Kanadai Magyar Munkás, 1947. július-december (19. évfolyam, 1-24. szám)

1947-07-17 / 1. szám

1947 JÚLIUS 17, CSÜTÖRTÖK KANADAI MAGYAR MUNKÁS SICS MIHÁLY, , lelkünk! A GYÖRGY árthoz tartozó Népi Ifjúsági Szo­fjuság”-ból vettük át, tartozott 1848 előtt. Ugyanis a föld­művelő munkásság egy volt az akkor alig-alig létező ipari és bányamun­­kássággal, az úri Magyarország rab- ságában és szolgaságában. A lánc közös volt. Azóta a 48-as nagy parasztforra­­dalom éppen Táncsics Mihály, Pető­­fi Sándor és Kossuth Lajos vezérle­tével szabadította fel úri béklyóitól­i parasztság egy részét, a telkesjob­­bágyságot, jórészt a mai kisgazdák röpirataiban, javaslataiban a haladó demokratikus gondolat mellett szál­lott síkra, noha váltig remélte, hogy a fennálló úri rend önként hajlandó lemondani előjogairól, azt hitte ele­inte, hogy a nemesség egységre lép a parasztsággal: »úr és paraszt e­­gyenlő jogokkal és szabadsággal szü­letik, tehát majd egyenlő jogokkal és szabadsággal is él.« Tévedett. Csuful csalatkozott. Jó­zan javaslataira börtön és száműze­tés volt a felelet. 1848/49 láttatta be vele a kérlelhetetlen igazságot, hogy a formai polgári demokrácia nem vi­szi előbbre a dolgozók, a paraszt­ság és a munkásság ügyét . . . »Csodálkozhatunk-e azon, hogy harcunknak oly kevés eredménye volt? — írta 1849-ben Táncsics Mi­hály — csodálkozhatunk, mert az u­­rak érdeke küzd a felszabadult nép érdekével . . . « A nép demokráciája csak a népi demokrácia lehet, nincsen hivalkodóbb a hibánál, nincs feltűnőbb a mulasztásnál, nincs mu­­tatósabb a reakciónál. Persze, em­bere válogatja. De Cili éppen azok közül való, akik Beethovenről csak egyet hajlandók tudni: azt, hogy sü­ket volt. Szerencsére nem mindenki ilyen, de akad ebből a fajtából elég. Jómagam is ismerek egy csokorra­­valót, egy Cilit, két Cilit, egy egész csomó Cilit. Egy orosz közmondás azt tartja, hogy ha az Isten a föl­dön lakna, kővel vernék be az abla­kát. Hát ezek a Cilik be is vernék mindennap. Ha hagynák. NE­­ CILI... 1Y ISTVÁN­ ­ból, amiben kétannyi a hirdetés, mint a hír. A határon vette. Onnan mondja be a címet: egy albérleti zobát pécézett ki, amelyet »előkelő uzaspár« szívesen kiadna »maku­­átlan urhölgynek«. Úgy látszik, a makulátlan urhölggyel találva érezt­e magát Cili; azért megyünk most Szondi­ utcába, szobanézőbe. »Ez neked rend? Ez neked or­­zág?« Kiderül, hogy a vonat azért esett, mert Szobon ötven percet állt, üresen fölöslegesen és indokolatla­­nl . . . Rákosrendezőn is állt négy­en percet, mert eléállt egy tehervo­­nt. Gondoljam meg, Szobig nem ké­­rtt egy percet sem. S gondoljam meg: ez egy nemzetközi gyors. S esett. És éppen 97­ évvel az első Márci­us 15 után, 1945-ben juttatta föld­höz a felszabadult népi demokrácia Táncsics, Petőfi és Kossuth nyomdo­kain haladva, a még 48 után is nincs­telenül maradt parasztságot, az u­­radalmi cselédséget és mezőgazdasá­gi munkásságot. Az ipari munkásság segítette 48- ban és segíti ma is a már végleg fel­szabadult dolgozó parasztság harcát a »tekintetes, nagyságos és méltósá­­gos uraságok ellen . . . « Ezért kell segítenünk nekünk is az igazi dolgozók »a mi fiaink és test­véreink . ... « felszabadító osztály­harcát a kizsákmányoló nagytőke, a kapitalizmus ellen, amely a »száza­dok óta izzadó munkástestvérein­ket . . . « — még ma is — »nyomorít­ja és sanyarú szolgaságban tartja...« ""TÁNCSICS Mihály a parasztság és munkásság közös nagy apostola, igazi forradalmár volt. Könyveiben, gondoljam meg: hová vezet mindez ? . . . Meg is gondolom. Meg én, két­szer is. S oda jutok ki, hogy furcsa madarai vagyunk a világnak, akik­nek csak a saját fészke nem tetszik. Mert meggondolandó, hogy Cilinek el kellett hagynia a faluját, nem ta­níthatott tovább, mert megszűnt a magyar iskola. S hogy át ne telepít­sék, meg kellett szöknie Pozsonyból. S most, hogy itt van, e ronda Ka­darral, a Szondi­ utcában, hajbaka­­pott a sofőrrel a podgyászdíj miatt. S a lépcsőn megáll és azt mondja: »Látod? Ez Magyarország!