Jövő, 1921. május (1. évfolyam, 58-82. szám)

1921-05-08 / 64. szám

2 dékai vannak. Szükségesnek tartja, hogy az ország a szomszédállamokkal a legsür­gősebben gazdasági szerződéseket kössön. Visszapillantást vet a világháború gazdasági okaira és többek között cáfolni igyekszik azt a külföldön nagymértékben elterjedt­ fölfogást, hogy a világháborúnak fő oka a magyar agráriusoknak Szerbiával szemben folytatott vámháborúja lett volna. Annak a vélemé­nyének ad kifejezést, hogy a Szerbia elleni vámháborúnak tulajdonképpni oka az volt, hogy Szerbiát kényszeríteni akarták arra,­­hogy tüzérségi fölszerelését a Skoda­­műveknél rendelje meg. Minthogy Szerbia e kényszer ellenére is a francia Schneider- Creusot műveknél szerezte be szükségleteit, megindították ellene a vámháborút. Beszéde végén kijelenti, hogy a költségvetést elfo­gadja, mert bizalommal viseltetik a pénzügy­­miniszter személye iránt, aki erélyes kézzel kezdte meg az ország pénzügyi konszolidálá­sának nehéz munkáját. Gaal Gaszton beszéde után elnök az ülést bezárta. A nemzetgyűlés legközelebbi ülése hétfőn lesz. " Vissza kell térnünk G­­­e­s­s­w­e­i­n Sándor beszédére, amelyet szombati lapunkban csak egy-két sorral ismer­tethettünk. Giesswein beszéde bőséges kivonatban a következő: Beszéde elején hangsúlyozta, hogy a nem­zeti eszme kultuszának ápolása dicséretes, sőt kötelességszerű, de a legszebb eszme is veszít fényéből, ha bálványá válik. Itt van most az olasz faseisták példája, akiket röviden ébredő olaszoknak neveznek. Jó szándékukat elismerem, de ró módszerükben nem találom a keresztény eszmét. Helyesen mondta Andrássy már régebben egyik be­szédében, hogy kardcsörtetéssel nem tudunk barátokat szerezni. Ha így van, akkor kérdem, mire valók a katonaságon, a nemzeti hadseregen kívül, amelyet tisz­telek és amelyért minden áldozatot meg­hozni hajlandó vagyok, a különítmé­nyek, amelyek­­milliókat nyelnek el. (Dinich Vidtor: „Nincsenek már különít­mények! — Zajos ellentmondások.) Hozzá kell már látni végre a komoly munkához. A keresztény eszme megvaló­sítását csak úgy érhetjük el, ha ennek az eszmének széles alapokat adunk. Francia­­országban is hallatszanak olyan hangok, amelyek azt követelik, hogy a Népszövet­ség delegátusait ne a kormányok, hanem a parlamentek küldjék ki. Nagy János azt mondotta legutóbbi beszédében, hogy Angliában, Franciaor­szágban és Németországban sincs jog­rend. Ezekben az államokban jogrend van és Magyarországon is követelni kell, hogy­ legyen. Éppen a jogrend hiánya táplálja a rombolás szellemét Ha azt látják a népek százezrei, hogy ott internálva vanna­k emberek már másfél év óta, akárhány közülük ártatlanul... (Fölkiáltások: „Negyvenezer em­ber!“ Ki sem hallgatták őket!“) A má­sik oldalon pedig azt látjuk, hogy a bűntettesek szabadon járnak. (Kerekes Mihály: „Kurzusda­liák !“) ... akkor nem lehet cso­dálni, hogy a külföld bizalma is megrendül Magyarország iránt. Másrészt pedig az országban is sok embernek az az érzése, hogy a jogrend körül sú­lyos bajok vannak. Apponyi Al­bert már egy évvel ezelőtt hangoztatta a jogrend helyreállításának szükségességét. Én magáma és pártom már két hónappal ezelőtt követeltük, hogy álltsák helyre a jogrendet. A miniszterelnök ezordinóval kezeli a dolgokat. Az egyik oldalon ígéreteket tesz, a másik oldalon pedig letompítja ezeket az ígéreteket. Igaz, hogy Magyarországon néhány hónapig olyan volt a helyzet, mintha a keresztény kultúra és civilizá­ció a megsemmisülés szélén állana. De ez a helyzet nem először állott elő és nem először állott elő Európában sem. Ne kö­vessük a porosz szellemet, de ne köves­sük az orosz szellemet sem, amely mindig egészen ugyanaz, akár bolsevizmus, akár cárizmus. Egyoldalú az a fölfogás, hogy nálunk a bolsevizmust a zsidók csinálták és hivatkozhatik egy igazán keresztény és keresztény s­t­elemű német