Jó Pajtás, 1914 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-04 / 1. szám
' ~ ■ 1 szám. JÓ PAJTÁS 3 puskaporos domb tetejére ... Azaz, hogy mennénk bizony, ha nem fújna úgy a szél s ha nem hullana úgy a hó! Maradjunk csak benn a szobában, a jó meleg kályha mellett s nézzük az ablakon át a hulló angyalszárnyakat. Endrődi Sándor: III. Gyermekkorom legboldogabb új esztendeje akkor volt, mikor előttem a legboldogabb karácsonyban volt részem. Nyolcéves koromban egy szegény fiúcskával kötöttem ismeretséget. Hétesztendős volt és Mártonnak hívták. Apja már nem élt. Özvegy anyja mosogatni járt hozzánk és néha elhozta magával a fiát is, amikor nem hagyhatta otthon, mert a szomszédok közül senki sem vigyázhatott rá. Így barátkoztunk össze mi ketten és csakhamar vígan kergetőztünk a pesti ház széles udvarán. (Akkor még nem volt annyi goromba házmester Budapesten, mint mostanában). Karácsony táján egyszer csak betegeskedni kezdett a kis pajtásom és éppen aznap, amikor Jézuska eljövendő volt, ágynak esett szegényke. Dél felé meglátogattam. Olyan sötét, elhagyatott volt a szobája, olyan szomorúan tekintett rám a dísztelen ágyacskából, hogy a szívem elfacsarodott belé. — Maguknál ma este nem gyújtanak karácsonyfát az angyalok? — kérdeztem halkan az anyjától. — Semmink sincs, úrficskám, semmink a világon! — kiáltott föl az özvegy és keserves zokogásra fakadt. — Ne sírjon, néni! Kérem, ne sírjon !... — válaszoltam én. — Meglátja, hogy ma este mégis eljön az angyal magukhoz. Este, mikor hozzánk már eljött az angyal, levágtam az én karácsonyfám leghosszabb ágát, teleaggattam mézesbábuval, aranyos diófélével és elvittem mindezt a szegény asszony fiának. Jaj de szépen ragyogott az a fenyőág, amikor a gyertyácskákat meggyújtottuk! Mártonka tapsolt, ujjongott, nevetett. Egészen meggyógyult a gyönyörűségtől. Én pedig sírtam örömömben. Még akkor is nedvesek voltak szemeim, amikor később az én nagy tündérfám gyertyái tündököltek beléjük. Otthonomban, kedveseim körében, sok boldog új esztendőm volt azóta. De valamennyi közt talán mégis ez volt a legboldogabb, mert ez a karácsony előzte meg. Ábrányi Emil. IV. Számolom, számolom, igen, éppen kerek ötven esztendeje. Olyanszerű kis legény lehettem, mint most Lackó vagy Duckó, akik reggelenként így köszöntenek engem: Adjon Isten jó reggelt, édes nagyapukám ! Szomorú új esztendeje volt akkor a magyarnak, de mit tudtam én arról, én a négyesztendős kis legény ! Bezzeg nem volt szomorú az én újesztendőm, de víg, de boldog, de szép. Azt hiszem, ez volt gyermekkoromnak legjobb új esztendeje. Mert annak az esztendőnek első hajnalán csudálatos dolgok történtek. Két bocska született a pajtánkban s tíz bárányka az akolban ! — Ej, de jól kezdődik az új esztendő! — örvendezett édesapám. Akkora nagy volt az öröme, hogy egyszeribe nekem ajándékozta mind a két bocikénak bőg dóét s mind a tíz báránynak a bolgoldádt. — Hallod? — dicsekedtem Anikónak, aki már hét esztendős nagy lány volt, — enyém a bocskák bőgése s a báránykák bégetése ! — Hm, — motyogott édesapám a bajusza alatt, — lesz ám még kis csikó is a tavaszon, annak meg a nyerítését adom neked. Bocska bőgése, bárányka bégetése, kis csikó nyerítése — mind, mind az enyém! Ki volt nálam boldogabb? Azt hittem én, kis csacsi, hogy a bocikák nekem bőgnek, a báránykák nekem bégetnek, a csikók nekem nyerítnek s dehogy gondoltam arra, hogy bocikák is, báránykák is, csikók is mádnak nőnek meg, nem nekem. Oh, szent ártatlanság, oh, szent tudatlanság ! Van-e ennél nagyobb boldogság ? ____ Benedek Elek. Kisbürgözdtől Waterlóig. Regény az ifjúság számára. Irta Rákosi Viktor. Bér Dezső rajzaival. Ára vászonkötésben 6 korona./ 1* ■ 1