Jogtudományi Közlöny, 1926

1926-09-01 / 17. szám

23. szám. JOGTUDOMÁNYI* KÖZLÖNY. 139 törvényhozás útján leendő rendezéséig felfüggesztendő, nem tar­talmaz és erről más törvényes szabály sem rendelkezik, úgy hogy tehát ítélethozatalnak — és pedig a hozandó törvény akkor már ismeretes elveivel ellentétes ítélet hozatalának — akadálya nincs. A törvényalkotásban a megvalósulás küszöbén álló elvek ilye­tén szándékos és tudatos figyelmen kívül hagyása, azt hisszük, példátlan a törvénykezés történetében. Mindezekre való figyelemmel, szerény nézetünk szerint, a tör­vényhozónak kellett volna gondoskodni arról, hogy a jogegyen­lőség elve még a bíróságokkal szemben is megóvassék, és nem kellett volna ezt a mindenek felett álló elvet doktrinai aggályok­kal szemben feláldozni. Minthogy a nyugdíj átértékelése kétségtelenül, a legalacso­nyabb mértékben is, oly súlyos terhet jelent az érdekelt munka­adókra, amely esetleg alkalmas arra, hogy vagyoni helyzetüket alapjában megingassa, a törvénynek természetesen gondoskodnia kellett arra az esetre is, hogy mi történjék a társaság felszámo­lása esetében. A hitelezők érdekeit is szemmel kellvén tartani, a törvény erre az esetre úgy rendelkezik (15. §.), hogy a nyugdíjra jogosultakat, mint a társaság hitelezőit úgy kell kielégíteni, mintha a társaság arányszáma 10% lenne. A nyugdíjasok ily módon való kielégítése után kerülhet csak a sor a többi hitelezőkre, azonban a nyugdíjasok jogai az összes többi hitelezők kielégítése után újból felélednek és igényeik a részvényesek, illetve szövetkezeti tagok igényeit megelőzik, amennyiben ily esetben a nyugdíjasok igényeit a törvény szerint nekik járó járandóságuk egész össze­géig ki kell elégíteni. Hogy ezek után a részvényeseknek vagy szövetkezeti tagok­nak fog-e még maradni valamijük, erre a törvény nem gondol, elméletileg helyesen, mert hiszen a nyugdíjasok mint hitelezők, a részvényeseket és szövetkezeti tagokat mint velük szemben adósokat kétségtelenül megelőzik. Más kérdés az, hogy vájjon a mai tőkeszegény időkben ilyen és hasonló intézkedések nagyban fogják-e serkenteni a belföldi és különösen a külföldi tőkéseket arra, hogy tőkéiket részvénytársaságok vagy szövetkezetek ala­pításával a közgazdaság szolgálatába állítsák. A törvény 16. §-a arra az esetre rendelkezik, ha társaságok egyesülnek és kimondja, hogy ilyen esetben a nyugdíjasokat nem kell oly hitelezőknek tekinteni, akiknek kielégítéséig vagy bizto­sításáig a beolvadó társaság vagyonát a KT. értelmében külön kell kezelni. Ez az intézkedés helyes és további magyarázatra nem szorul, mert hiszen a beolvasztó társaság a nyugdíjasok kö­veteléseiért saját vagyonával amúgy is szavatol. Végül a törvény 17—24. §-aiban foglalt átmeneti és vegyes intézkedésekről közül röviden még kettőről akarunk megemlé­kezni. A törvény parlamenti tárgyalása alkalmával felvett egészen új intézkedés az, amely kimondja (24. §.), hogy abban az esetben, ha valamely nyugdíjas létfenntartásának biztosítása végett vala­mely magánfoglalkozást vállalt, ez nyugdíjjogosultságától akkor sem fosztja meg őt, ha a reá érvényességgel bíró nyugdíjszabály­zat egyébként a magánfoglalkozás vállalását a nyugdíj elveszté­sének terhe mellett eltiltaná. Örömmel kell üdvözölnünk a törvénynek ezt a liberális intéz­kedését, mert valóban súlyos igazságtalanság lenne, ha akkor, midőn a törvény a nyugdíjas igényét csak részben, sőt igen sok esetben csak kis részben engedi átértékelni, elzárni engedné őt attól, hogy életfenntartásáról máskép gondoskodjék. A másik intézkedés, melyet még megemlíteni kívánunk, a tör­vény 23. §-ában foglalt az a rendelkezés, mely szerint a pénzügy­miniszter felhatalmaztatik, hogy a törvény alá eső járandóságok átértékelése iránt folytatott perekben a fennálló jogszabályok szerint járó törvénykezési illetékeket rendelettel mérsékelhesse. Ennek az intézkedésnek méltányossága magyarázatra nem szorul ; nem egészen világos azonban, hogy ez a felhatalmazás kiterjed-e azoknak az illetékeknek mérséklésére is, amelyekre a kincstár joga a már folyamatban lévő perekben megnyílt vagy ezentúl megnyílni fog. Pedig hiszen ezeket a pereket a munka­adók abban az időben voltak kénytelenek elszenvedni, amikor a törvényhozástól még annyi útmutatást sem kaptak az alkalma­zottaiknak járó nyugdíj