Jó Pajtás, 1914 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-04 / 1. szám

' ~ ■ 1 szám. JÓ PAJTÁS 3 puskaporos domb tetejére ... Azaz, hogy mennénk bizony, ha nem fújna úgy a szél s ha nem hullana úgy a hó! Ma­radjunk csak benn a szobában, a jó meleg kályha mellett s nézzük az ab­lakon át a hulló angyalszárnyakat. Endrődi Sándor: III. Gyermekkorom legboldogabb új esz­tendeje akkor volt, mikor előtte­m a legboldogabb karácsonyban volt ré­szem. Nyolcéves koromban egy szegény fiúcskával kötöttem ismeretséget. Hét­esztendős volt és Mártonnak hívták. Apja már nem élt. Özvegy anyja mo­sogatni járt hozzánk és néha elhozta magával a fiát is, amikor nem hagy­hatta otthon, mert a szomszédok közül senki sem vigyázhatott rá. Így barát­koztunk össze mi ketten és csakhamar vígan kergetőztünk a pesti ház széles udvarán. (Akkor még nem volt annyi goromba házmester Budapesten, mint mostanában). Karácsony táján egyszer csak betegeskedni kezdett a kis paj­tásom és éppen aznap, amikor Jé­zuska eljövendő volt, ágynak esett sze­gényke. Dél felé meglátogattam. Olyan sötét, elhagyatott volt a szobája, olyan szomorúan tekintett rám a dísztelen ágyacskából, hogy a szívem elfacsaro­­dott belé. — Maguknál ma este nem gyújtanak karácsonyfát az angyalok? — kérdez­tem halkan az anyjától. — Semmink sincs, úrficskám, sem­mink a világon! — kiáltott föl az öz­vegy és keserves zokogásra fakadt. — Ne sírjon, néni! Kérem, ne sír­jon !... — válaszoltam én. — Meglátja, hogy ma este mégis eljön az angyal magukhoz. Este, mikor hozzánk már eljött az angyal, levágtam az én karácsonyfám leghosszabb ágát, teleaggattam mézes­bábuval, aranyos diófélével és elvittem mindezt a szegény asszony fiának. Jaj de szépen ragyogott az a fenyő­ág, amikor a gyertyácskákat meggyúj­­tottuk! Mártonka tapsolt, ujjongott, nevetett. Egészen meggyógyult a gyö­nyörűségtől. Én pedig sírtam örömöm­ben. Még akkor is nedvesek voltak sze­meim, amikor később az én nagy tündérfám gyertyái tündököltek beléjük. Otthonomban, kedveseim körében, sok boldog új esztendőm volt azóta. De va­lamennyi közt talán mégis ez volt a legboldogabb, mert ez a karácsony előzte meg. Ábrányi Emil. IV. Számolom, számolom, igen, éppen kerek ötven esztendeje. Olyanszerű kis legény lehettem, mint most Lackó vagy Duckó, akik reggelenként így köszön­tenek engem: Adjon Isten jó reggelt, édes nagyapukám ! Szomorú új eszten­deje volt akkor a magyarnak, de mit tudtam én arról, én a négyesztendős kis legény ! Bezzeg nem volt szomorú az én újesztendőm, de víg, de boldog, de szép. Azt hiszem, ez volt gyermek­koromnak legjobb új esztendeje. Mert annak az esztendőnek első hajnalán csudálatos dolgok történtek. Két bo­cska született a pajtánkban s tíz bá­rányka az akolban ! — Ej, de jól kezdődik az új esztendő! — örvendezett édes­apám. Akkora nagy volt az öröme, hogy egyszeribe nekem ajándékozta mind a két bocikénak bőg dóét s mind a tíz báránynak a bolgoldádt. — Hallod? — dicsekedtem Anikó­nak, aki már hét esztendős nagy lány volt, — enyém a bocskák bőgése s a báránykák bégetése ! — Hm, — motyogott édes­apám a bajusza alatt, — lesz ám még kis csikó is a tavaszon, annak meg a nyerítését adom neked. Bocska bőgése, bárányka bégetése, kis csikó nyerítése — mind, mind az enyém! Ki volt nálam boldogabb? Azt hittem én, kis csacsi, hogy a bocikák nekem bőgnek, a báránykák nekem bé­­getnek, a csikók nekem nyerítnek s dehogy gondoltam arra, hogy bocikák is, báránykák is, csikók is mádnak nőnek meg, nem nekem. Oh, szent ártatlanság, oh, szent tu­datlanság ! Van-e ennél nagyobb bol­dogság ? ____ Benedek Elek. Kisbürgözdtől Waterlóig. Regény az ifjúság számára. Irta Rákosi Viktor. Bér Dezső rajzaival. Ára vászonkötésben 6 korona./ 1* ■ 1

Next