« VÁÉG SZERENCSBE, hogy a szoba szép, az ára nem drága, a há­zaspár szemmel láthatóan előkelő és Cilin se leltek makulát. Egy őrnagyé a lakás, most vonult nyugalomba . . . Hogy miért? »Mert elege volt, La­jos torkig van, ami sok, az sok . . . « Cili feláll, pénzt vesz elő. Minden rendben van. Vagy mégse? »Remé­lem, az nem akadály, hogy velem a Kadar.« — Nem, nem — biztatja Cilit az asszony. — Lajos különben is szere­ti a kutyákat. Csak ha már éppen szóba került . . . Nem is fontos, és manapság nem divat erről beszélni... Dehát egy kérésünk lenne. Fogad-e vendéget Cili? Cili nem pirul el. Negyvenhét éves, neki már szabad ... Nem is azért, mondja az asszony, voltaképpen fölösleges is, dehát ki­mondja a kérést: Zsidó vendéget ne fogadjon Cili . . . Cili rámnéz, ne­vet. »Nem, nem, ne tessék félni . . . « Az asszony fölkel, azt mon­dja, hát akkor nincs is semmi baj, kérlek, és légy szíves, nevezz ezentúl Cilinek. Ezen is nevetnek, hogy mind a ket­tőt Cilinek hívják, egy ilyen ritka név, no, mit szólsz hozzá, Lajos. La­­­jos is nevet, nekem is nevetnem kell. Egy Cili, két Cili. A kutyát otthagyjuk, a két kof­fert is. Megyünk le a lépcsőn, ki a Szondi­ utcán. Cili megfogja a karo­mat. »Látod . . . « — kezdené, de most már belefojtom a szót. Fogd be a szád, Cili. Észnél légy. Ez itt egy őrnagy, aki torkig van . . . Nyilván a többi őrnagy van torkig ővele. Hall­gass, Cili, így nem szabad megérkez­ni. Látsz egy falatozót, azt mondod: ez Budapest. Látsz egy őrnagyot, azt mondod: ez Magyarország. Inkább azt nézd . . . »No, mit nézzek? A Keletit?« Dühbe jöttem. Fogd be a szád, Cili . . . A/MEGSÉRTŐDÖTT. Igaza volt? Is­­tenbizony, nem tehetek róla. Ho­vá vigyem? Mivel példázódjak? Egy nép demokráciájáról épp oly nehéz tanúbizonyságot tenni, mint egy em­bernek arról, hogy mindig tisztessé­ges volt. A bűnös számára van alibi, — de mivel bizonyítja a jószándé­kát? Hiába is mondom, hogy-már a vonat, — ő csak azt látja belőle, hogy hatvan percet késik. Nem a tárgyban van a hiba, hanem a szem­ben, mely nézi. Könnyű így nézni: Indonéz Idill — Tapossa ki nekem ennek a bennszü­löttnek a belét, angol úr! — Tapossa ki maga, hollandul úr, van ne­kem elég taposnivalóm a saját gyarmatai­mon. KISGAZDABANAT Két jobboldali kisgazda beszélget: — Te, várjon ki fogunk jönni evvel a Dinnyéssel ? — Nem mernék rá összeesküdni. . ESTE GAZDAGBKNAL — Mond anyukám, kihez kell imádkoznom, hogy hadvezér lehessek? — Truman bácsihoz, kisfiam. KARAMBOL, Klincsák megkérdezi Gugyeráktól: — Mit szólsz ehhez a rengeteg közlekedé­si balesethez? Gugyerák legyint: — Ne is kérdezd, öregem. A múltkor ka­ronfogva megyek egy csinos nővel a Nefe­­lejts­ utcában, hát nem összeütköztem a fe­leségemmel ? TRUMAN-ELV SZERINT — Hallom, hogy kölcsönadtál egy tízest a Ciivareknek. — Hogyne. Megpofozta az anyósát, aki tagja a Kommunista Pártnak. ELBÁNT VELÜ­K Gyöngyösi (betegágyon): Írja meg Ma­­tyikám, hogy utálom ezt a ronda bandát, e­­zeket a vissza nem térő követeket. Ludas Matyi: De hiszen maga küldte ki mindet követnek! Gyöngyösi: Persze! Mert látni sem akar­tam őket. NAGY TITKÁRA VALL Rendőrtiszt: Szóval most már elmondta Nagy Ferencről az összeesküvést, a hazaáru­lást, a valutasibolást, a két vonal politiká­ját, tud még valamit? Kapócs: Többet nem mondhatok, mert köt a hivatali esküm. Uj idők új dala •— “Ludas Matyi”, Budapest s regényember fölkel s kinéz­z ablakon­. Tényleg Magyarország-e az, hol lakom?A­zért mereszt szegény olyan kerek szemet, mert elhangzott: “A gazdagok szessenek!” Mint erre a történelem usan tanít, s