tudósra, Foersterre, a nagy­hírű müncheni ta­nárra, aki azt mondta, hogy a nyu­­gateurópai zsidóság nemesebb elemei­ben tovább él az isteni uralom régi gon­dolata és ebből származik szenvedélyük, odaadásuk és érzékenységük a szociális igazság és a nemzetközi gondolat iránt Ez így van, ezt ő maga is tapasztalta és sajnálattal állapítja meg, hogy amikor nemzetközi mozgalmakban résztvett és olyan nemzetközi eszmékről volt szó, amelyeket ő is szolgált, hetvenöt-nyolcvan százalékban mindig zsidók voltak mellette. De ez nem a zsidóság hibája, hanem a keresztényeké. Azt ő is szükségesnek tartja, hogy a kereskedelemben a keresz­­ténység foglalja el a maga pozícióját. Hiszen a kereskedelmi fölfogás nem ellen­tétes a keresztény szellemmel. Ami a külpolitikai orientációt illeti, a külpolitikának elsősorban önállóságra van szüksége. Negyven éve látogatom a külföldet és azt látom, hogy a magyar nemzet becsülete fokró­l-fokra szállt le. Mi, az ellenzék nem azt akarjuk, hogy a keresztény iránytól eltérjen a kormány, hanem valóban a keresztény irányzatot valósítsa meg. A cérna na gyobb szabadságot kell meg­adni. (Frühwirth Mátyás nevet, mire Balla Aladár odaszól: „Mit nevet Frü­hwirth? Ez igazán nem nevetséges“.") Hallottunk általános kijelentéseket a mi­niszterelnöktől, hogy biztosítani kell a kö­zéposztály vezetését. Ezt paragrafusokkal nem lehet keresztülvinni. Nem akarjuk, hogy a középosztály veze­tése olyan legyen, mint Ti­sza István alatt volt, amikor a jegyzők vezették az urnához a szava­zásnál a középosztályt. Ez az egyoldalú hamis vezetés hozza meg a másik olda­lon a demagógiát. Ez érlelte meg a hibás nemzetiségi politikát és hasonló módon ki fog élesedni a szociális kérdés is. Tiltakozik az ellen, hogy a nőktől el­vegyék a választójogot, vagy h hogy megszüntessék a titkos választást. (Helyeslés a Ház minden oldalán.) Sürgeti a katolikus autonómiát. (Föl­kiáltások az ellenzéki padsorokból: „Lám a destruktiveknek kell a katolikus auto­nómiát sürgetni a keresztény kurzusban.*) Mindezek után fejtegeti, hogy miért nem viseltetik bizalommal a kormány iránt ? Nem személyekről van szó, ezekről ő is tudna toasztot mondani. A kormány összetétele ellen van kifogá­som, amely valóságos raikéz­­ium kompozítora. Vannak közöttük pártereberek, vannak olyanok, akik azt sem tudják, hogy melyik párthoz tartoz­nak. A hiba nem is a kormányban, hanem magában a parlamenti életben van, amely­ből hiányzik a váltógazdaság, a bifurkáció a konzervatív és a progresszív pártok között. Ez az egészséges parlamenti élet előföltétele. Sokan azt hiszik, hogy a kon­zervatív fölfogás egy a keresztény föl­fogással, ez nem igaz. A francia forrada­lomban is például Rousseau a keresztény eszméből táplálkozott Nem viseltetik bizalommal a kormány iránt és nem fogadja el a költségvetést. «'♦»♦♦■*»* *«*«♦< ♦♦«♦»♦♦♦*♦?«»♦ A „Matiné-ben olvassuk, hogy a perzsa sah fogadta Szovjetoroszország követét. A követ albumot adott át a sahnak. Az al­bum­on a népbiztosok arcképei vannak. Hát ezért kellett Szovjetoroszországot csinálni? Akárcsak a régi időben, amikor a fejedelmek a képeikkel ajándékozták meg egymást. De azért mégis örülni muszáj a dolog­nak. Örülni kell neki, hogy az ajándékban micsoda nagy öröme lesz a sahnak. «SBg*aMLJ3n::j- -v- ■ - -m----­ Az angol bányászok harca. London, május 7. TÁRCA. Csömör. írta Kabos Ede. A mulatóhelyen, egészen hátul, egy­­ picinyke asztal mellett ült a világhírű­­ hegedűművész, egyedül. Az újságok azon a napon írták meg róla, hogy dicsőséggel és dollárokkal megrakodva érkezett vissza Amerikából. Azt nem írták meg róla, hogy meghasonlott lélekkel jött meg turnéjáról és sápadt, mintha a saját halotti maszkját hordaná a vállain. Ott, a villanyfényben úszó mulatóhelyen, ezt is meg kellett látni. Félelmesen sápadt volt. Éjfélkor a kis színpadon vége volt az előadásnak. A szokásos