Jelenkor, 1943 (5. évfolyam, 2-24. szám)

1943-01-15 / 2. szám

­szeffy Simsa: Válasz a magyar népi műveltség dolgában Akinek fiatalabb korában sok polémia jutott osztályrészül, s aki vita hevében tollával nemcsak tárgyi igazságát, hanem írói és emberi becsületét is kénytelen volt megvédelmezni, annál érthető, ha idővel elfásul a támadásokkal szemben és „más viharokat is látván", nem tartja többé érdemesnek polé­miába bocsátkozni. És ha ilyen állapotban évtizedek múlnak el a feje fölött, lassanként több olyan dolgot tanul meg, melyek egyenesen visszatartják a vitába bocsátkozástól. Megtanulja ugyanis, hogy az igazságot és a tények ismerését csak ideig-óráig lehet elhomályosítani s ennél­fogva nem szükséges azokat mindenféle átmeneti emberekkel szemben megvédelmeznünk. A másik pedig, amit megtanul, a türelem embertársaink tévelygéséhez, nagyzolásához és rosszindulatához s ezt a türelmet annál inkább megenged­hetjük magunknak, minél biztosabbak vagyunk az igazság majdani elkövetkezésében. Ilyesféle okokból nem válaszolok most a Népszava cikk­írójának, aki Ady Endrét és Justh Gyulát védelmezte meg tőlem. Adyról évek során át különböző kapcsolatban elmondtam véle­ményemet s nem szeretném a mai írók gyakorlatához híven önmagamat elismételnem. Justh Gyulát és meddő szenvedélyét illetőleg pedig a helyes szemmérték úgysem lesz egyszer majd pártpolitikailag tovább leplezhető. Itt tehát nincs mit mondanom, de más a helyzet azon cikkek dolgában, melyeket a Népszava a parasztművelődésről írt „Magyar Nemzet"-beli cikkemre válasz gyanánt hozott július, augusztus és szeptember havá­ban. Körülbelül tíz cikkben foglalkoztak állításaimmal és vitték azokat tovább a Népszava cikkírói, mindnyájan, talán az egy Nagy Istvánt kivéve, igen tárgyilagosan. Amikor tehát válaszolok nekik, akkor nem polémiát végzek, hanem velük vállvetve próbálom tisztázni azt a magyarsá­gunkra végtelen nagyjelentőségű dolgot, amit ma általában népi kultúrának neveznek.­­ Mióta a görög, római és keresztény szellem munkába vette Európa népeit, az, amit igazában műveltségnek nevezünk, soha­sem volt tisztán népi, legföljebb gyökereit bírta a népi talaj­ban. De minél magasabbra nőtt, annál inkább eltávolodott népi eredetétől. A görög dráma kétségtelenül népi-vallásos eredetű volt, de ki merné Sophokles és Euripides művészetét egyszerűen népinek nevezni? Erzsébet Angliájában és annak legszebb kivirágzásában, a Shakespeare­ drámában is sok volt az őseredeti elem, de ha csak ez lett volna benne, akkor Shakespeare nem lehetne minden korszak tanítómestere. Ugyanez áll Pheidias, Raffael és Michelangelo műveire, vagy Goethere, aki nagy szeretettel tanulmányozta a népköltészetet, németet és idegent, többek között a szerbet is, de művészetében több volt, mint népies. De a műveltségnek nemcsak ily tárgyi és személyi elemei, hanem szellemi tartalma sem nevezhető semmiképpen kizárólag népinek. Hogy mi, különböző foglal­kozású, eredetű és műveltségű emberek eltűrjük egymást, békességben élünk, hasznos módon kicseréljük tudásunkat és annak termékeit, ez a tulajdonságunk, mely minden társadalmi élet alapja, nem paraszti vagy népi eredetű — kifejlődését és a mindennapi életbe való szétágazását csupa népfölötti szel­lemi áramlatnak köszönhetjük; a római sztoikusoktól, köztük egy Cicero nevű nagyúrtól megindított természetjogi szemlé­letnek, az újkoreleji városi életnek, a barokk fejedelmi, udvari kultúrának s nem utolsósorban a keresztény felebaráti szere­tet alkalmazásának. Aminthogy bizonyos, hogy tiszta népi kul­túrák kizárólagos érvényesülése esetén Európa nemzetei nem­csak műveltségben, de még számban sem közelítet­ték volna meg tényleges fejlődésük fokát: az az Európa, mely megmaradt volna a népi műveltségben, gyér lakosságú pásztor- és földművestörzsek kontinense maradt volna, melyek egymás­sal harcolhattak, de közlekedés híján, rossz termés esetén, éhenhalhattak volna. A népi kultúra „kőben, fában és zené­ben" így mindörökre fennmaradt volna, a népdalnak és népi díszítőművészetnek nem kellett volna „már" konkurrenciával küzdenie, de nem lett volna orvos, aki gyógyítsa a népet, sebész, aki operáljon, kórház, ahol ezek dolgozzanak, mérnök és vállalkozó, aki a technikát kifejlessze, ipart, gyárakat, keres­kedést hozzon létre, melyek Európa népeit már régóta jobban és könnyebben táplálják, mert számára meg tudják szerezni a tengerentúli élelmiszereket, semmint ha Párizs és Berlin tala­ján, vagy Budapestnek legalább is tíz kerületében még min­dig