Jó Pajtás, 1914 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-04 / 1. szám
2 1. szám. JÓ PAJTÁS Gyermekkorom legboldogabb újéve. Fölkértem a Jó Pajtád néhány jeles íróját, mondják el, melyik volt gyermekkoruk legboldogabb újéve. Az írók szívesen feleltek íme, olvassátok: I. Igazán szerencse, hogy újév napjáról van szó és nem karácsony estéjéről, mert így sokkal könnyebb a legkedvesebbet kikeresni. A karácsonyest mind olyan kedves, hogy tízével jelentkezik a legkedvesebb, de az újesztendő napja, mikorra a fenyőfát lekopasztottuk, a baba orra lekopott, a Paprika Jancsi sem tud már jól csinadrattázni, a gyomrunkat is elrontottuk, többnyire a bús emlékek közé tartozik. Ebből már jól ki lehet választani a legkedvesebbet. No, volt nekem is és én ezt tisztára a kéményseprőnek köszönhetem. Csak így történt. — Volt nekünk egy mérges öreg dadánk s édes jó anyánk. Nekünk is, mint minden gyereknek, otthoni nevünk is volt. Engemet úgy hívtak, hogy Nene. Nenével sok baj volt, mikor fésülésre került a sor. A dada keze nehéz volt, türelmetlen, a Nene haja nagyon sűrű. Ilyenkor éktelen visítás kísérte a fésű járását és a dada haragosan szólt: — Mindjárt behívom a kéményseprőt, hogy elvigye. Nene rettenetesen félt ettől a fekete embertől és ha rosszat álmodott, mindig azt látta, hogy fut utána a drótos végű borzas seprőjével és elkapja. Ilyenkor csak az anyuska ágyában tudott lecsitulni s anya azt mondta : — Majd végzek én azzal a kéményseprővel, ne félj. Egyszer csak újév napja lett. Minket mosdattak, öltöztettek, fésültek, hogy szépen felkészülve menjünk nagyapáékhoz és a fésülésből nagy visítás lett. A dada, láttam, már kinyitotta a száját, de ekkor hirtelen felpattant egy szempillanatban mind a két ajtó. Az, amelyik a konyhába nyílt s az, ahonnan anyuska szokott bejönni. A konyhaajtóban a szolgáló állott s azt mondta: — Itt van a kéményseprő ! A dada rávillantotta szemét Nenére : — Ahá ! De anyuska így szólt: — Nagyon jó, hogy jött. Itt van egy forint, ezt Nene fogja neki kivinni. Menj, édeském. És Nene kiment. Mitől is félt volna, ha anyuska küldi?! És odakint egy tiszta, rendes, barátságos embert talált, aki piros cédulát adott neki. A cédulán nagy betűkkel ez volt: Boldog újévet kívánunk s alatta. Alázatos szolgája, a kéményseprő-legények. Tehát ez is ember. Jó, barátságos, szíves emberek. Nem bánt senkit, nem hordja el a gyerekeket, hanem tűztől, bajtól védi a házat. Újév napján szabadultam meg kínos félelmemtől s ez lett az én legkedvesebb újévnapi emlékem. Szabóné Nogáil Janka. II. Az én gyermekkori újéveim ? Szép volt valamennyi, mert gondtalan és boldog volt Igaz, hogy régen volt, hatvan év előtt, nem is emlékszem valamennyire, de azt hiszem, akkor hó is több esett, mint most. Szállongó hópelyhek, megannyi angyalszárny hullt, hullt a magasból s behintett minket fehér köpönyeggel. Aztán előhoztuk a szánkót, én és Józsi pajtás, befogtuk magunkat lónak, a szomszédok Juliskája volt a hercegnő, aki jó meleg nagykendőbe csavarva a díszhintónkon helyet foglalt. Én voltam a Csina, a Józsi volt a Ráró s nekiindultunk a puskaporos dombnak, onnan üdvözöltük, élénk nyerítéssel, az újévet. Ott volt csak víg élet, a dombon ! Röpült a hólabda, mint a bomba, szerencse, hogy a puskaporos torony már régen fölrobbant, mert a mi csatakiáltásainktól összedűlt volna. De aztán elmúltak azok a boldog gyermekévek, a gyermekálmok elolvadtak, mint a hópelyhek. Jött a rideg valóság, s az új évek szerteszét szállottak az országban, ahol iskolába jártam, Nagyszombatban, Székesfehérvárt, Pápán, Kecskeméten, Pozsonyban. Eh, ne beszéljünk erről, kis pajtásaim, üljünk fel a szánra, gyi te Csina, gyi te Ráró, itt van az újév, menjünk fel a