Kalauz, 1857. július-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1857-10-24 / 17. szám
A falu költője. (Népies beszély) I. 1797—ik év őszén Somogynak egyik erdőölelte országútján gyalog gantat a vándor Csokonai Vitéz Mihály, egykedvűleg rúgván előre a viharszitálta port. Kovácsiba igyekszik a jámbor, — mert dolga felöl reáér, — hogy hajdani iskolatársát , barátját, kovácsi lelkész Haraszthy Bálintot meglátogassa, s igyék vele egyet, a múltak emlékére, s a nagy világ boszújára. Bicske mezőváros — honnan Kovács Sámuel iskolatanitó barátjától kiinduló — Kovácsihoz nagy köz, s kinek csupán a repülő Pegazus, s fantáziája aranyszárnyai állnak rendelkezésére, e fellengős fogatok miatt unos uritig kétoldalra elfáradhat, a minthogy Csokonai is elfáradt. — Már épen egy terepély cser árnyába akar a pihenés végett leheveredni, midőn nem nagy távolságra egy cselédforma embert pillanta meg, ki hosszú botját álláshoz támasztva lúnak eresztette fejét, mig lova egy cser derekához kötve veleszületett legyezővel iparkodott magáról eltávolítani a bántalmazó bogarakat. A fáradt Csokonai még néhány lépést tett előre, s fáradhatlan jó kedvében imigyen szólita meg a jámbor buslakodót versben : — Hallja- e kend bácsi, van- e még ide messze Kovácsi? — melyre a megszólított, kissé fölemelve fejét, gondolkozás nélkül válaszola : — Menjen az úr szaporán, még ma eléri korán. — — Csokonai meghökkent, s éles tekintetével letötöl—talpig megmérte a vadonfiát, ki beteges hexameterét egésséges distichonná egészité ki numerosus feleletével. Szótlanul ment hozzá, s kezet nyújtott, melyet a vadonfia egész bensőséggel megszorított. A mint utasunk feltekinte a mélázó emberre, pár könyvt láta lecsordulni a férfiasan szép, szabályos arcon, s látá a bút, mely a homlok derűjét felhővel elbobtá. — — Ki vagy te, és mi bánatod földi ? — kérdé a gyalogos költő, észrevévén egyszersmind, hogy a fiatal embernek a „bácsi“ cím nemjuk). — S az úr — ha nem csalódom — Csokonai Vitéz Mihály a „diétás magyar múzsa“ írója, szólott a kérdezett kitérőleg. — — Eltaláltad. — Legyen Istené a dicsőség e találkozásért, — s ezzel hirtelen megragadd a költi kezét, hogy azt megcsókolja, de Csokonai keblére vonta őt, s oly édes, hosszú, fájó csók csaltatt el ajkaikon, minőt egy megbecsült költő, és egy költőt megbecsülő adhat. Csokonainak készpénz fizetés gyanúit esett, hogy költői nevét a nép alsóbb rétegeiből is jól ismerik, s annál is inkább vágyott nevét tudni a rengeteg fiának. — Most már megmondod nevedet reményiem s azt is, hogy honnan ismersz engemet? — Mindent, de mindent megmondok, de ha meg nem sértem uraságodat, intézze lépteit közelben lévő szegény hajlékomhoz. A költő különben is fáradt lévén, kapott az alkalmon hogy megpihenhessen, s e rejtélyes egyén kilétéről értesülhessen. Egy, az erdészetben levő alacsony házikóba léptek be, melynek egyszerű, népünknél szokásos bútorzata — magasra vetett tornyos nyoszolya, pár szalmaszék, szalma tésza, fiókos asztal, s azt két oldalról környező karos pad vala a felette levő fogassal, melynek rácsozatán fényesre sikártott cintányér állt, fogairól pedig, hosszú sorral, szálas karcsú korsók lógytak alá. — Egy hajlott korú anyóka fogadá az érk^zik két, s miután konyha kötényével az asztalt és padot megtorló, ülést mutatott az ismeretlen vendégnek, s azt megkinálá vele. „ A házigazda kissé kifordult, s kt^é^^RSjatra egy teli s a találkozás emlékére a^ul^firkatt csikóbőrös kulacsot tett az asztalra, fóliát tqlj&n azt, melynek férceforma kotyogását a nagy költő később megénekelte, s mely — ha a híj- nffm hazud — nem sokára Somogyitól a magyar nemzéti múzeumba vándorol. " Ivott a gazda először — mint iHm^gg^rod köszöntvén vendégére, s átadta becsülettel,hogy az is igyék. — Midőn ezen is túlestek, Csokonai nagyalá emberét a beszédre, ki is a szép szónak engedve, következőleg vázold élettörténetét : — — Nevem Hallos Mihály. Apám Kovácsiban urasági gazda volt, s annak oldala mellett növekedtem 18 éves koromig, akkor aztán, — Isten hozzád bocskor — mielőtt kötéllel megfogtak volna katonává lettem. — Ott töltöttem 8 évet. Az idő alatt szegény apám elhalván, s kegyes uraságom közbenjárására hazabocsáttatván, nála hajdú szolgálatot vállaltam, hogy elaggott anyámat végnapjaiban táplálhassam. — Már gyermek koromban kedvem lévén az olvasgatáshoz, midőn katonává lettem, egy — az iródiákunk által nekem ajándékozott írott könyvet — melyben sokféle versek voltak — vittem magammal s hordoztam szüntelen tarsolyomban, melyből sok verset betanulván, de magam is egyet kettőt csavaritván, egyszer is másszor is pajtásimat azzal mulattatám, melyért ők engemet poétának neveztek el. Midőn haza jöttem csak hamar hire futamodott az én poétaságomnak, s nem volt egy disznótor, — lakodalom, — vasárnapi pinceszerezés, honnan engem, a falu poétáját — mint ők neveztek — elhagytak volna. — A férfiak becsültek, a leányok jó szemmel néztek reám, de az én szívem csak egy foglalta el állandóul, a széf Kardos Juliska, az akkori törvénybiró leánya. Szerettük egymást, s úgy látszott apja anyja sem , idegenkedtek attól, hogy én férje ss feleségem 34 265