Kanadai Magyar Munkás, 1940. január-július (11. évfolyam, 72-101. szám)
1940-03-28 / 84. szám
12. OLDAL KANADAI MAGYAR MUNKÁS CSÜTÖRTÖK, 1940 MÁRCIUS 28. MI LEGYEN A NEVE?... Irta CSURKA Péter ■J^JI le°^en a neve a pogánynak? Hát igen, milyen nevet adjunk a kis Jövevénynek? Komoly ügy, roppant komoly ügy! Láttam már felnőtteket víz partján, árok szélén búsulni a nevük miatt. Kegyetlenül rágta a méreg őket. Az egyiket Ödönnek hívták, a másikat, a hölgyet pedig Saroltának! (Nekem például mind a két név tetszik!.. .) Találkoztam például egy olyan úrral, akit idegszanatóriumba űzött a neve. Siegfridnek hivták! (Szóval a névmegválasztás nagyon komoly dolog, ehhez le kell ülni a családi tanácsnak s igy kell megbeszélni. A családi tanácsnak a tagjai a következők: nagymama, nagypapa, anyuka és apuka. Marit sem lehet kihagyni, mert nosszú évek óta együt él a családdal, hűséges, jóravaló leány, szerzett jogai vannak. Ámbár Mari csak félhivatalos, ő nem ül az asztal mellé, tesz-vesz a szobában. Belépnek nagymamáék és én zavarban vagyok. Mindketten ünneplőben! Nagymamának régi aranylánc a nyakában, fekete csipkeblúz, ősz feje és egész lénye bidermájeres. Mintha valami régi képtárból lépett volna ki, régi farsangok idejéből. Nagypapa pikémellényes,zso kettes öreg dendy. Jó volna őket lekapni, megörökíteni s a képet aranyrámába tenni, hogy maradjon meg jóízű csodavalóságnak, hogy legelésszen rajtuk a szem, csillanjon fel az üdeségen, ■elbűvölő bájon, tisztaságon! (Az igazi nagyasszony és tekintetes ur!) Szertartásosan ülnek le az asztal mellé: — Talán tévedésben vannak a gpsék ?!...A keresztelő nem ma lesz!... Nagymama szól: — Tudjuk!.. . De mindenhez méltó keretet kell adni!.. . Komolyan kell csinálni!.. . Olyan nevet kell adni az én kilencedik unokámnak, hogyha felnő, meg legyen elégedve!... Részemről bármelyik jóhangzású magyar nevet elfogadok, csak azt kötöm ki, hogy János na legyen!... Nagyapa hirtelen átváltja keresztbe rakott lábait. Leveszi aranycsiptetőjét, törülgetni kezdi az üvegjét. Elkomorul és fanyar mosolygással néz rám. Nézéséből kiolvasom, azt mondja nekem, hogy na, ehhez szólj!... Negyen János!... Hallod ezt?... Azért ne legyen, mert én is János vagyok!. .. Kilenc unokám van, hat közülük fiú, de még egyet sem kereszteltek Jánosnak!?... Böskéét sem engedte, Giziét se, Zoltánét se, oszt eltünni, most se akarja!... Segítség!... Csend. Szűröm magamban a helyzetet. János: végigszaladok az evangéliumi Jánostól kezdve (akit Krisztus urunk legjobban szeretett) az összes »nagy« Jánosokon, akiket bár Jánosoknak hívtak, mégis sokra vitték az életben. Azért nincs bátorságom megmondani nagymamának, hogy bizony a János nagyon szép magyar név, klasszikus, patinás név és talán egy nevet sem lehet olyan sokféleképpen becézni, mint éppen a Jánost. Jancsi, Janika, Jani, Jancsika. — Legyek Lajos! — szólt Mari a sarokból. Marinak a vőlegényét Lajosnak hívják! Érthető! Erre összeröffenünk. Ahányan vagyunk annyian beszélünk. Nevek röppennek fel, mint a parittyakövek, aztán leesnek, eltűnnek. Jönnek nagy királyi nevek, mint péládul Árpád, Attila, Mátyás. Jönnek a vezérek nevei, mint például Lehel, Bulcsu, Huba, Töhötöm, Vajk. Majd Géza, Marcell és Ferdinand. Hahahaha... — nevet nagypapa savanyúan és már felbátorodott, mert szemébe meri mondani nagymamának, hogy mindegyiknél szebb név a János. Nem tudunk megegyezni. Én is szeretném a Jánost, de ki mer egy nagymamával szembeszállni?... Nagypapa feláll és terinti a zenebonát: — Miután nem tudunk