Kanadai Magyar Munkás, 1940. január-július (11. évfolyam, 72-101. szám)

1940-03-28 / 84. szám

12. OLDAL KANADAI MAGYAR MUNKÁS CSÜTÖRTÖK, 1940 MÁRCIUS 28. MI LEGYEN A NEVE?... Irta CSURKA Péter ■J^JI le°^en a neve a pogánynak? Hát igen, milyen nevet adjunk a kis Jövevénynek? Komoly ügy, roppant ko­moly ügy! Láttam már felnőtteket víz partján, árok szélén búsulni a nevük miatt. Kegyetlenül rágta a méreg őket. Az egyiket Ödönnek hívták, a másikat, a hölgyet pedig Saroltának! (Nekem például mind a két név tetszik!.. .) Ta­lálkoztam például egy olyan úrral, akit idegszanatóriumba űzött a neve. Sieg­­fridnek hivták! (Szóval a névmegválasztás nagyon ko­moly dolog, ehhez le kell ülni a csa­ládi tanácsnak s igy kell megbeszélni. A családi tanácsnak a tagjai a követke­zők: nagymama, nagypapa, anyuka és apuka. Marit sem lehet kihagyni, mert n­osszú évek óta együt él a családdal, hűséges, jóravaló leány, szerzett jogai vannak. Ámbár Mari csak félhivatalos, ő nem ül az asztal mellé, tesz-vesz a szobában. Belépnek nagymamáék és én zavarban vagyok. Mindketten ünneplőben! Nagy­mamának régi aranylánc a nyakában, fekete csipkeblúz, ősz feje és egész lé­nye bidermájeres. Mintha valami régi képtárból lépett volna ki, régi farsan­gok idejéből. Nagypapa pikémellényes,­­zso kettes öreg dendy. Jó volna őket le­kapni, megörökíteni s a képet aranyrá­mába tenni, hogy maradjon meg jóízű csodavalóságnak, hogy legelésszen raj­tuk a szem, csillanjon fel az üdeségen, ■elbűvölő bájon, tisztaságon! (Az igazi nagyasszony és tekintetes ur!) Szertar­tásosan ülnek le az asztal mellé: — Talán tévedésben vannak a gpsék ?!­­...A keresztelő nem ma lesz!... Nagymama szól: —­ Tudjuk!.. . De mindenhez méltó ke­retet kell adni!.. . Komolyan kell csi­nálni!.. . Olyan nevet kell adni az én kilencedik unokámnak, hogyha felnő, meg legyen elégedve!... Részemről bár­melyik jóhangzású magyar nevet­ elfo­gadok, csak azt kötöm ki, hogy János na legyen!... Nagyapa hirtelen átváltja keresztbe rakott lábait. Leveszi aranycsiptetőjét, törülgetni kezdi az üvegjét. Elkomorul és fanyar mosolygással néz rám. Nézé­séből kiolvasom, azt mondja nekem, hogy na, ehhez szólj!... Ne­­gyen Já­nos!... Hallod ezt?... Azért ne legyen, mert én is János vagyok!. .. Kilenc uno­kám van, hat közülük fiú, de még egyet sem kereszteltek Jánosnak!?... Böskéét sem engedte, Giziét se, Zoltánét se, oszt eltün­ni, most se akarja!... Segítség!... Csend. Szűröm magamban a helyzetet. János: végigszaladok az evangéliumi Já­nostól kezdve (akit Krisztus urunk leg­jobban szeretett) az összes »nagy« Já­nosokon, akiket bár Jánosoknak hívtak, mégis sokra vitték az életben. Azért nincs bátorságom megmondani nagyma­mának, hogy bizony a János nagyon szép magyar név, klasszikus, patinás név és talán egy nevet sem lehet olyan sokféleképpen becézni, mint éppen a Já­nost. Jancsi, Janika, Jani, Jancsika. — Legyek Lajos! — szólt Mari a sa­rokból. Marinak a vőlegényét Lajosnak hív­ják! Érthető! Erre összeröffenünk. Ahányan va­gyunk annyian beszélünk. Nevek röp­pennek fel, mint a parittyakövek, aztán leesnek, eltűnnek. Jönnek nagy királyi nevek, mint péládul Árpád, Attila, Má­tyás. Jönnek a vezérek nevei, mint pél­dául Lehel, Bulcsu, Huba, Töhötöm, Vajk. Majd Géza, Marcell és Ferdinand. Hahahaha... — nevet nagypapa sava­nyúan és már felbátorodott, mert sze­mébe meri mondani nagymamának, hogy mindegyiknél szebb név a János. Nem tudunk megegyezni. Én is szeretném a Jánost, de ki mer egy nagymamával szembeszállni?... Nagypapa feláll és ter­inti a zenebonát: — Miután nem tudunk