Jelenkor, 1963. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)

1963-10-01 / 10. szám - SZEMLE

Polkolitz költői pályájának egyenletes emelkedőjét nem győzzük eléggé csodádni. De ez az emelkedő csak a míves kismesterig tart. Vajon valóban természete és ké­pességei szerint való ez, vagy inkább sorsa, amelyből kiverekedheti magát? Az Esti dal legemlékezetesebb darabja, A sárga fal biztat bennünket, hogy rá­mutassunk a lehetőségre. Pákolitz költészetének nagyobb formátumot a sodróbb élet és a filozófiai elmélyülés adhat. Az már vitathatatlan, hogy ezután is tökéletesen énekel majd, sőt, egyre tökéletesebben. De inkább legyen ez a kötet a kismester esti dala, hogy következő könyvében a géniusz hajnali himnuszát ünnepelhessük. Bata Imre Gerelyes Endre: TÖPRENGÉS AZ ÉJSZAKÁRÓL Ha Babits­ valaha a líra haláláról énekelt, nem­ kellene ma - talán több joggal - a no­vellát elsiratnunk? A rövidebb lélegzetű, gyors lüktetésű írás elég gyakori ma, de ez még na­gyon messze van a klasszikus novellától. Hol a maupassant-i zártság, a konfliktus kitapintható kemény ívelése, amikor a kis műfaj sokaknál már-már az esszé birodalmába billen át. A no­vella formabontásához Gerelyes is kedvet mu­tat, és egy fiatal, fegyvertárát gyűjtögető alko­tónál ezt még a leghagyománytisztelőbb műítész sem veheti rossz néven. A kötet két darabja (Töprengés az éjszakáról, Kések között) valami átmenet a nagyon személyes esszé meg az iro­dalmi riport között. Nincs sokkal több közük - nem megrovás ez, csak megállapítás­­ Bo­­caccio vagy Móricz formai örökségéhez, mint az így írni c. tanulmánynak, amelyből a szerző ízlé­sét, irodalmi eszményeit olyan plasztikusan ismer­hetjük meg. Ez a gyakran érezhető személyesség nem min­dig válik javára a kötetnek, egészében véve mégis nagyon vonzó tulajdonsága Gerelyesnek. Őszintén, póztalanul mutatja be írói vívódásait, ideges szorongásairól éppoly kevéssé hallgat, mint emberi hibáiról, kudarcairól. Nem habozik felülvizsgálni saját régebbi ítéleteit, kikristályo­sodott erkölcsi-társadalmi nézeteit: ha első köny­vében újra meg újra visszatért a nagyvárosi ér­telmiségtől való idegenkedés, a népből­ jött és a „jó gyermekszobájú” fiatalok szinte már szük­ségszerű szembenállásának motívuma, ma vál­tozni kezd állásfoglalása. Egy vak döbbenti rá fiatalos egyoldalúságára: ........egyszer számot kell még vetni ezzel a kitaszított egyetemi kor­szakkal is, vajon vegyületében milyen arányú a belém szuggerált előítélet, személyes tévedés, gyanakvás és realitás.” Az éber önvizsgálatnak, önmagát újrafogal­mazó kétségnek megvan a művészi vetülete is. Gerelyes első kötetéhez (Kövek között) képest új témákkal, hangnemekkel kísérletezik, akadt olyan korábbi tárgyválasztása is, amellyel most szakítani látszik. A kezdeti darabok fő erőssége egyfajta lélektani-biológiai látásmód. Heming­way-n iskolázva, ám friss élményektől táplálva jelent meg tollán az elfáradó vagy elfáradás el­len makacsul küzdő munkás és sportember képe. Izmok játéka, a közérzet hullámhegyei és hullám­völgyei, feltételes reflexek, mindezt már-már el­­szakíthatatlannak véltük stílusától. Ehhez csat­lakozott a második világháború egy-két jól ismert konfliktusa is, de halványan vagy túl bonyo­­lítottan elbeszélve, így nem is kár e problémák, és helyzetek mostani elmaradásáért. Az új gyűjtemény java teljesítményeire (Ke­gyetlen történet, Nyolcfokos szép lejtő, Töpren­gés az éjszakáról) az eddiginél összetettebb, tra­­gikusabb árnyalatú szemlélet jellemző. A fiatal művész moralistává érik, megdöbbenve figyel föl a homo sapiens díszletei mögött bújó nyers ösztönlényekre, akik gyilkos szándék nélkül is vért ontanak pusztán az önfegyelem hiányából, avagy a hivatal adta hatalom szédületében, és kizárják maguk közül a testileg fogyatékosokat. A két markáns vasutas-novella mellé méltán so­rakozik a vakok életéről szóló tárca: szoron­gással és fatalizmussal teltek az első pillanatok, ámde legjobban ebben ölt testet Gerelyes hite a férfias helytállásban, az értelmes, emberi együtt­élésben. A fiatalok nevelhetőségébe vetett bi­zalom hatja át a Maradj velünk Satyi! c. jól in­dított elbeszélést is, azonban az optimizmus itt már csaknem kincstárinak mondható: az atmosz­féra olyan feszült, hogy a huligánok támadását, szembeszállását várnánk Satyi távozásával szem­ben, nem csüggedt beletörődésüket. Ilyen szembetűnő törés ritkán mutatkozik a szerzőnél, mégis fel kell figyelni az esetekre, ami­kor a helyzetek rácáfolnak várakozásunkra, és az írói spekuláció öncélú, a jellemektől távoleső mozzanatokhoz nyúl. Ez a Charon hibája, amely­nek Budapest és vidék között ingadozó főhőse (némileg szatirikus önarckép-számba mehet) egy­szerre indokolatlanul fenegyerekeskedni kezd a kártyában, s a falusi állást kínáló tsz-elnökkel. Más mesterségbeli gyengeségre is figyelmez­tet e feltűnően nagy terjedelmű, részleteiben a regény felé nyújtózkodó történet. Gerelyes mint­ha csak katalógusnak szánta volna: telezsúfolta emberi, társadalmi problémákkal. Néha már-már címszóvá satnyulva ott gubbaszt benne a falusi fiatalság városba menekülése, a hajdani közép­

Next