táncok kö­­­­vetkeztek. A helyiség zongoristája unottan hagyta ott a helyét és a hát­térbe sietett, hogy megrendelje vacsorá­ját. Akkor vette­ észre a világhírű hegedűművészt. — Mi ez, Tibor ? A császár komisz­kenyérre éhezett? Te ... te idejösz ebbe a barlangba? A sápadt művész intett a karmester­nek s az leült a kis asztal mellé. Csak most tűnt föl neki, hogy egykori társa a zeneakadémiáról milyen sápadt — Beteg vagy? — Nem vagyok beteg, szólt a világ­hírű, azt hiszem inkább, most kezdek kigyógyulni. — Hát mi bajod volt? — Talán az, hogy naiv voltam, hogy hittem a művészetben. Hit­tem abban, hogy az ember tömegek­től új tömegek felé szállhat és viheti nekik a művészet gyönyörű mámorát, kérdéséről való mondanivalói egy mon­datban eltérnek. Ahogy Deák Ferenc mondta: Hazudni nem szabad, de más­részt a politikai vélemény­nyilvánításnak a legn,­amitől a tömegek föloldódnak, embe­rekké válnak s azonnal kivánják a muzsika mámorát. Szóval: hittem, hogy azok a csacsiságok, amikről az akadé­mián álmodoztunk, nem csacsiságok. A kis karmester a világhírű művész koszorúira és millióira gondolt s az alulmaradt kisemberek melankóliájával próbálta a vallomást másra értelmezni: — Egy kis csömör. Talán nagyon kifáradtál. Ennyi az egész. A művész intett, de olyan dü­hvel, mintha nem is a kis zongoristával, de — már jóval régebben — a maga ellenvetéseivel vitatkoznék. — Mondok neked valamit. Azon se csodálkoznám, ha belefáradtam volna az én úgynevezett művészetembe. Van, ha van, az egész hegedű­literaturában talán harminc olyan darab, amelyet egy év­század óta legalább háromszázan már agyonnyaggattunk. Nincs sekélyebb for­rás, mint amelyből mi oltjuk a szom­­junkat, hegedűművészek. Lalo, Vieux­­temps, Sarasate, Paganini és megint Lalo, Vieuxtemps. Sarasate és Paganini s plus... bele kell butulni ebbe a bor­zalmas taposómalomba. De nem, mégsem ebbe fáradtam bele. Hogy a hegedősö­k számára írtak és írnak legkevesebbet, azt ki lehetne bírni. Ott volna a ka­maramuzsika s az ember minden buta koncert után vehetne egy kamarazene­­fürdőt, hogy megint tisztának érezze magát. — Nos? — Talán a közönség az, melyet egy bizonyos idő után nem lehet kibírni. Nem tudom elképzelni, hogy a zongo­risták ne érezzék ugyanezt a gyötrel­met. Míg verekedni kell, hogy az em­bert elismerjék s mig személyes leköte­­lezésnek érezzük, ha valakinek méltó.­Londoni jelentés szerint — bár a bányatulajdonosok és a bányászok közti tárgyalások szünetelnek — van remény a sztrájk befejezésére, mert az alsó­ház tagjainak közvetí­tése népszerű a harcba belefáradt bányászok közt. Valószínű,­­hogy döntőbíróra bízzák a konfliktus megoldását. tuzik elfáradni a koncertünkre s meghallgatni játékunkat, addig a dicső­ség nagy szomjúsága nem engedi meg, hogy mi is kritizáljunk. De aztán a városról - városra, országról - országra, világrészről-világrészre is mindig ugyan­az a borzalmas egyformaság a közön­ségben. Emberek, akik nem azért tódul­nak a hangversenyre, mert a muzsikát szeretik, hanem azért, mert ilyen vagy olyan nagyhírű művész koncertjén ok­vetlenül illik ott lenni... emberek, akik maguk akarnak a koncerten ragyogni, magukat akarják csodáltatni s legjobb esetben mértéket váltanak jövendő koncertekre, hogy másokkal szemben azt mondhassák: „Salot én ettől vagy attól már sokkal szebben hallottam ját­szani !