megállapodni, bízzuk a sorsra. Válasszunk ki két szép nevet, de kikötöm, hogy a János is köztük legyen. Cédulákra írjuk, bedobjuk egy kalapba, édesem, Katókám, maga majd kihúzza... Nagymama nehezen belemegy. Diktáljuk a neveket, nagypapa villámgyorsan ír és hajtogatja a paprikákat, kalapba dobjuk. Nagyapa veszi a kalapot, Katóka elé áll: —■ Na, édesem, Katókám! Nagymama húz. Olyan csend van, hogy szinte félelmetes. És ami azután következik, az még félelmetesebb. Nagymama bontja a cédulát és sápadtan teszi le az asztalra. Kivonul, de úgy vonul ki, mint mikor az embert elengedik a kapitányságról. — János! — csap az asztalra nagyapa. (Jánoska már hároméves, de csak most árulta el nagyapa, hogy csinálta? Úgy, hogy minden paprikára Jánost irt!.. .) * * * Mint a parlamentben nagy viták után, úgy nálunk is szünet következik, mert napirenden szerepel a keresztszülök megválasztása is. Ez is probléma! Mert: háromféle keresztszülőjelölt él ezen a földön. Az első csoportba tartoznak azok, akik már hónapok óta várják, hogy őket hívja az ember, szólni nem szólnak ugyan, de erősen készülnek. Ezek rendesen gyermektelen párok, akiknek nem adatott és már annak a reményéről is lemondtak, hogy valaha adatik.. . így akarnak aztán szerezni egyet, mert titkos szándékuk, hogy keresztfiukat magukhoz édesgetik és biztosra veszik,hogy ha majd nagyobbacska lesz a gyerek, egyszer csak átköltözik hozzájuk, otthagyja a szülői házat, hihihihi.. . A második csoportba tartoznak azok, akik nem várják a meghívást, roppant meg vannak lepődve, de kitüntetésnek veszik és ezer örömmel jönnek! A harmadik csoportba tartoznak viszont azok, akik biztosra veszik a keresztszülőséget már eleitől fogva, kétségbeesetten tiltakoznának is, csak éppen hogy jóizlésük nem engedi... Azonban otthon egymás közt csendesen veszekednek. — Mondtam, hogy ne járj olyan sokat Giziékhez! — Én jártam ?... Hiszen te kocsmáztál állandóan a Gáborral! — Legalább száz pengő... Kellett ez nekem?!... Én sohse akartam keresztapa lenni, mert ha szidják a gyereket, mindig a keresztapjával vonatkozásban szidják!... Hehehe... Ezt is elértem!... Tehát újra együtt ül a tanács. Nagymama szónokol: — Elég volt a szegény rokonokból!.. . Böskéék, Giziék, Zoltánék ezúttal szóba sem jöhetnek!.. . A gyerek hasznukat sohse fogja látni!... — Úgy van — mondja nagyapa. Már egyeznek. Valami módos, gazdag ismerőst kell hívni, aki ki tudja nyitni a pénztárcáját, ha a gyereknek névnapja vagy születésnapja van. Sok név vetődik felszínre. Hogy írjunk Kutházyéknak Mezőfaluba! Kétezer holdjuk van! Vagy írjunk Bánfalvyéknak Sóstóra, szeszgyáruk és gőzhengermalmuk van, ezzel szemben egy gyerekük sincsen. Ki tudja majd... Vagy nagyapának jóbarátja Dombegyházi államtitkár! Na, ha nem is egészen jóbarátja, de egészen közelről ismeri! De találkozott már például gróf Borhegyivel is, vagy báró Pusztaival, sőt ismeri herceg Nagymezeit. A vita kezd elfajulni. Már felvonultattuk az összes arisztokratákat, nagynevű államférfiakat, sőt külföldről is importáltunk egyetkettőt, mint például a windsori herceget, Fordot, Rockefellert és egy pár még trónon ülő királyt. És mindezt nekihevülve, nagyon komolyan csináljuk. Marinak is van egy ajánlata, kiszól a sarokból : — Mussolini!... Hívjuk Mussolinit!... Elhallgattunk. Az ötlet nem rossz, különösen tetszik nagyapának. Veri a mellét, hogy igenis, Mussolini »megérdemli« azt, hogy ilyen gyönyörű magyar gyereknek a keresztapja legyen. Vállalni is fogja. A levelet majd ő megírja. Már le is ül az