megállapodni, bízzuk a sorsra. Válasszunk ki két szép nevet, de kikötöm, hogy a János is köz­tük legyen. Cédulákra írjuk, bedobjuk egy kalapba, édesem, Katókám, maga majd kihúzza... Nagymama nehezen belemegy. Dik­táljuk a neveket, nagypapa villámgyor­san ír és hajtogatja a paprikákat, ka­lapba dobjuk. Nagyapa veszi a kalapot, Katóka elé áll: —■ Na, édesem, Katókám! Nagymama húz. Olyan csend van, hogy szinte félelmetes. És ami azután következik, az még félelmetesebb. Nagy­mama bontja a cédulát és sápadtan te­szi le az asztalra. Kivonul, de úgy vonul ki, mint mikor az embert elengedik a kapitányságról. — János! — csap az asztalra nagy­apa. (Jánoska már hároméves, de csak most árulta el nagyapa, hogy csinálta? Úgy, hogy minden paprikára Jánost irt!.. .) * * * Mint a parlamentben nagy viták után, úgy nálunk is szünet következik, mert napirenden szerepel a keresztszülök meg­választása is. Ez is probléma! Mert: háromféle keresztszülőjelölt él ezen a földön. Az első csoportba tartoznak a­­zok, akik már hónapok óta várják, hogy őket hívja az ember, szólni nem szólnak ugyan, de erősen készülnek. Ezek ren­desen gyermektelen párok, akiknek nem adatott és már annak a reményéről is lemondtak, hogy valaha adatik.. . így a­­karnak aztán szerezni egyet, mert tit­kos szándékuk, hogy keresztfiukat ma­gukhoz édesgetik és biztosra veszik,hogy ha majd nagyobbacska lesz a gyerek, egyszer csak átköltözik hozzájuk, ott­hagyja a szülői házat, hihihihi.. . A má­sodik csoportba tartoznak azok, akik nem várják a meghívást, roppant meg vannak lepődve, de kitüntetésnek veszik és ezer örömmel jönnek! A harmadik csoportba tartoznak viszont azok, akik biztosra veszik a keresztszülőséget már eleitől fogva, kétségbeesetten tiltakoz­nának is, csak éppen hogy jóizlésük nem engedi... Azonban otthon egymás közt csendesen veszekednek. — Mondtam, hogy ne járj olyan sokat Giziékhez! — Én jártam ?... Hiszen te kocsmáz­­tál állandóan a Gáborral! — Legalább száz pengő... Kellett ez nekem?!... Én sohse akartam kereszt­apa lenni, mert ha szidják a gyereket, mindig a keresztapjával vonatkozásban szidják!... Hehehe... Ezt is elértem!... Tehát újra együtt ül a tanács. Nagy­mama szónokol: — Elég volt a szegény rokonokból!.. . Böskéék, Giziék, Zoltánék ezúttal szó­ba sem jöhetnek!.. . A gyerek hasznu­kat sohse fogja látni!... — Úgy van — mondja nagyapa. Már egyeznek. Valami módos, gazdag isme­rőst kell hívni, aki ki tudja nyitni a pénztárcáját, ha a gyereknek névnapja vagy születésnapja van. Sok név vetődik felszínre. Hogy írjunk Kutházyéknak Mezőfaluba! Kétezer holdjuk van! Vagy írjunk Bánfalvyéknak Sóstóra, szesz­gyáruk és gőzhengermalmuk van, ezzel szemben egy gyerekük sincsen. Ki tud­ja majd... Vagy nagyapának jóbarátja Dombegyházi államtitkár! Na, ha nem is egészen jóbarátja, de egészen közelről ismeri! De találkozott már például gróf Borhegyivel is, vagy báró Pusztaival, sőt ismeri herceg Nagymezeit. A vita kezd elfajulni. Már felvonultattuk az összes arisztokratákat, nagynevű államférfia­kat, sőt külföldről is importáltunk egyet­­kettőt, mint például a windsori herce­get, Fordot, Rockefellert és egy pár még trónon ülő királyt. És mindezt nekihe­­vülve, nagyon komolyan csináljuk. Ma­rinak is van egy ajánlata, kiszól a sa­rokból : — Mussolini!... Hívjuk Mussolinit!... Elhallgattunk. Az ötlet nem rossz, kü­lönösen tetszik nagyapának. Veri a mel­lét, hogy igenis, Mussolini »megérdemli« azt, hogy ilyen gyönyörű magyar gye­reknek a keresztapja legyen. Vállalni is fogja. A levelet majd ő megírja. Már le is ül az íróasztalhoz, mikor is nyílik az ajtó. Az ajtóban pedig megáll anyuka, aki nem vett részt ebben a vitában. A­­nyuka áll az ajtóban, Jánoskának az anyukája, fehéren, áldott anyásán, gyö­nyörű gyöngyvirág, édes, tiszta tejszagú gyöngeség.