Jelenkor, 1984. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)
1984-10-01 / 10. szám - Bori Imre: Jugoszláviai szemle
helyreállni látszik az író, a rendező és a színész szerepének egyensúlya is, mint ahogy mind nagyobb jelentőséget kap a klasszikus drámai hagyomány a friss drámaszövegekkel szemben, amelyek élvezeti előjogaikat veszíteni látszanak. S már feltűnnek a másik szélsőséges álláspont jelei is. A Steria Játékoktól függetlenül jelentette ki Bozidar Violic, most a spliti színház rendezője, egyrészt azt, hogy „hagyományok nélkül az értékek nem tartósak", másrészt pedig hogy „az Európától való lemaradás komplexusának tehertételével elhamarkodott módon arra a következtetésre jutottunk, hogy évszázados lemaradásunk a modernség el nem ért fokában látszik meg, és ezért a provincializmustól való páni félelmünkben kritikátlan hévvel a priori utánoztuk és össztönöztük az újnak, modernnek, avantgarde-nak minden formáját". A Sterija Játékok keretében rendezett egyik tanácskozáson a színházi rendezők elleni nyílt lázadás játszódott le. Különössége ennek a lázadásnak, hogy vezetője is rendező, Miroslav Belovic, ő mondta: „Rendezőink, mint más rendezők is a világon általában, az elmúlt három évtized alatt átestek az olyan betegségeken, mint a rendezői narcizmus, az exhibicionizmus és az öntömjénező álzseniskedés. Az agresszív rendezői színház megkísérelte agyaggá degradálni a színészt, amely agyagból a rendező kedve szerint gyúrhatja meg a saját előadását. Mindez nagy összetűzésekkel járt, sőt csökkent a színészek mesterségének a becsülete, s primitív vita kezdődött arról, ki az első ember a színháznál. Az utóbbi években a színház újra magához tért, visszaállította a színészt az őt megillető helyre. A kísérletezések eredményeinek a szintézise zajlik napjainkban, és ez a szintézis érett eredményeket is hoz ... Új világot kell teremteni a színpadon, olyan művészi egységet, amely az átfogó alapgondolattal összhangban meggyőző és kifejező színpadi cselekvés és összetett jellemek felvonulása révén nem más, mint magának a költészetnek a megtestesülése." Kérdés azonban, hogy a drámaíró mikor kapja meg újra az őt megillető helyet a színpadi produkcióban. Az idei, sorrendben 29. Szerija Játékok lektora, Dzevad Kardasan szarajevói kritikus, az újvidéki szemlére válogatott előadásokat két csoportba osztotta, két blokkba sorolta. Az egyikbe a „politikai színház" fogalma alá vonható művek kerültek, tehát olyan drámák, amelyek „kollektív tudatunk egyes traumáit boncolgatják, és azt vizsgálják, mennyire befolyásolják mai gondolkodásmódunkat". A másik blokk neve: posztavangarde manierizmus. Ide került a horvát irodalom három klasszikusának, Ivo Vojnovicnak, Miroslav Krlezának és Janko Polic Kamovnak drámaszövege, valamint Ivo Andric A kisasszony című regényének dramatizációja Egy jellem életének és álmainak képei címmel. Az úgynevezett „politikai" darabok iránt volt a legnagyobb az érdeklődés és az elvárások is ide összpontosultak, a legjobb előadásért járó díjat mégis Miroslav Krleza: Clembay Ltd. című drámájának előadása kapta, a legjobb rendező díját is Petar Vecek, a zágrábi Gavella Drámai Színház rendezője nyerte el a Krleza-mű színpadra állításáért. A díjak általában azt mutatják, hogy a szlovén, majd a macedón színjátszás után országos viszonylatban most a horvátországi színjátszásé a vezető szerep: itt volt Újvidéken a zágrábi, a szpliti és a dubrovniki színház, és a posztmodernista manierizmus címkével ellátott előadások zömét éppen ezek a színházak hozták. A politikai veretű színműveknek valamiféle közös jellemzőjük nem volt a politizálás mozzanatán kívül. Címüket azonban ideírjuk: A balkáni kém (belgrádi Jugoszláv Drámai Színház); Gyökér, törzs, epilógus (belgrádi Egyetemi Művelődési Központ); Apám, a szocialista kulák (Szlovén Nemzeti Színház); Dupla fenék (szkopjei Drámai Színház). A szarajevói szelektor a maga összbenyomását a következőkben fogalmazta meg: „Az idei produkciót könnyebb megnevezni azzal, ami nem, mint azzal, ami igen. A jugoszláv színházakban ebben a pillanatban nincs olyan repertoártenden