íróasztalhoz, mikor is nyílik az ajtó. Az ajtóban pedig megáll anyuka, aki nem vett részt ebben a vitában. Anyuka áll az ajtóban, Jánoskának az anyukája, fehéren, áldott anyásán, gyönyörű gyöngyvirág, édes, tiszta tejszagú gyöngeség. — Hallom miről vitatkoztok?!... Én már régen Gizikééknek ígértem a keresztszülőséget!.. . Gizike tegnap már hozott is Jánoskának egy pöttöm kis nadrágot és egy pár babacipőt... Nagyapa feláll, a plafont nézi. Nagymama is feláll, ő a padlót nézi. Én kettőjüket nézem. Mari kimegy. És ott suhog közöttünk Gizikének jóságos lelke, aki Jánoskának egyszersmind a nagynénje, a férje egy szegény kis hivatalnok. Nagymama szól: — Az biztos, hogy Gizike akárcsak az anyja lenne!.. . Szive van és az mindennél többet ér!.. . Na, menjünk, János. *;• -i* A keresztelőre Gizikéék drága ajándékokat hoznak Jánoskának. És sejtjük, hogy nagymamáék vannak a háttérben!.. . De így van ez majdnem mindenütt!... — Aszongya a Teca, hogy mióta a fejét bekötötték, ilyen sokba nem került az ünnep, mint ez az elmúlt húsvét. Mer — aszongya — mégsem teheti az ember gyereke, hogy ilyen nagy ünnepen egyet-mást ne vegyen, ami nélkül egyébként el lehetne az ember . . . 4— Már pedig jó ideje ám annak is, hogy az ő fejét bekötötte kend. Hát aztán mégis mi volt az a nagy kötekezés kendieknél ? 4— Úgy tesz kend, mintha bizony nem tudná, hogy ilyenkor két-három tyukalja tojást szokás megfőzni, megfesteni, hogy a gyerekeknek, meg a gyerekek pajtásainak is jusson. Az ókontriban mégiscsak másképpen volt ez is. Ott nem kellett tojásért pénzt adni, mert ilyenkor tavasszal tojtak a tyúkok nyakhajtásig. De milyen tojásokat! ... Itt az ember néha csak elneveti rajta magát, ha ránéz az itteni tojásra . . . —- Mi a fenét lehet azon nevetni? . . . 4- Hát csak azt, sógor, hogy az itteni tojások legtöbbjéért nem érdemes a tyúknak behunyni a szemét . . . Akár hiszi kend, akár nem, volt nekünk otthon egy kendermagos tyúkunk, az ilyen tojásokkal szégyelt volna a fészekre menni. De hogy egyik szavamat a másikba ne ötsem, nem is erről akartam beszélni, hanem a drágaságról. Vett az aszszony egy sonkát is az ünnepre, mert hát a Kövér szomszédék is vettek. No az volt még méregdrága. Képzelje, 25 centet fizetett fontjáért, amit pár hónappal ezelőtt 20 centjével lehetett venni. — De hiszen ilyen kétségekbe nem hal bele az ember, sógor! — Nem ám, a frász törje ki a dogát, csak beleszegényedik. Mer vettünk még egyebet is. Az asszony már nem hagyott békében. Aszongya, nem jön velem ki a házból, ha nem veszünk egy pár cipőt neki is, nekem is. Húsvét van— aszongya — és hát tavasz is, vagy mi a kanadai fene, ne járjak ünnepen is a raberjaimban, mert hát a cipőim már kétszer voltak talpalva és majdcsak mezítlábas nyomokat hagyok magamután bennük, ha kilépek az uccára. No hát vegyünk — mondtam ,— s kimentünk a városba. Már félutról vissza akartam fordulni, mikor megláttam, hogy páronként egy dollárral drágább a cipő is, mint azelőtt volt. Vettünk aztán, de a pénzünkért csak olyanokat kaptunk,hogy bizony nem nagyon lehetne bennük két jó hosszú csárdást eljárni amúgy magyarosan, mert válópert indítana a talp a fejtől. — Hja, háborús világ van, sógor. Ilyenkor minden meg szokott drágulni. Ebbe már bele kell nyugodni. Az a szerencsés, aki tovább bírja türelemmel. Tegye magáévá azt a régi magyar közmondást, hogy: »A türelem rózsát terem!« — Magamévá tenném én, sógor, ha nem tudnám, hogy a németek is használják ezt a közmondást. Csak azok mindig hozzámondják még azt is, hogy: » . . . vagy rongyos nadrágot!