Jelenkor, 1986. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)
1986-05-01 / 5. szám - Bertha Bulcsu: Ember és gyár (Beszélgetés Borovszky Abrussal)
Kérdezték, hogy öntő akarsz lenni? Mondtam, hogy igen. Azt sem tudtam, hogy az öntő mit csinál. Átmentem az öntödébe, nyár volt, és derékig meztelen, izmos emberek dolgoztak ott. Nekem megtetszett. Pár nap múlva föl is vettek és elkezdtem ezt a szakmát. Ez éppen 1929-ben volt, amikor kezdődött a világválság. Akkor a Ganz gyár megvette ezt a Lipták gyárat és becsukta. Én egy fél éves, háromnegyed éves inas voltam akkor. Megkérdezték, hova akarok menni, a Ganz Vagongyárba, vagy a Ganz Hajógyárhoz. Valaki azt mondta, hogy jobb szakemberek vannak a hajógyárban, de az lényegesen messzebb volt Wekerléhez, ahol én laktam. Mégis odamentem dolgozni. Év végén, amikor az inasiskolának az évzárója volt, szakmai előmenetelből kitüntetést kaptam, s ez akkor nagyon jól esett nekem. Attól kezdve, vagy talán az első perctől kezdve, mindig jobban megszerettem ezt a szakmát. Viszonylag fiatalon az elismert szakemberek közé tartoztam, ennek az a bizonyítéka, hogy a szakszervezetben bizalmi voltam. Akkor ez nagy dolog volt, mert a szakszervezetnek az volt a nézete, hogy jó, elismert szakembereket kell választani bizalminak, mert a jó szakemberre a gyárnak is szüksége van, de a gyengét azt elbocsáthatják. 1936-ban, amikor a katonaságtól visszajöttem, bizalminak választottak, ebben a házban, ahol most is dolgozom. Ez rettentően jó érzés. A felszabadulásig bizalmi voltam a Ganz Hajógyárban. Élnek ott még olyanok, akik emlékeznek rá. Visszatérve a Lipták gyárra, 1949-ben Diósgyőrből át kellett telepíteni egy hengerállványt a Lipták gyár üresen maradt csarnokába. Ebből a termékből a magyar iparnak több kellett volna, s azt mondták, ha áthozzuk, itt kb. a dupláját lehet rajta gyártani. Én voltam az egyik megbízott, aki ezt a telepítést megszerveztem. Huszonöt évvel később, amikor a Dunai Vasműnek voltam a vezetője, megkértek, hogy a Lőrinci Hengermű dolgozóinak mondjak egy ünnepi köszöntőt. A hajdani Lipták gyár Lőrincen volt. Akkor egy olyan részen mentem keresztül, amire inas koromból emlékeztem. Megmaradt valahogyan, ahogy régen állt, nem került se átalakításra, se bontásra. Körbenéztem és akkor visszapergett nekem az inaskorom, ahogy én ott az öntödében rövidnadrágban jövök-megyek. Amikor én ott fölálltam az ünnepi beszédemet elmondani, eszembe jutott az egész és elmondtam, hogy mit éreztem, amikor itt szegény gyerekként inaskodtam, s most itt állok, mint a gyár vezetője. A Lipták gyár hozzá tartozott a Dunai Vasműhöz. Egyszercsak elakadt a szavam és nem tudtam befejezni a mondatot. Nagy taps, meg minden, de nem volt valami világos meg értelmes amit mondtam, mert annyira friss volt az élmény. - A felszabadulás után gondolom, új feladatokat kapott? - 1945-ben visszamentem a Ganz Hajógyárba öntőnek. A sors úgy hozta, hogy azt a vezetőt, aki ott volt, nem engedték vissza. A segédművezetőt viszszaengedték, de kellett egy vezető az öntödének. Fiatal, nagyon fiatal segéd koromban az volt a vágyam, hogy én egyszer öntőmester leszek. Ez volt a csúcsa az életemnek. Nagynak tartottam, hogy valaki egy öntödét vezet, rábízzák, ezért még segédkoromban megtanultam olyan dolgokat magánszorgalomból, amit egy öntőmesternek tudni kell. Fiatal gyerek voltam, mindenki a keresztnevemről szólított, mindenkinek Ambrus voltam, tegeztek. Ki legyen a vezető? Idősebb, jó szakemberek, mások is azt mondták, hogy az Ambrus. Akkor így ennek az öntödének én lettem a vezetője. Életem legnagyobb elismerése volt. Jóvátételi munkákat csináltunk akkor, és rettentő büszke voltam arra, hogy ezt én csinálhatom. Azt hiszem, olyan boldog ember, mint amilyen az öntödében, életemben nem voltam. Minden az enyém volt. Az ember gyerekkorában odamegy, és a sors úgy alakul, hogy ő lesz a főnök. Az életem-