Jelenkor, 1986. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)

1986-05-01 / 5. szám - Bertha Bulcsu: Ember és gyár (Beszélgetés Borovszky Abrussal)

nek ez egy nagyon boldog szakasza, de a sors állandóan változik és egyszer­­csak kapok egy értesítést, a budapesti pártbizottságról, ahol akkor Földes László volt a káderes, alakul egy minisztérium, ipari minisztérium áll szer­vezés alatt, és engem ott kohászati főosztályvezetőnek gondolnak. Az öntő­szakma az se nem gépészet, se nem kohászat, az egy speciális terület, de na­gyon sokan összetévesztik. Azt mondták, keresnek egy főosztályvezetőt, aki­hez a kohászat tartozik. Őszintén szólva nem is nagyon értettem, mit kell csi­nálni, aztán kiderült, hogy üzemgazdasági főosztályvezetőnek kell lennem. Megmondhatom, azt sem tudtam, hogy az üzemgazdaságot eszik vagy isszák. Összesen volt hat elemim, az öntödében gyakorlatból el tudtam intézni az ad­minisztrációt, ami ott volt, annál többet nem. Hát bekerültünk ebbe többed­­magammal, én, Czottner Sándor Csepelről meg még többen, és hát ott meg­próbáltunk valamit csinálni. Az üzemgazdasági főosztályon mi próbáltunk, próbálkoztunk. Mondták, hogy olvassuk el ezt, meg olvassuk el azt. Olvas­tam, de utána se voltam sokkal okosabb, mint amikor semmit sem olvastam. Ez egy nagyon feszültségekkel terhes időszak volt, mert szerettem volna dol­gozni, de nem rendelkeztem olyan adottságokkal, hogy én ott rögtön föltalál­tam volna magam. Nekem nem voltak ilyen adottságaim, és most utólag, ha az ember őszintén megmondhatja, én nem voltam egy gyorsan fejlődő ember, aki gyorsan kiismeri a helyzetet, nekem idő kellett mindenhez. Itt ez egy na­gyon nehéz időszak volt. Főosztályvezető lettem, aztán iparigazgató, a kohá­szatnak az iparigazgatója viszonylag rövid ideig. Végre egyszer hívtak a párt­központba. Akkor még létezett az úgynevezett kádertanács, ez harminc em­berből vagy mennyiből állt. Az asztal végén Kiss Károly ült, és azt mondta ne­kem, hogy Magyarországon épül egy kohászati kombinát, és mellette lakóte­lep. Nem mondta, hogy város, mert az furcsán hangzott volna azt hiszem. Két ember lesz a vezetője, a Sebestyén János és én. Nem tudom ismeri-e hírből Se­bestyént, az OMRT-nél ő számított okos embernek. Mellesleg most, hetven­négy éves és aktív. A kádertanács úgy döntött, hogy Sebestyén János Pesten, én pedig lenn a helyszínen fogom a munkákat irányítani. Nos, ez már nekem egy kicsit közelebb állt. Azt persze, hogy egy teljes vertikumú kohászati üzem igazán micsoda, magam sem tudtam. — Ez irányban volt?­­ Ez 49-ben volt. Amikor én ezt a megbízatást kaptam, a vasmű először Mohácson kezdett épülni. — El is kezdődött az építkezés? Mert én úgy emlékeztem . .. - Csak egy pár ház készült el, a gyárat nem kezdtük el építeni. Öt-hat vagy nyolc ház készült el. Akkor a déli szomszédokkal bekövetkezett a rossz viszony, és határozat született, hogy ezt beljebb kell hozni az ország közepe felé. A másik két kohászati üzemnek sok problémát okozott a vízhiány Bor­sodban, tehát ezt víz mellé kellett telepíteni, a Duna vagy a Tisza mellé. A Duna szimpatikusabb volt az illetékeseknek. Amikor a Dunapentele melletti területet kiválasztották, én valahol a tizedik sorban hátul mentem. A 70-es kilométerkőnél megálltunk. Két feltételnek kellett meglenni, az egyik a víz mellettiség, a másik pediglen az, hogy körülbelül 35 kilométeres körzetből - mert Magyarországon ennyiről mondják, hogy be lehet járni naponta dolgoz­ni - munkaerőt kapjon a vasmű. Ha Budapestre és mondjuk erre az új ipari területre leszúrok egy körzőt, akkor a két terület éppen találkozik, mert 70 kilométerre van egymástól. Ennek a két szempontnak, a magyar szakemberek és főleg a szovjet szakemberek ítélete szerint megfelelt Pentele környéke. Dombos vidék volt, de le lehetett gyalulni, a Duna, a város és a vasút szintje

Next