Jelenkor, 2006. január-június (49. évfolyam, 1-6. szám)
2006-06-01 / 6. szám - Gajdó Tamás: Babits Mihály színháza
cXiM 3^ Zs X. X S GAJDÓ TAMÁS BABITS MIHÁLY SZÍNHÁZA Xc-Li^XiM- A c *3 Babits Mihály kiterjedt levelezésében Németh Antal színházelméleti író, rendező, a Nemzeti Színház igazgatójának írásai is megtalálhatók. Ezek nagy részét rögzítette a Babits Mihály kéziratai és levelezése című négykötetes katalógus (Bp., 1993); jó néhány dokumentum azonban Németh Antal - eddig zárolt - személyi fondjában lapult az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában. Németh Antal és Babits Mihály kapcsolata szokványosan kezdődött: a fiatal színházkutató doktori disszertációjának befejezéséhez a Baumgarten Alapítvány pártfogását kérte. A támogatást nem kapta meg - Babitsosai mégis tartotta a kapcsolatot, írásokat ajánlott a Nyugatnak, de a folyóirat nemigen hozta azokat. Németh Antal mégsem sértődött meg, s nem fordított hátat a folyóirat főszerkesztőjének, az irodalmi élet vezető alakjának. A Nemzeti Színház vezetőjeként több fordításra is felkérte. A kései szemlélő úgy érzi, hogy Babits Németh Antal mellőzésével meggátolta, hogy a Nyugatban a kortárs színházművészet törekvései fórumot kapjanak. Lehet, hogy pusztán Németh Antal avantgárd folyóiratokkal való korábbi kapcsolata okozta, hogy a Nyugat elzárkózott a színháztudós elől, mégis úgy vélem, inkább Babits színházról vallott nézetei akadályozták meg az együttműködést. A huszadik század első felének színháztörténetéről még nem készült olyan szintézis, mely a sokszínű színházi élet valamennyi jelenségére reflektált volna. A marxista színháztörténet a munkásszínjátszás mellett elsősorban azoknak a bemutatóknak juttatott nagyobb figyelmet, melyet az irodalomtörténet-írás is elfogadott. A színháznak éppen a lényegét hamisították meg ezáltal, bár abban minden színházról gondolkodó egyetértett, hogy a színjáték kizárólag csak úgy lehet hatásos, ha minél nagyobb közönség látja. Hozzájárult az irodalomközpontú szemlélethez az is, hogy a színháztudomány egyik legjelentősebb művelője, Hont Ferenc a színházat propagandisztikus célú intézményként határozta meg. Hont természetesen a színháznak a proletárforradalom előkészítésében játszott szerepét, s a dolgozók közösségének nevezzük az egyszerűség kedvéért munkásosztálynak - nevelését tartotta a színház legfontosabb feladatának. Hont Ferenc természetesen nem a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait leszűrve alakította ki saját álláspontját, csak a magyar közgondolkodásban élő hagyományt alkalmazta a megváltozott körülmények között, mely kimondja, hogy a színház nem lehet pusztán szórakoztató intézmény: nyelvművelő, erkölcsnemesítő szerepe sokkal lényegesebb, a nemzetépítő feladatáról nem is beszélve. Hont Ferenccel szemben az erősen színészközpontú magyar kulturális életben munkálkodó színházi publicisták viszont csak a több százszor egymás után játszott, korszakos jelentőségűnek tekintett alakítások miatt elhíresült előadásokat tekintették irányadónak, és siettek leszögezni, hogy a magyar színházi életnek ezt a sajátosságát meg lehet ugyan vetni, de eltüntetni, elfeledtetni aligha lehet. A korabeli színházművészet legfeltűnőbb ellentmondása abból származott, hogy a színházban előadott irodalmi művet, a drámát az irodalompolitika, a színház- és irodalomkritika és a közönség is másképpen definiálta. A drámaírók és a színházvezetők hol az egyik, hol a másik felfogásnak akartak megfelelni, de szinte lehetetlen feladatra vállalkozott az, aki mindhárom elvárást igyekezett szem előtt tartani. Gyakran elhangzott a vád, 665 Xt tal