« Én azt hiszem, hogy így sokkal helytállóbb is a közmondás és hát a mi türelmünkből leszűrt eddigi tapasztalatok azt igazolják, hogy legtöbbször az utóbbi vált valóra.—■ Majd csak vége lesz egyszer ennek a zavaros helyzetnek . . . — Vége bizony, hiszen minden hoszszúnak vége szokott lenni, csak legalább azt tudná az ember, milyen hosszú lesz ez a hosszú. Mert hát ebből már ez is hosszú, ami eddig eltelt. Aztán, ahogy az ember a rádiót hallgatja, hát még csak ezután akarják a háborút igazivá tenni. — Az igaz, de azt se felejtse kend szem elől, hogy békehangokat is pengetnek . . . — Hallottam én arról is. Viszont a kormányok Európában úgy váltogatják egymást, hogy az ember nem győzi megtanulni az újabb kormány tagjainak neveit, mire már másokét kellene megtanulni. Aztán, ahogy a mai híreknek hinni lehet, azért váltogatják őket, mert az előbbi nem elég erélyesen vitte előre a háború ügyét. Ebből aztán én csak azt okoskodom ki, hogy a békehangokra magasabb körökben nem igen érnek rá figyelgetni . . . lehet, hogy nem is akarnak . . . — Fő dolog, sógor, hogy nem lesz sorozás, hanem csak önkéntesekből állítják elő a szükséges haderőt. — Hát azt meg kitől hallotta ? — Hát nem tudja, hogy a konzervatívok egyenesen ezt az ígéretet használták választási propagandájukhoz? — Hallottam, hallottam ... de . . . hallottam én már ehhez hasonló ígéretet meglehetősen sokat és elég csábítóakat . . . aztán . . . tudja kend éppen úgy mint én, hogy azok az ígéretek örökigéretek maradtak. Egyből sem lett nagykorú valóság, hanem csak megmaradtak gyerkőc ígéreteknek. — Akkor meg ne lázadozzon az ellen, hogy itt is, ott is, sűrűen váltakoznak a kormányok. Egyszer majd csak besikerül valamelyiknek, amelyik a népnek nemcsak ígérni fog, de azonnal ad is valamit, ami könnyű a helyzetén. — Hát hiszen olyan kellene. Mert, teszem fel, ott van Magyarország. Ha ott olyan kormány lenne, amelyik földhöz juttatná az országban századok óta földet éhező népet, tisztességes megélhetést biztosító fizetést adatna az ipari munkásságnak, akkor nem kellene az ország szekere rúdját hol az olasz, hol a német fasiszta harciszekér után akasztani. Nem kellene félni attól, hogy gyenge lesz az ország az ellenállásra. Még a revíziós kérdés sem lógna sokáig a levegőben, mert az elszakított területek népe — és itt kimondottan a nép többségét értem — kész volna az élete árán is visszacsatlakozni egy olyan országhoz. De amikor csak aközött választhat a nép, hogy a román bojár, avagy a magyar gróf lökdösi-e el véresverejtéke gyümölcsét Montecarlóban, akkor nem sok hajlama lehet sem a magyar gróf, sem a román bojár érdekében harcba állani. Én igy gondolom el az egészet. Más országokban persze mások a problémák. — Rendből sem lenne őrmester, ha katonának kellene mennie, sógor! — Nem is vágyok én arra, törje ki a nyavalya a mesterségét. Volt nekem az olyasmiből elég, pedig csak »gefzájter« voltam a 69-eseknél. Ha eszembe jut, hogy mennyi volt a »nikkel-bolha«, hát most is megborzadok. Tudja-e kend mi az? Megmondom: tetű! Bizony ebből ezredesek, sőt magasabb rangúak voltunk. Aztán nem kilóra, hanem sajkára mérték a kenyeret — ha volt. Otthon meg rekviráltak, nyugdíj helyett legelőt ígért némelyik jegyző. Igaz, hogy a végén néhánynak megnyujtogatták a hátán a ■bőrt érte, de hát meg is érdemelte. De megyek már haza, mert az asszony már eddig is dicsér, tudom. A viszontlátásra, sógor! — Jöjjön el kend a jövő héten! — Oké! . . . SÓGOR MEG ÉN Rovatvezető: Robotos I.