eddig még nem volt soha zokásban itt. Hát a Duna és Tisza odor vizet,­t mindenért és mindig a regény fizet. lő foga nagyot harap lakásokon, alogh papa, agg fékezőnk, e vedd zokon, mondatot úgy vetjük el int jó magot, zentul itt: “fizessenek gazdagok!” adóhivatal, ne tűrj legényszagot,­­ ez remek: “fizessenek gazdagok!” döfi beleegyezik velünk rivall:­­bök, Most, hogy már nem vagyunk ra­­i lesz az elsőnél nagyobb mzéti dal!” Lobogó László 9. OLDAL 1848-A MARXIZMUS-1948 A MARXIZMUS kanadai fejlődése A KANADAI marxista mozgalom ki­­fejlődését taglalva, az 1922-es pártalakítást ismertetve, a továbbia­kat mondja Tim Buck LPP-vezér idé­zett jelentésében: " Pártunk világosan, tudatosan és nyilvánosan arra a marxista felfogás­ra volt alapítva, hogy a tettek párt­jának kell lennie, nagyobb céljává tűzve a munkásegység elérését és a munkásosztályon belül az abbeli tu­datosságnak a kifejlesztését, hogy a munkásosztály egy osztály önmagá­ért. Ez bele volt írva első progra­munkba és a megalakulásunk idősza­kában kelt első határozatainkba.­­ A körülmények akkor sokkal mások voltak, mint ma és alakuló kon­vencióján a párt három nagyobb, ha­tározott feladatot tűzött ki maga elé. Először, a szakszervezeti mozgalom egységesítését, a munkások haladott szakaszának elnyerését attól a szek­tás ideológiától, amit az I.W.W. (In­ternational Workers of the World) és a One Big Union teremtett, és meg­győzni őket arra, hogy menjenek visz­­sza a tömeg­uniókba, ahová a mun­kások begyülekeztek, és hogy haladó irányelveket fejlesszenek ki ezekben a szervezetekben. Lenin műveinek a fordítása, ami akkor megkezdődött (és különösen Baloldali Kommuniz­musa) döntő tényező volt abbeli fel­fogásunk tisztázásában, hogy minek kell lennie a forradalmi munkások mozgalmának.­­ A pártunk részére kitűzött má­sodik nagyobb feladat volt a függet­len munkás politikai akció kifejlesz­tése és egy olyan munkáspártnak az építése, amelyben minden unió és min­den munkás politikai párt, melyből akkor sok volt, egyesítendő parlamen­­táris akcióra. A két határozati javas­lat, amit ezzel a két fő feladattal kap­csolatban elfogadtunk, jónak maradt ma is számunkra . . . — A harmadik feladat a szerve­zetlen kanadai munkások megszerve­zése volt. E három feladat végrehaj­tásában voltunk képesek arra, hogy a hajtóerő legyünk a munkásmozgalom újraegyesítéséért folyt küzdelmekben, a szervezetlenek szervezésében és a Szövetségi Munkás Párt meglétesítésé­­ben, melynek meglehetős hathatós e­­reje volt Kanada számos tartományá­ban, amíg az A.F.L. vezetősége össze nem­ törte és el nem kárhoztatta 1927- ben, megtiltva bármely AFL-uniónak, hogy részt vegyen benne, és ugyanak­kor kizárva a kommunistákat a szak­­szervezeti mozgalomból. Ezek után ez elméleti tudás szüksé­gére híva fel a figyelmet, Buck rámu­tatott, hogy az 1920-as években a pártnak az ár ellen kellett úsznia: »Ezek viszonylagosan felvirágzás é­­vei voltak. A munkásokat jobban be­folyásolta ez, mint a mai teszi.« Azt a tőkés propagandát, hogy Henry Ford a termelés racionalizálásával és növelésével feltalálta a válság legyő­zését és állandó felvirágzás lesz, fel­kapták az AFL vezetői, a nagy nem­zetközi uniók vezetői, felvették a gyá­rosokkal való együttműködést, fele­lősséget vállaltak a termelésnek és a munkások kizsákmányolásának foko­zásáért, csaknem minden nagy unió feladta a sztrájkok, bérküzdelmek gondolatát. A pártnak nemcsak a munkásmozgalom hivatalos vezetősé­ge ellen kellett harcolnia, hanem sa­ját soraiban egyrészt az ellenforra­dalmi trockista demagógok ellen, más­részt az »amerikai kivételesség« el­len, mely a bernsteini revizionizmus amerikai válfaja, a browderizmus e­­lődje volt. A pártot a helyes vonalon a marxiz­mus helyességéért való harccal tartot­ták meg.

Next