Kalauz, 1857. július-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1857-10-24 / 17. szám
266 legyen. Meg ism гг elem tisztességes násznagyom által a leányt taval- őszszel, s ugy hiszem , ha egy véletlen közben nem jó, oltárhoz is vezethettem volna választottamat. A sorsnak máskép tetszett rendelkezni. Méltóságos uraságom Pozsonyba országgyűlésre szándékozván, engem nevezett ki kísérő huszárjául; a szülők pedig válaszukat visszajövetelemre halasztották. Felértünk Pozsonyba, méltóságos■ in am a palatinus választásról, én csak az én kedves Julcsimról gondolkozva. — Ott ismertem meg uraságodat, ott szerettem meg munkáját a diétái ro a g a r m ti z s á t, melyet hogy meg is szereztem, — nagyobb igazság okáért mégis mutathatok. Elbeszélő a mestergerendára mutatott, hol a diétás magyar múzsa heti lapnak mind a XI száma találtatott, mi a költőnek jobban esett, mintha a politúros szekrények üvegein belől látta volna azokat. — Isten éltesse a költőt! — szólítá a gazda a kulacsot. — Isten éltesse azon jó magyar embereket is, — vévé át Csokonai a szót, és kulacsot, — kik a költő műveit megszerzik, s olvasatlanul nem hagyják. — Sok jó öröm napom volt Pozsonyban, — folytatá a házi gazda — ha a betanult versekből egyet kettőt asztal után a méltóságos uraknak ielmondtam, csak ugy kongott pöngött a sok borravaló, hanem azért azt mondom, hogy bár Pozsony városát soha se láttam volna. — Hogy, hogy ? — kérdő megütközve Csokonai. — Hajh! uram még én fent voltam, idefont gonoszt gondoltak ellenem. — A kovácsi gyülekezet iskolatanítója, Szóday Pál, cseltvetett ellenem, elhitetvén leendő ipám s napommal, hogy Juliska inkább illenék belső ember feleségének, mint hajaiménak, s ígéretével, mézesmázos szavaival annyira vitte a dolgot, hogy leányukat neki ígérjék. — Ép akkor nap estéjén kelle a kézfogónak megesni, mely nap delén méltóságos urammal megérkezénk. Sorsom sorsosa vagy, — gondolá a költő — Lillája jutván eszébe, de a beszéd folyamát nem háboritá meg. — Nem volt világom többé. Még az nap állásomról leköszönve, s anyámat módban hagyva, hogy hova távozásomat, senkivel az ég alatt nem tudatja, s hogy az általam küldendő kocsira még aznap éjén felpakol s utánam indul, jöttem gróf Festetich György ő méltósága ezen pusztájára, ki még országgyűlés alatt felbiztatott, hogy nála állomásra minden órán számolhatok. — Nem volt más üres állomás mint a kerülői, de kell-e annál alkalmatosabb fizetéses állás annak, ki egész világot ugy is kerüli ingyen. Most a sürgő forgó anyóka toppant be. Három darab kenyér héjat egyengetett az asztalra fundamentomnak, s arra feltette a gulyáshússal teli bográcsot, melyből hüvelyes paprikák piro- t sollottak intő jelképen, hogy az étel nem fény, de bajusz alá való. Az ízletes étekre csúszott a jó bor, s utóbb a kerülő a jó Csokonaival együtt dalra kerekedett, s ez utóbbinak köztére saját verseit olvasá fel, melyek közül egyet mint beszélyünk tartalmával összevágót ide igtatunk. Eső áztatja a földet, Hajh ! de elszakadtam tőled, Megöl engem a búbánat, Sirok rózsám te utánad. Eső után derül az ég, Talán talán meglátlak még, Hajh ! de mihaszna látnálak, Ha más karján találnálak. Erdő erdő kerek erdő, Verje meg azt a teremtő, Verje mind a három Isten, Ki miatt örömem nincsen. Csokonainak a szűz alól ugrott vers annyira megtetszett, hogy szerzőjét barátságára méltatá, s vele a t e poharat megitta, melyet aztán nem sokára a babapohár, ezt pedig a lefekvés követte. Másnap megígérvén Csokonai, hogy a házasság rontó lúdi magisternek fejét szappan nélkül megmossa, érzékeny búcsút vett a kerülőtől, s jó szívű édes anyjától, s csak ugy az apostolok lován — a kerülő is darabig elkísérvén — elindult Kovácsi felé. (Vége következik.) Fekete János: Népdal. Nagy vihar van készülőben, fű a szél, Tilik az ág, hull a fákról a levél. A lelkem is ugy megrázta valami, Magamban is alig bírom tartani! Vihar után tisztább lesz a levegő ! El vagyok a legboldogabb szerető ! Zsíg a zápor, örömében sír az ég , Csókolom a babám dolgos kis kezét! Ha a lelkem zengő madár lehetne , S mint a galamb gyors szárnyakat nyerhetne, Megvizsgálnám : a nagy világ kebelén Nulhat-e még szebb virág mint az enyém? Rózsás arcát senki meg nem resteli : Olp rózsákat csak Isten tud festeni ! Tiszta búza, tiszta árpa, tiszta rozs, — Rég megmondták — ugy szép a lyány ha piros. Jmn a hajnal s az is piros az égen, Könyv is forog az én rózsám kezében, Samit abból tiszta szivébe vesz , és neki a legdrágább fényűzése!