gabonát termelnének és állattenyésztés divatoznék. Sőt az is bizonyos, hogy a régi kultúrák zavartalan uralma esetén az európai lakosságnak legnagyobb része meg sem szü­lethetett volna, mert nem lett volna táplálék számára. *­­ Népi és nemzeti, valamint a nemzetiekből összetett európai kultúra közt tehát különbség van: a népi kul­túra kevesebb, a nemzeti több s ez utóbbi annál egészsége­sebb, minél teljesebben magában foglalja lehetőleg az egész népi kultúrát. Említettem már, hogy az igazi művelt­­s­é­g gyökerei a népben vannak s ehhez képest az igazi nemzeti műveltségnek kell hogy egyik része legyen a népi műveltség. Azt elismerhetjük, hogy a múlt század második felében nemzeti műveltségünk elszakadt a népitől, sok vonatkozásban gyökértelenné vált, úgynevezett felépítménnyé, melynek kiesett az ősi, eredeti alapja. De nagyon tévedne az, aki azt hinné, hogy ezt a korábbi beteges egyoldalúságot manapság más iránybeli egyoldalú­sággal lehetne jóvátenni és ha a baj eddig az volt, hogy a népi műveltség háttérbe szorult a nemzetinek nevezett magasabb mögött, ez azzal lenne gyógyítható, hogy most meg a nemzetit csapnák a sutba és egyedül a népit ápolnék és imádnák. Ma már népi műveltségünk annyira átment a nem­zetibe, hogy tiszta desztillálója, amint azt a „népiesek" köve­telik, éppoly élvezhetetlen lenne, mint ahogyan a desztillált vizet nem lehet élvezni az embernek. Ha összes színházaink melodramatizált népballadákat játszanának, mozijaink pedig págerantali parasztok és paraszti származású egyetemi taná­rok apoteózisát hirdetnék, csakhamar üresen maradnának, aminthogy filmszínészeink is jól tudják, hogy paraszti szerep mellett, ha egyéb nem, de duhaj földesúri és hódító mérnöki is kell a közönség állandó leláncolásához. (Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a mai mozi valami lényeges része lenne a kultúrának.) A népi és nemzeti műveltség egymáshoz való viszonyát ilykér megállapítva, szó sem lehet arról, hogy az előbbit, amennyiben az még megismerheti és felhasználható, el kel­lene dobni, vagy háttérbe szorítani. A népi kultúra ellen józan, művelt magyar ember nem beszélhet. Aminthogy tudtommal ilyen népellenes hang az utóbbi években nem is hallatszott, sőt ellenkezőleg, sok magaskultúrájú ember fáradozik a népi műveltség maradványainak a rárakódott portól megtisztítá­sán. Kodály és Bartók a legelsők, az ő munkájukat más téren végzik néprajzkutatóink, Győrffy István után Viski Károly, vagy a budapesti egyetem Magyarságkutató Intézete, ahol a magyarság nyelvi atlaszát, néprajzi atlaszát készítik, népme­séit, nyelvjárási szövegeit, régi énekeskönyveit s minden­nemű régi és újabb szellemi termékeit gyűjtik, idősebb és ifjabb tudósok, akik azonban a népi műveltségért dolgozva, eszük ágában sincs magasabb nemzeti és európai műveltsé­güket levetni. Már csak azért sem, mert akkor a kutatás és megismerés módszereit is elvesztenék és nem dolgozhatnának tovább népükért. * A nehézség nem is ezen az oldalon van, hanem a másikon, a népi műveltségnek kizárólagos híveinél, akik többnyire elméleti népimádatukban a nemzeti műveltségnek történeti s magasabb részeit egész egyszerűen kiirtásra szeretik ajánl­­gatni. Ezzel a mozgalommal, mint irodalmi jelenséggel, nem szükséges foglalkoznunk, hiszen kétségtelen, hogy napjaink népi frazeológiájába beágyazottan konjunktúra terméke s amint elkövetkezik minden konjunktúrának kikerülhetetlen vég­zete, a dekonkjunktúra, ez is háttérbe fog szorulni és helyet fog adni a népi és magasabb műveltség egészséges szintézi­sének. Addig is bármily hevesen ágál is a közéletünkben, nem kell attól tartani, hogy a nemzet igazán művelt rétegei­ben komolyabb károkat okozhatna, sőt attól sem, hogy a fel­­emelkedő parasztrétegek szellemiségét a maga képére ala­kíthatná. Ez utóbbi vonatkozásban bizonyára megvan a való­színűsége annak, hogy egyéni károk származzanak: a nem­zeti öntudatosulás és művelődés kezdetén álló fiatal csopor­ SIMONIDES EGY SÍRVERSE Thermopyle védőit egy közös sírba temették, azon a helyen, ahol meghaltak, öt síremlékkel jelölték meg a helyet. Egyik a hősök összességének szólt, más három pedig egy-egy város közösen halt polgárainak. Csak egy ember érdemelt külön sírfeliratot: Megistias, a jós, Simonides barátja. Maga a költő íratta fel a sírverset. Ez a síremlék fedi a dicső Megistias tetemét, aki elesett a médek csapásai alatt a Spercheros partjain. Mint jós, világosan látta a vég közeledtét, de meg akarta osztani övéi sorsát. JELENKOR 5

Next