felértékelhetősége tekintetében, mint amennyit ez a törvény tartalmaz, a bíróságok egymásnak ellent­mondó döntései pedig szinte kényszerítették őket ügyüknek min­den fórumon keresztül való megvédésére. Ezek e munkaadók tehát még inkább megérdemelnék a két­ségtelenül bírság-jellegű illetékek mérséklését, mint azok, akik ezután lesznek pervesztesek. Egyébként is súlyosan nehezedik a munkaadókra a törvény­nek az a rendelkezése, mely szerint (24. §.) a bíróság a törvény életbelépésekor folyamatban lévő perekben a törvény életbe lépé­sének napjáig felmerülő perköltségek viseléséről úgy tartozik határozni, mintha az ügy érdemben a törvény életbelépte előtt alkalmazásban volt jogszabályok alapján kellene határoznia,­­ ami azt jelenti, hogy a munkaadók lesznek kötelesek az összes eddig felmerült költségeket megfizetni, még akkor is, ha az ítéletben most már a törvény alapján oly összeg megfizetésére fognak marasztaltatni, amilyet még a per megindítása előtt saját akkori számításuk alapján önként adtak, amelynél azonban a bíróságok az időközben fennállott joggyakorlat alapján lényegesen többet szoktak megállapítani. A szociális igazság itt mintha sántítana egy kissé. Ám ezen csodálkozni nem lehet, mert a valorizálási kötele­zettségnek — amely kétségtelenül az összességet terheli — bár­mely gazdasági csoportra való áthárítása igazságtalanságok nél­kül elképzelhetetlen. Igazságtalan az, hogy a nyugdíjas romlott pénzben vagy nem egészen felértékelt pénzben kapja meg járandóságát, de igazság­talan az is, hogy a munkaadó értékelje fel ezt a pénzt, amelyet az állam engedett elértéktelenedni. Az őt érő igazságtalanság ellen pedig mindenki, egyén és társadalmi osztály egyaránt végső erőfeszítéssel küzd. Ilyen összecsapás eredménye ez a törvény is, nem elégíti ki a nyugdíjjogosultakat, de nem felel meg a munkaadóknak sem ; az egyiket itt rövidíti meg, a másikra ott sújt le a kellőnél súlyo­sabban, aszerint amint a harcba küldött erők itt vagy ott pilla­natnyi előnyöket tudtak kivívni maguknak. Maga a törvényhozó tehetetlenül állott a küzdelem központ­jában s ha a maga elé tűzött elvi szempontokat egyszer az egyik, máskor a másik oldalon kellő eréllyel megvédeni nem tudta, azt valóban alig lehet túlságosan rovására írni. Ilyen időkben és ilyen gazdasági viszonyok között csak ilyen törvényeket lehet hozni. Reméljük és hisszük, hogy a viszonyok jobbra fordultával az azokat szabályozó törvények is jobbak lesznek. Dr. Proszvimmer Béla: Néhány nyugdíjvalorizációs vitakérdés. 1. Az új jogszabályok életbenlétének első idejében rendszerint sok megoldhatatlannak látszó vitás kérdés merül fel, amelyek azután közelebbi megvilágítás és több oldalról megbeszélés útján találják meg a kétségeket eloszlató megoldásukat. Fokozott mér­tékben van ez így az 1926 : XVI. törvénycikkel, amelynek tekin­tetében pedig fontos közgazdasági érdekek és a jogkereső közön­ség érdekelt tagjainak egyéni érdeke is egyaránt kívánatossá teszi, hogy az álláspontok tisztázódásának folyamata minél gyor­sabban fejeződjék be. Ez adja nekem a bátorságot arra, hogy e lap hasábjain közvetlenül a Proszvimmer Béla kimerítő tárgya­lása után egy néhány olyan kérdést érintsek, amelyben máris szöges ellentétben álló nézetek láttak napvilágot. II. Semmi sem áll tőlem távolabb, mint az, hogy vitába száll­jak azokkal, akik a törvény értelmezése körül egyes részletkérdé­sekben más álláspontra helyezkedtek, mint, ami az én más he­lyen már kifejtett igénytelen álláspontom. Mégsem mulaszthatom el a Nászay táblabíró úr legutóbb megjelent könyvének egyik álláspontját vita tárgyává tenni és pedig különösen azért, mert az érdekelt vállalatok arányszámaik megállapításában nem a tőle ismertetett eljárást követték és most érthető izgalommal látják, hogy tekintélyes helyről elhangzó vélemény szerint helytelenül jártak el. A Nászay táblabíró úr könyve szerint,­ amikor a társa­ság az arányszámot kiszámítja :­­­természetes, hogy a két mérleg egymással szembe állítható legyen, a két mérleg összege egyenlő pénzértékben állapítandó meg, vagyis az 1914. évi utolsó mérleg összege is pengőre számítandó át, mert az 1925. évi mérleg pengő értékben készítendő)). Nem szólva arról, hogy a törvényben világosan nem az 1925.­ ­ A magánalkalmazottak szolgálati és nyugdíjviszonyai. 98. 1.

Next