­­ — Hallom miről vitatkoztok?!... Én már régen Gizikééknek ígértem a ke­resztszülőséget!.. . Gizike tegnap már hozott is Jánoskának egy pöttöm kis nadrágot és egy pár babacipőt... Nagyapa feláll, a plafont nézi. Nagy­mama is feláll, ő a padlót nézi. Én ket­tőjüket nézem. Mari kimegy. És ott su­hog közöttünk Gizikének jóságos lelke, aki Jánoskának egyszersmind a nagy­nénje, a férje egy szegény kis hivatal­nok. Nagymama szól: — Az biztos, hogy Gizike akárcsak az anyja lenne!.. . Szive van és az minden­nél többet ér!.. . Na, menjünk, János. *;• -i* A keresztelőre Gizikéék drága aján­dékokat hoznak Jánoskának. És sejtjük, hogy nagymamáék vannak a háttér­ben!.. . De így van ez majdnem mindenütt!... ­— Aszongya a Teca, hogy mióta a fejét bekötötték, ilyen sokba nem ke­rült az ünnep, mint ez az elmúlt húsvét. Mer — aszongya — még­sem teheti az ember gyereke, hogy ilyen nagy ünnepen eg­yet-mást ne vegyen, ami nélkül e­­gyébként el lehetne az ember . . . 4— Már pedig jó ideje ám annak is, hogy az ő fejét bekötötte kend. Hát az­tán mégis mi volt az a nagy kötekezés kendieknél ? 4— Úgy tesz kend, mintha bizony nem tudná, hogy ilyenkor két-három tyuk­­alja tojást szokás megfőzni, megfeste­­ni, hogy a gyerekeknek, meg a gyere­kek pajtásainak is jusson. Az ókontriban mégiscsak másképpen volt ez is. Ott nem kellett tojásért pénzt adni, mert ilyenkor tavasszal tojtak a tyúkok nyak­hajtásig. De milyen tojásokat! ... Itt az­­ ember néha csak elneveti rajta ma­gát, ha ránéz az itteni tojásra . . . —- Mi a fenét lehet azon nevetni? . . . 4- Hát csak azt, sógor, hogy az itte­ni tojások legtöbbjéért nem érdemes a tyúknak behunyni a szemét . . . Akár hiszi kend, akár nem, volt nekünk ott­hon egy kendermagos tyúkunk, az ilyen tojásokkal szégyelt volna a fészekre menni. De hogy egyik szavamat a másik­ba ne ötsem, nem is erről akartam be­szélni, hanem a drágaságról. Vett az asz­­szony egy sonkát is az ünnepre, mert hát a Kövér szomszédék is vettek. No az volt még méreg­drága. Képzelje, 25 centet fizetett fontjáért, amit pár hó­nappal ezelőtt 20 centjével lehetett ven­ni. — De hiszen ilyen kétségekbe nem hal bele az ember, sógor! —­ Nem ám, a frász törje ki a dogát, csak beleszegényedik. Mer vettünk még egyebet is. Az asszony már nem ha­gyott békében. Aszongya, nem jön ve­lem ki a házból, ha nem veszünk egy pár cipőt neki is, nekem is. Húsvét van­­— aszongya — és hát tavasz is, vagy mi a kanadai fene, ne járjak ünnepen is a raberjaimban, mert hát a cipőim már kétszer voltak talpalva és majdcsak me­zítlábas nyomokat hagyok magam­­után bennük, ha kilépek az uccára. No hát vegyünk — mondtam ,— s kimentünk a városba. Már félutról vissza akartam fordulni, mikor megláttam, hogy pá­ronként egy dollárral drágább a cipő is, mint azelőtt volt. Vettünk aztán, de a pénzünkért csak olyanokat kaptunk,hogy bizony nem nagyon lehetne bennük két jó hosszú csárdást eljárni amúgy ma­gyarosan, mert válópert indítana a talp a fejtől. — Hja, háborús világ van, sógor. Ilyen­kor minden meg szokott drágulni. Ebbe már bele kell nyugodni. Az a szeren­csés, aki tovább bírja türelemmel. Te­gye magáévá azt a régi magyar köz­mondást, hogy: »A türelem rózsát te­rem!« — Magamévá tenném én, sógor, ha nem tudnám, hogy a németek is használ­ják ezt a közmondást. Csak azok min­dig hozzámondják még azt is, hogy: » . . . vagy rongyos nadrágot!