Jogtudományi Közlöny, 1926
1926-09-01 / 17. szám
23. szám. JOGTUDOMÁNYI* KÖZLÖNY. 139 törvényhozás útján leendő rendezéséig felfüggesztendő, nem tartalmaz és erről más törvényes szabály sem rendelkezik, úgy hogy tehát ítélethozatalnak — és pedig a hozandó törvény akkor már ismeretes elveivel ellentétes ítélet hozatalának — akadálya nincs. A törvényalkotásban a megvalósulás küszöbén álló elvek ilyetén szándékos és tudatos figyelmen kívül hagyása, azt hisszük, példátlan a törvénykezés történetében. Mindezekre való figyelemmel, szerény nézetünk szerint, a törvényhozónak kellett volna gondoskodni arról, hogy a jogegyenlőség elve még a bíróságokkal szemben is megóvassék, és nem kellett volna ezt a mindenek felett álló elvet doktrinai aggályokkal szemben feláldozni. Minthogy a nyugdíj átértékelése kétségtelenül, a legalacsonyabb mértékben is, oly súlyos terhet jelent az érdekelt munkaadókra, amely esetleg alkalmas arra, hogy vagyoni helyzetüket alapjában megingassa, a törvénynek természetesen gondoskodnia kellett arra az esetre is, hogy mi történjék a társaság felszámolása esetében. A hitelezők érdekeit is szemmel kellvén tartani, a törvény erre az esetre úgy rendelkezik (15. §.), hogy a nyugdíjra jogosultakat, mint a társaság hitelezőit úgy kell kielégíteni, mintha a társaság arányszáma 10% lenne. A nyugdíjasok ily módon való kielégítése után kerülhet csak a sor a többi hitelezőkre, azonban a nyugdíjasok jogai az összes többi hitelezők kielégítése után újból felélednek és igényeik a részvényesek, illetve szövetkezeti tagok igényeit megelőzik, amennyiben ily esetben a nyugdíjasok igényeit a törvény szerint nekik járó járandóságuk egész összegéig ki kell elégíteni. Hogy ezek után a részvényeseknek vagy szövetkezeti tagoknak fog-e még maradni valamijük, erre a törvény nem gondol, elméletileg helyesen, mert hiszen a nyugdíjasok mint hitelezők, a részvényeseket és szövetkezeti tagokat mint velük szemben adósokat kétségtelenül megelőzik. Más kérdés az, hogy vájjon a mai tőkeszegény időkben ilyen és hasonló intézkedések nagyban fogják-e serkenteni a belföldi és különösen a külföldi tőkéseket arra, hogy tőkéiket részvénytársaságok vagy szövetkezetek alapításával a közgazdaság szolgálatába állítsák. A törvény 16. §-a arra az esetre rendelkezik, ha társaságok egyesülnek és kimondja, hogy ilyen esetben a nyugdíjasokat nem kell oly hitelezőknek tekinteni, akiknek kielégítéséig vagy biztosításáig a beolvadó társaság vagyonát a KT. értelmében külön kell kezelni. Ez az intézkedés helyes és további magyarázatra nem szorul, mert hiszen a beolvasztó társaság a nyugdíjasok követeléseiért saját vagyonával amúgy is szavatol. Végül a törvény 17—24. §-aiban foglalt átmeneti és vegyes intézkedésekről közül röviden még kettőről akarunk megemlékezni. A törvény parlamenti tárgyalása alkalmával felvett egészen új intézkedés az, amely kimondja (24. §.), hogy abban az esetben, ha valamely nyugdíjas létfenntartásának biztosítása végett valamely magánfoglalkozást vállalt, ez nyugdíjjogosultságától akkor sem fosztja meg őt, ha a reá érvényességgel bíró nyugdíjszabályzat egyébként a magánfoglalkozás vállalását a nyugdíj elvesztésének terhe mellett eltiltaná. Örömmel kell üdvözölnünk a törvénynek ezt a liberális intézkedését, mert valóban súlyos igazságtalanság lenne, ha akkor, midőn a törvény a nyugdíjas igényét csak részben, sőt igen sok esetben csak kis részben engedi átértékelni, elzárni engedné őt attól, hogy életfenntartásáról máskép gondoskodjék. A másik intézkedés, melyet még megemlíteni kívánunk, a törvény 23. §-ában foglalt az a rendelkezés, mely szerint a pénzügyminiszter felhatalmaztatik, hogy a törvény alá eső járandóságok átértékelése iránt folytatott perekben a fennálló jogszabályok szerint járó törvénykezési illetékeket rendelettel mérsékelhesse. Ennek az intézkedésnek méltányossága magyarázatra nem szorul ; nem egészen világos azonban, hogy ez a felhatalmazás kiterjed-e azoknak az illetékeknek mérséklésére is, amelyekre a kincstár joga a már folyamatban lévő perekben megnyílt vagy ezentúl megnyílni fog. Pedig hiszen ezeket a pereket a munkaadók abban az időben voltak kénytelenek elszenvedni, amikor a törvényhozástól még annyi útmutatást sem kaptak az alkalmazottaiknak járó nyugdíj