiszen egy-két forró könnycsepp prizmáján törik meg; ez a lágy líraiság, a kisváros békebeli társadal­mának hangulatos rajza s a kamaszodó diákl­ Lélek finom ábrázolása a regény leg­főbb értékei. A második regény — Egy ablak bezárul (Athenaeum) — már jóval szélesebb epikus mederben folyik. Egy asszony élete házasságokon, szerelmeken, csalódá­sokon keresztül az öregkor csendes, meg­békélt melankóliájáig. Ha az előbbi mű­nél a soványságát kifogásoltuk, itt vi­szont talán éppen az események túl­zsúfoltságát lehetne szóvá tenni. De az író oly ügyesen, fordulatosan tudja szőni a cselekmény szálait, hogy mese­anyagá­nak gazdagsága nem okoz kifáradást, ha­nem ellenkezőleg: érdeklődést ébreszt s ezt mindvégig fokozni is tudja. A gazdag szövevényes mese mellett arra is van gondja az írónak, hogy a magyar közép­osztályú társadalomról színes képet fes­sen. Ez a biztos ecset-kezelésű társad­alom­­rajz és korkép egyik főerőssége a könyv­nek. A bőséges, tág keretű epikus anyag miatt természetesen állandóan nagyszámú szereplőszemélyzettel kell dolgoznia s ha egyik-másik mellékalak kontúrjai elmo­­sódottak is, a főbb szereplők jellemei éle- 11

Next