Jelenkor, 1959 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1959-08-01 / 4. szám - Kautzky László: Árva gyerekek (novella)

KAUTZKY LÁSZLÓ: ÁRVA GYEREKEK 29 A fecskék visszajöttek és kék nyilakat húztak a levegőben. A szél szelíd zászlókat lobogtatott a város felől. Ettől dudorásztak a kemény levelek, mint a menyecskék szombat este, ha az ünnepre gondolnak. Mire leengedte a kezét, a víz is megpihent. — Ilyen lehetett, fényes és sima, mint otthon a parkett. Ha meglátogattak Pesten a gyerekek, nem győztek eleget talpra állni. A falusi padló után sok volt az a sima, csúszós fényesség. Nézze jól a vizet, megtévesztésig olyan, szinte csá­bítja az embert, hogy rálépjen. Lapos part, sima víz. Egymásba csúsznak, mint két tenyér. Csak figyelni kell, nincs a kettő között különbség. Az öreg szedelőzködött és egyre ingatta a fejét. A madzagot igazgatta a nyakában, amin a tarisznya lógott. A férfi visszanyomta a földre. A koldus vinnyogott, mintha a száját valaki teletömte volna zsíros rongyokkal. Vinnyo­gott és a tenyerét nyújtogatta. Adó Zoltán bólintott és telerakta könnyű forintokkal, zöld és kék papír­pénzekkel, amit a zsebében talált. — Még nem megyünk. Korán van. Öreg ember, fiatal ember jó társaság ilyenkor. Az öreg visszaült a helyére. — Fiatal voltam, szegény voltam, talán az volt a baj. Én vagyok a bűnös, mindenért én felelek, így lesznek ártatlanok, mert bűnösök vannak. A kettő nincs egymás nélkül. — Hirtelen felkiáltott. — És ki az ártatlan? Csak az árvák ártatlanok. És hangosan, hosszasan felsírt. Szemüvegére odatapadt a könny és zöld volt és kék volt, mint körülötte a világ. Az öreg még erre sem mozdult. Egy kissé az út felé nézett, ahol bámész­kodó kecskék legelésztek. Még könnyes volt a férfi szeme, amikor folytatta. — Elküldtem őket ide, Joli nénihez. Üresen maradtam, és haszontalanul. Sokat kóboroltam, hogy ne érezzem. Csak éjjel tudtam haza menni, mert akkor, a nagy csendességben, hallottam, hogy futnak végig az előszobán. Higgye, csak a fiúk maradtak a tíz évből, amit együtt voltunk. Minden egyéb sokszor meg­ismétlődhet, de a gyerekek egyszer és mindenkorra vannak és megmaradnak. Felállt és nyugtalanul nézdegélte a bokrokat. Két gyík futott a lapos köve­ken, de több mozgás, semmi. Az öreghez lépett, és megmarkolta a karját. — Jöjjön, megmutatom, hogy történt. Az öreg szívesen tápászkodott és mosolygott is elégedetten. — Maga a kisebbik, a Zolika, én a nagyobbik, a Berti. Ne haragudjon, most magasság szerint osztom be, nem ahogy a kor kívánja. A kisebb amúgy is mindig a nagyobb után megy. Nálunk is így volt, amikor én gyerek voltam. Onnan jöttek a fatörzs felől, amikor meglátták a vizet. Talán nézte is őket va­laki, de én tudom, hogy így volt. A nagyobbik fogta a kisebbik kezét. Adja ide a kezét, megmutatom. És kézen fogva elindultak. Ballagtak a folyó felé és a férfi folytatta. — így mentek, ilyen lassan. Ahogy csak az árvák és az öregek tudnak menni. Zolika mindjárt a pesti szobának nézte a folyót, a sima padlóval, és biz­tosan kiabált. Szeretett csúszkálni a parketten. Az öreg furcsán nézdegélt, de a pénzre gondolt és türelmesen tovább ment. — Emlékszik, mutattam az előbb. A part és a víz egybecsúszik. Szinte kívánja a víz, hogy rálépjünk. Nem futottak, mert féltek egy kicsit. Berti elöl ment, így Zolika is követte. A talpuk alatt futottak, forgolódtak a kavicsok.

Next