Jó Pajtás, 1922. (14. évfolyam, 1-36. szám)

1922-01-01 / 1. szám

JÓ PAJTÁS 3­1. szám, de ki írhatná le rémületét, mikor emberi szó helyett ilyen lett a kiáltása: blü­­blü-blü-blü-blü ! Azaz éppen olyan, mint a pulykáé. Végig nézett magán és kétségbeeset­ten látta, hogy két vékony pulykalábon áll, testét fekete toll födi és hosszú nyakán vörös meg kék bibircsek vannak. Keserűségében könnyek tolultak a szemébe, — de hát ki veszi észre, ha egy szegény pulyka sír? És előtte ott állott egy fiú. Egy éppen olyan fiú, mint ő volt. Az édesanyja sem ismerhette volna másnak, mint az ő rossz Gyuszijának. És milyen fenye­gető szemmel állott előtte az ő képe­­mása , mintha csak bántani akarná . . . Bizony, éppen is hogy bántani akarja ! Már feléje rúg és ő, a szegény pulyka- Gyuszi (a volt Gyuszi) kétségbeesetten surrant el a gyuszi-Pulyka (a volt pulyka) mellett, rémülten futott végig a szűk helyen, ki az udvarra. A gyuszi-Pulyka mindenütt a nyomában, űzte, kergette körös-körül az udvaron, egy pillanatig sem hagyta pihenni. Szegény pulyka- Gyuszi már majd megszakadt a futás­ban. Melle zihált, vörös nyakát előre nyújtotta, szemét kimeresztette, szár­nyával verdesett és kimondhatatlan rémület szállta meg a szívét. Végre nem bírta tovább. Le kellett ülnie a földre és tehetetlenül, ijedten várnia, bármit is csinál ővele az ő képemása, a gyuszi­­Pulyka. Az meg letérdelt mellé, durván nyakon ragadta és gorombán megrángatta: — Nesze neked ! Mondd, jól esik-e, ha egy szegény pulykát bántanak a rossz gyerekek?! A volt Gyuszi, a szerencsétlen pulyka- Gyuszi szólt volna, könyörgött volna, de most pulyka volt, nem tudott szólni, csak a melle, kiszáradt torka sípolt és a szeme telt meg könnyel. Még egyet rántott a nyakán az ő képmása, a gyuszi-Pulyka, még rá is csapott a hátára vagy kettőt, azzal ott hagyta, ment be a konyhába. Nem­sokára jókora vajaskenyérrel jött ki és jóízűn enni kezdte. Szegény pulyka-Gyuszi sóvárogva­­ nézte, nézte, hogyan eszik a kegyetlen­­ gyuszi-Pulyka. De hiába nézett akár­milyen vágyó szemmel, bizony nem kapott ő semmit. Sőt az ő kegyetlen képemása megint feléje rúgott, alig bírt elugorni. — Te is így adtál nekem enni, hát tőlem se várj egyebet! — kiáltott rá. Nem volt mit tennie pulyka-Gyuszi­­nak: hosszú, lomha pulykalépéssel a kerítés mellé húzódott és onnan néze­getett a konyha felé. Mindig azt remélte, majd csak fölismeri valaki, hogy hiszen ő nem pulyka, hanem elvarázsolt fiú, a tiszteletesek Gyuszija. Lassan közelgett az alkonyat. A mi pulyka-Gyuszink majd meghalt az éhség­től. Látott ugyan kukacot, bogarat a földön, amit a pulykák nagyon szeret­nek, de hát ő undorral gondolt az ilyen ételre. Egyszerre kijött a Mari szolgáló. . . Hóna alatt nagy szakajtóban tengeri. Hívta a baromfiakat: — Pipikém, pi-pi-pi-pi! Rohant is minden tyúk, pulyka, liba, ruca és mohón kapkodták az eleséget. Csak pulyka-Gyuszi nem mozdult. Ő inkább elpusztul éhen, mégsem eszik tengerit. Borzadva gondolt a kemény kukorica­szemekre. Mari csodálkozott: — Hát ezt a nagy fekete pulykát meg mi lelte, hogy nem kell neki az eleség? Tovább azonban senki sem törődött vele. Jött az este. Sötétedtek a falombok, fekete homály leskelődött ki az ólak­ból. A majorság szállingózott az ólak felé, mendegéltek aludni. — Hát én is a piszkos ólban al­szom? — futott át pulyka-Gyuszi bibir­­cses fején a gondolat. Már elült minden baromfi, csak a rucák mászkáltak még az udvaron , ők szoktak legkésőbb elülni. Végül azok is besorjáztak az ólba és hangos beszél­getés közt egy rakásba telepedtek a sarokban. Csak pulyka-Gyuszi járkált kétségbe­esetten a sötét udvaron. Nem tudta, mitévő legyen. Jött nagy sebbel-lábbal a szolgáló. —­ Nem megy aludni, te átkozott fekete pulyka? — kiáltott Mari és a seprűt hozzá csapta pulyka-Gyuszihoz. Tamás bátya kunyhója. Irta Beecher—Stowe. Két kötet. Ára kötve 160 korona.

Next