Jó Pajtás, 1922. (14. évfolyam, 1-36. szám)

1922-01-01 / 1. szám

is Biai­a.'BTHma'm­a ■ ■■■■■■■■■ ■■■■■■■ rat ’imfi 2 JÓ PAJTÁS 1. szám. Pulykafi herceg, írta Jókay Lajos. A csintalan Gyuszi kifutott az udvarra és elkezdte hajszolni a baromfiakat Ezt a dolgot naponként többször is megcselekedte. Roppantul tetszett neki, mikor a szerencsétlen tyúkok tátott szájjal, előre nyújtott nyakkal, repeső szárnnyal, rémülten rohantak, s pár percnyi kétségbeesett futás után kime­rülten ültek le, nem bánva, bármi tör­ténik is velük. Nagyon mulattatta Gyu-­ szit, mikor a kacsák fülsiketítő hápogás közt, döcögve bukdácsoltak, zötyögtek egymás hegyvn­ hátán előre és halálos ijedséggel zuhantak bele a félig telt szemétgödörbe. De talán legjobban a pulykákat sze­rette hajkurászni a csintalan Gyuszi gyerek. Különösen egy óriási fekete pulykának volt kínja. Ez a nagy állat nem fáradt ki olyan hirtelen, mint a tyúkok. Sokszor egy negyedóráig is elhajszolta, míg végre a testes pulyka tel­jesen kimerülve ült le a kerítés mellett. Pokoli gyönyörűséget okozott Gyuszi­­nak, mikor a nagy állat hosszúkat lépve, ide-oda lógó testtel, kinyújtott veres nyakkal ügetett előtte, kerek szemét még kerekebbre nyitva, míg végre ki­merülten a földre lippent és még a fejét is a porba fektette. Ilyenkor Gyu­szi ziháló mellel térdelt a pulyka mellé, markába fogta bibircses nyakát és jól megrángatta. Szegény állat hagyott ma­gával tenni mindent. Hanem egyszer! . . . Egyszer aztán olyan dolog történt, aminő csintalan gyerekkel még soha soha meg nem esett. Mindjárt elmondom. Megint a nagy fekete pulykát üldözte Gyuszi. Alig lihegett már a szegény állat. Az udvar hátulján, a kőkerítés mellé nagy rakás ölfát hordtak össze. A fal és az ölfa közt egy lépésnyi tér maradt, egy hosszú folyosó. Ide rohant be az üldözött pulyka, Gyuszi utána. A kes­keny út végén a nagy madár leült a földre, még a két szárnya is lelógott. Gyuszi nyomban melléje térdelt és megmarkolta a pulyka vörös nyakát. Egyszerre megzördült mögötte a for­gács. Gyuszi hátra nézett és f­elsikol­­totta magát. Óriási pulyka állt a háta mögött. Akkora majdnem, mint egy ember. De még a formája is csak félig volt pulyka. Lába vastag volt, nyaka rövid és fején félig madár-, félig ember­arc. Gyuszi kővé meredt a rémülettől. Föl sem bírt kelni, úgy maradt térden állva. A madárember öblögető hangon szó­lalt meg: — A szegény baromfiak élete tele van gyötrelemmel és szenvedéssel. Te meg, Gyuszi kölyök, még tetézed ezt a sok nyomorúságot! Jól van, barátocs­­kám, most majd­­ megtudod, mi az: pulykának lenni. Állj föl! Gyuszi rémülten ugrott talpra. A pulykaember szárnya alól két fekete kar nyúlt ki és megragadta a se holt, se eleven fiút. Gyuszi két szempillantás múlva ruhát­lanul állt ott. A madárember ekkor az agyonhajszolt pulykához lépett és egy perc alatt kirántotta a bőréből. Ezt a tollas pulykabőrt most ráhúzta Gyuszira, aki tüstént pulykává válto­zott. Míg a pulykából szakasztott olyan fiú lett, mint Gyuszi. Szóval Gyusziból pulyka lett, a pulykából pedig Gyuszi. A madárember újra megszólalt: — Én Pulykafi herceg vagyok. Azért változtattalak pulykává, hogy tudd meg, amit meg kell tudnod. Ezzel eltűnt. Gyuszi fölocsúdott a rémületből és egy nagyot akart kiáltani. Kiáltott is, Futri Kata. Irta Helm Klementina. Ára kötve 80 korona.

Next