« Én azt hiszem, hogy így sokkal helytállóbb is a közmondás és hát a mi türelmünkből leszűrt eddigi tapasztalatok azt igazol­ják, hogy legtöbbször az utóbbi vált va­lóra.­­—■ Majd csak vége lesz egyszer ennek a zavaros helyzetnek . . . —­ Vége bizony, hiszen minden hosz­­szúnak vége szokott lenni, csak legalább azt tudná az ember, milyen hosszú lesz ez a hosszú. Mert hát ebből már ez is hosszú, ami eddig eltelt. Aztán, ahogy az ember a rádiót hallgatja, hát még csak ezután akarják a háborút igazivá tenni. — Az igaz, de azt se felejtse kend szem elől, hogy békehangokat is penget­nek . . . — Hallottam én arról is. Viszont a kormányok Európában úgy váltogatják egymást, hogy az ember nem győzi meg­tanulni az újabb kormány tagjainak ne­veit, mire már másokét kellene megta­nulni. Aztán, ahogy a mai híreknek hin­ni lehet, azért váltogatják őket, mert az előbbi nem elég erélyesen vitte előre a háború ügyét. Ebből aztán én csak azt okoskodom ki, hogy a békehangok­ra magasabb körökben nem igen érnek rá figyelgetni . . . lehet, hogy nem is akarnak . . .­ — Fő dolog, sógor, hogy nem lesz so­rozás, hanem csak önkéntesekből állít­ják elő a szükséges haderőt. — Hát azt meg kitől hallotta ? — Hát nem tudja, hogy a konzerva­tívok egyenesen ezt az ígéretet használ­ták választási propagandájukhoz? — Hallottam, hallottam ... de . . . hallottam én már ehhez hasonló ígére­tet meglehetősen sokat és elég csábítóa­­kat . . . aztán . . . tudja kend éppen úgy mint én, hogy azok az ígéretek ö­­rökigéretek maradtak. Egyből sem lett nagykorú valóság, hanem csak megma­radtak gyerkőc ígéreteknek. — Akkor meg ne lázadozzon az ellen, hogy itt is, ott is, sűrűen váltakoznak a kormányok. Egyszer majd csak besikerül valamelyiknek, amelyik a népnek nem­csak ígérni fog, de azonnal ad is vala­mit, ami könnyű­ a helyzetén. — Hát hiszen olyan kellene. Mert, te­szem fel, ott van Magyarország. Ha ott olyan kormány lenne, amelyik földhöz juttatná az országban századok óta föl­det éhező népet, tisztességes megélhe­tést biztosító fizetést adatna az ipari munkásságnak, akkor nem kellene az ország szekere rúdját hol az olasz, hol a német fasiszta harciszekér után akasz­tani. Nem kellene félni attól, hogy gyen­ge lesz az ország az ellenállásra. Még a revíziós kérdés sem lógna sokáig a le­vegőben, mert az elszakított területek népe — és itt kimondottan a nép több­ségét értem — kész volna az élete árán is visszacsatlakozni egy olyan ország­hoz. De amikor csak aközött választhat a nép, hogy a román bojár, avagy a magyar gróf lökdösi-e el véresverejtéke gyümölcsét Montecarlóban, akkor nem sok hajlama lehet sem a magyar gróf, sem a román bojár érdekében harcba állani. Én igy gondolom el az egészet. Más országokban persze mások a prob­lémák. — Rendből sem lenne őrmester, ha ka­tonának kellene mennie, sógor! — Nem is vágyok én arra, törje ki a nyavalya a mesterségét. Volt nekem az olyasmiből elég, pedig csak »gefzájter« voltam a 69-eseknél. Ha eszembe jut, hogy mennyi volt a »nikkel-bolha«, hát most is megborzadok. Tudja-e kend mi az? Megmondom: tetű! Bizony ebből ez­redesek, sőt magasabb rangúak voltunk. Aztán nem kilóra, hanem sajkára mér­ték a kenyeret — ha volt. Otthon meg rekviráltak, nyugdíj helyett legelőt ígért némelyik jegyző. Igaz, hogy a végén néhánynak megnyujtogatták a hátán a ■bőrt érte, de hát meg is érdemelte. De megyek már haza, mert az asszony már eddig is dicsér, tudom. A viszontlátásra, sógor! — Jöjjön el kend a jövő héten! — Oké! . . . SÓGOR MEG ÉN Rovatvezető: Robotos I.

Next