felértékelhetősége tekintetében, mint amennyit ez a törvény tartalmaz, a bíróságok egymásnak ellentmondó döntései pedig szinte kényszerítették őket ügyüknek minden fórumon keresztül való megvédésére. Ezek e munkaadók tehát még inkább megérdemelnék a kétségtelenül bírság-jellegű illetékek mérséklését, mint azok, akik ezután lesznek pervesztesek. Egyébként is súlyosan nehezedik a munkaadókra a törvénynek az a rendelkezése, mely szerint (24. §.) a bíróság a törvény életbelépésekor folyamatban lévő perekben a törvény életbe lépésének napjáig felmerülő perköltségek viseléséről úgy tartozik határozni, mintha az ügy érdemben a törvény életbelépte előtt alkalmazásban volt jogszabályok alapján kellene határoznia, ami azt jelenti, hogy a munkaadók lesznek kötelesek az összes eddig felmerült költségeket megfizetni, még akkor is, ha az ítéletben most már a törvény alapján oly összeg megfizetésére fognak marasztaltatni, amilyet még a per megindítása előtt saját akkori számításuk alapján önként adtak, amelynél azonban a bíróságok az időközben fennállott joggyakorlat alapján lényegesen többet szoktak megállapítani. A szociális igazság itt mintha sántítana egy kissé. Ám ezen csodálkozni nem lehet, mert a valorizálási kötelezettségnek — amely kétségtelenül az összességet terheli — bármely gazdasági csoportra való áthárítása igazságtalanságok nélkül elképzelhetetlen. Igazságtalan az, hogy a nyugdíjas romlott pénzben vagy nem egészen felértékelt pénzben kapja meg járandóságát, de igazságtalan az is, hogy a munkaadó értékelje fel ezt a pénzt, amelyet az állam engedett elértéktelenedni. Az őt érő igazságtalanság ellen pedig mindenki, egyén és társadalmi osztály egyaránt végső erőfeszítéssel küzd. Ilyen összecsapás eredménye ez a törvény is, nem elégíti ki a nyugdíjjogosultakat, de nem felel meg a munkaadóknak sem ; az egyiket itt rövidíti meg, a másikra ott sújt le a kellőnél súlyosabban, aszerint amint a harcba küldött erők itt vagy ott pillanatnyi előnyöket tudtak kivívni maguknak. Maga a törvényhozó tehetetlenül állott a küzdelem központjában s ha a maga elé tűzött elvi szempontokat egyszer az egyik, máskor a másik oldalon kellő eréllyel megvédeni nem tudta, azt valóban alig lehet túlságosan rovására írni. Ilyen időkben és ilyen gazdasági viszonyok között csak ilyen törvényeket lehet hozni. Reméljük és hisszük, hogy a viszonyok jobbra fordultával az azokat szabályozó törvények is jobbak lesznek. Dr. Proszvimmer Béla: Néhány nyugdíjvalorizációs vitakérdés. 1. Az új jogszabályok életbenlétének első idejében rendszerint sok megoldhatatlannak látszó vitás kérdés merül fel, amelyek azután közelebbi megvilágítás és több oldalról megbeszélés útján találják meg a kétségeket eloszlató megoldásukat. Fokozott mértékben van ez így az 1926 : XVI. törvénycikkel, amelynek tekintetében pedig fontos közgazdasági érdekek és a jogkereső közönség érdekelt tagjainak egyéni érdeke is egyaránt kívánatossá teszi, hogy az álláspontok tisztázódásának folyamata minél gyorsabban fejeződjék be. Ez adja nekem a bátorságot arra, hogy e lap hasábjain közvetlenül a Proszvimmer Béla kimerítő tárgyalása után egy néhány olyan kérdést érintsek, amelyben máris szöges ellentétben álló nézetek láttak napvilágot. II. Semmi sem áll tőlem távolabb, mint az, hogy vitába szálljak azokkal, akik a törvény értelmezése körül egyes részletkérdésekben más álláspontra helyezkedtek, mint, ami az én más helyen már kifejtett igénytelen álláspontom. Mégsem mulaszthatom el a Nászay táblabíró úr legutóbb megjelent könyvének egyik álláspontját vita tárgyává tenni és pedig különösen azért, mert az érdekelt vállalatok arányszámaik megállapításában nem a tőle ismertetett eljárást követték és most érthető izgalommal látják, hogy tekintélyes helyről elhangzó vélemény szerint helytelenül jártak el. A Nászay táblabíró úr könyve szerint, amikor a társaság az arányszámot kiszámítja :természetes, hogy a két mérleg egymással szembe állítható legyen, a két mérleg összege egyenlő pénzértékben állapítandó meg, vagyis az 1914. évi utolsó mérleg összege is pengőre számítandó át, mert az 1925. évi mérleg pengő értékben készítendő)). Nem szólva arról, hogy a törvényben világosan nem az 1925. A magánalkalmazottak szolgálati és nyugdíjviszonyai. 98. 1.