“ És az asszonyok és a lányok, akik legutóljára gondolnak a művészetre. És a kritikusok, akik unnak minket, unják, a mesterségüket s mindezért unják magukat__ Brr, barátom, bele kell ebbe bolondulni. A kis zongorista csöndesen mosoly­gott: — Hiszen nem kell a közönséget meglátni. — Hát magunkat? Magunkat se lássuk meg? Mik vagyunk mi, akik félórával a koncert előtt érkezünk a vasúton, gyorsan frakkba vetjük ma­gunkat s már megyünk a dobogóra, játszani, énekelni, mosolyogni, hajlon­­gani s közben már arra gondolunk, hogy másfél óra múlva megint vonatra ülünk? Mik vagyunk mi, akik pénzért egy életen át igy kom­édiázunk ? Mű­vészek ? Rajongók ? Apostolok ? Fenét! Kutyák vagyunk, rabszolgák vagyunk, rossz komédiások vagyunk. — De aztán jön a muzsikák muzsi­kája, jön a kamarazene-fürdő ... abban, hogy Felsőszilézia sorsáról a versaillesi szerződés értelmében szabadon döntsön. Holtsápadtan dadogott a hegedű­művész : — Ez a baj. Már a kamarazenében se hiszek. Akár hiszed, akár nem , azért jöttem ide,­ hogy a te muzsikádat hall­gassam. És holnap elmegyek valami operettet meghallgatni. A legnagyobb disznóság, hogy az olyan csodálatos műveket, mint Beethoven szimfóniái, agyon játszik, agyonnépszerű­sítik, mes­terségesen megunatják, akárcsak az iskolában Hornért. Minden évben, vagy még inkább, minden öt évben egyszer volna szabad az ilyen műveket játszani, hogy igazán templomi áhitat szállhassa meg azokat is, akik hallgatják, azokat is, akik játszák. De mindennap! És minden este ezer hangversenyteremben! Mű­vészetgyilkosság ez, nem művészet­­terjesztés, így szomjaz rá az ember az operettre, a te drága foxtrottjaidra ... Megsimította sápadt homlokát. — Az éjjel reggelig folyton Offen­­bachot játszottam, aztán gassenhauere­­ket s szinte egészségesnek éreztem ma­gamat. Valami nagy-nagy irigység volt most a szemeiben, mialatt az életben alulmaradt kollégáját nézegette. Valami őszinte, nagy csodálat volt a hangjá­ban, mialatt a tánchoz fölcsendülő mu­zsika megszólalt. S a kis zongorista szájából egy megjegyzés szaladt ki: — Te . . . Tibor ... Írnál te fox­­trottokat? — Már írtam, szólt halkan a sápadt ember. És most operettet akarok írni. Külömben megbolondulok. Dobogóra pe­dig nem cipelnek többé. Soha. Elég volt. A könnyű muzsikában akarok megfürödni. És Beethovent sem hall­gatok . . . csak minden öt esztendőben egyszer ... J­Ö­V­Ő Vasárnap, 1921 május 8 A lengyelek Felsősziléziában. Az aclászbizottság csapatai lehetetlenek. A f­agyköveti értekezlet & lengyel paces­ztoa. — A J 8 ?­6 munkatársától. — 80CV, május 7. A fölk­előik­ tegnap kommünikét tettek közzé, amelyben megállapítják hogy Fülsőszilézia egészen a Ballanty­­vonalig birtokukban, vas. Tegnapelőtt éjjel a németek megkezdték az első támadásokat a fölkelők hadállásai ellen. A támadásokat a fölkelők visszaverték és több gépfegyvert zsákmányoltak. Varsóban munkások tüntető kivonulást rendeztek és átnyújtottak a miniszterelnöknek egy határozatot, amely szerint Varsó mun­kásai (?) az egész világ proletáriatása előtt tiltakoznak az ellen, hogy erőszakkal elnyom­ják a lengyel köztársasághoz tartozni akaró felsősziléziai lengyel lakosság akaratát. A sziléziai tatán'csa'vasság takaro­dó­ fai és átengedi a teret a fölkelőknek. Az ántant­­bizottság tegnap hivatalos közleményt tett közzé, amelyben megállapítja, hogy a h­e­l­y­­z­e­t javulni kezd és minden remény megvan arra, hogy a munka hamarosan megkez­dődik. A fölkelők előzéséről vagy erre irá­nyuló előkészületekről meg sem emlékezik az ántantbizottság közleménye. Berlini jelentések szerint Felsőszilézia legnagyobb részében már egyáltalán nem gyako­rolja hatalmát az ántantbi­­z­o­tt­s­á­g. Ma visszavonták azt a rendel­kezést, hogy nyugat felől megerősítéseket kérnek az ántantcsapatok részére és tárgyalásba foccsátkoztak Softatyn. Ez a fordulat könnyen odavezethet, hogy a német lakosság fegyvert ra­gad és harcbaszáll a betört lengyelekkel. Korfanty az antantkormányokhoz fölhívást in­tézett, amelyben diszaarkácsés vonal kijelölését kéri. A lengyel kormány szolidáris a fölkelőkkel és az anténtnál olyan megoldást, sürget, amely Felsőszilézia lengyel lakosságát megnyugtatja. Az „Agrince Havas“ jelentése szerint a nagyköveti árt­ekoz­ást ma foglalkozott a sziléziai helyzettel. Az értekezlet konstatálta, hogy erőszakos eljárás nem befolyásol­­hatja a szövetséges siet

Next