Új Szó, 1970-1971 (42. évfolyam, 1-50. szám)

1971-03-27 / 29. szám

1971 március 27 Nem régen mullott 150 esz­tendeje, hogy meghalt az a fér­fiú, akinek nevét a legnagyobb magyar könyvtár, az Országos Széchenyi Könyvtár viseli. E ha­talmas nemzeti intézménynek alapjait ugyanis Széchenyi Fe­renc (1754-1820) áldozatkész­sége vetette meg 1802-ben. (Fia a “legnagyobb magyar” kezdte úgy írni a családi nevet, hogy a második év ről lehagyta az ékeze­tet, de persze ő is é-nek­ejtette.) Az alapító levél méltóságos la­­tinságában ezt olvashatjuk: részben nyomtatott, részben kéz­iratos művekből álló könyvtára­mat, valamint pénzérmékből, földrajzi térképekről, képekből, s végül a magyar történelmet bár­milyen szempontból érintő jelvé­nyekből álló gyűjteményemet a közhaszonnak és drága jó ha­zámnak szentelem, amelynek ölében mindezek összeszedésére alkalmat és módot találtam . . . Ezekből a felsorolt gyűjtemé­nyekből azóta külön intézmé­nyek létesültek, részben a könyv­tár jelentős osztályai nőttek ki. Hiszen csak az ajándékban sze­replő 10-12 ezer könyvnek száma is azóta jóval meghaladta a más­fél milliót, a könyvtár állomány­egységeinek a száma pedig négy millió fölött jár. Hatalmas rak­tárakban minden centimétert ki­használva, mégis egyre helyprob­lémákkal küzdve három emeletet alkotó polcokon szunnyadnak, hallgatnak katonás rendben a könyvek. Valóban szunnyadnak? Évente több mint félmillió könyvtári egységet vesz kézbe a közel tíz­ezernyi olvasó. És valóban hall­gatnak? Mesélni kezdenek azok, mihelyt kézbe veszik őket, törté­nelem és emberi sorok zúgnak vagy susognak lapjaikból, sora­ikból. Induljunk el rövid sétára köztük, vegyünk kezünkbe né­hány darabot, és vallassuk ki őket, mit mesélnek női sorsokról. Itt őrzik a legszebb magyar kéziratos könyvet, a 15. század végén keletkezett u.n. Festetics­­kódexet. Imádságos könyv, mely Kinizsiné, Magyar Benigna szá­mára készült. A magyar középkornak ez az érdekes nőalakja Mátyás király hadvezérének Magyar Balázsnak volt a leánya. 14-16 éves lehe­tett, amikor hozzáadták a 45. életévén is túljáró híres törökve­rő hőshöz, Kinizsi Pálhoz, és a nagyvázsonyi vár asszonya lett. A házasságkötés után egy évti­zeddel, 1492-ben Kinizsi súlyos betegségbe esett. Ekkoriban ké­szíthették a nagyvázsonyi pálo­sok Benigna számára ezt a köny­vet, mert “Pál uram betegségé­ről szerzett imádság” is találha­tó benne. Két év múlva Kinizsi meghalt. A következő évben, 1495-ben Benigna már mint Hor­váth Márk neje él a nagyvázso­nyi várban, amelynek szépítésére sokat áldoz. Szobrászokat, kőfa­ragókat alkalmaz, jeléül annak, hogy Mátyás halála után is élt Magyarországon az új ízlés, a reneszánsz. 1508-ban Horváth Márk lóról esve nyakát szegte. Benigna eltemette Nagyvázsony­­ban, első férje mellé, s nemsoká­ra egy környékbeli nemesnek, Kereky Gergelynek adta a kezét. Nevével sokszor találkozunk, de nem a krónikák dicső lapjain, hanem oklevelekben, gyilkosság, fosztogatás, okirathamisítás vád­jaival kapcsolatban. A vége az lett, hogy 1519-ben felesége me­gölette. Milyen érdekes lenne erről többet tudni, de az imádságos könyv hallgat . . . Benigna tettéért halál és va­gyonelkobzás járt, de II. Lajos­tól atyja és első férje érdemeire való tekintettel kegyelmet ka­pott. Attól a II. Lajostól, aki 1526-ban ottmaradt a mohácsi csatamezőn. Valószínűleg rövid­del rá végeszakadt Magyar Be­nigna hánytatásának is. 1527- ben már nem élt. A mohácsi csatamező halottai­nak eltemetése körül Kanizsai Dorottya buzgólkodott. Érdekes emléket őriz a könyvtár ennek egy fiatal nőrokonáról, Kanizsai Orsolyával kapcsolatban. A kis Orsolya 7 éves korában árva maradt, négy év múlva egyetlen bátya is meghalt, s hogy a va­gyon fiúörökös híján ne szálljon a koronára, eljegyezték az akkor 35 éves Nádasdy Tamással, így 1535-ben szinte gyermekként lett a sárvári vár úrnője, s a bájos, gyermeki kedély mindvégig jel­lemzője maradt. Férje, akinek gazdasági, politikai ügyekben gyakran kellett távol lennie ot­­honról, megtanította írni, hogy tudjanak levelezni. Én édes vil­lámkovácsom . . . szállnak a so­rok a férj felé a kegyelmed sze­relmes Orsikájától. Szinte úgy érezzük, hogy a szomszéd szobá­ban rója ludtollal, mécsvilágnál az örök asszony sorait, amikor férjéből nádor lesz. Továbbá azt írhatom kegyelmednek a kevély nádorispánné felől, hogy viselő szoknyája egy szál sincs, ami Azok az évek, amelyeket örö­kös munkában, a megélhetésért való szakadatlan harcban töltött, végül mégiscsak elfárasztották. Pedig mindig büszke volt rá, hogy nincs az a hosszú műszak, nincs az az erős ősz, amely őt kikezdi. Egy jó pihenés és min­den kezdődhet élőb­ől . . . De mostanában egyre inkább érezte, hogy elfáradt. Egyszer mondott is valami ilyesmit, ami­kor az igazgató kijött hozzá a géphez, s majdnem kinevette. —Maga, Pető, nem is tudna elfáradni . . . S hogy mégis, hát azon nincs mit csodálkozni. És most, min­denki megelégedésére, jutalom­képpen külföldi utazást kapott a gépállomástól. —Na persze, nem lesz nagyon pihentető. De azért csak érezze jól magát . . . Így indította útba a szakszervezeti elnök. Talán, ha nem ilyen utat, nem ezt az uta­zást kapja, el se fogadja, el se indul. Otthon is van munka bőven, mindig. S ez valóban nem pihe­nés. De ez az út több, mint uta­zás és mint a pihenés vágya. Kis gyermekkora óta várta a csodát, hogy eljusson egyszer Prágába, a Moldva partjára, ahol valami­kor egy boldog fiatal lányka sétált — biztosan boldog volt, hiszen fiatal volt — aki annyi szépet mesélt erről a városról, ahol gyermekkorát és ifjúságát töltötte. Itt született, itt élt és innen jött át Magyarországra az anyja, hogy soha többé vissza se tér­jen oda . . . Ide szeretett volna mindig el­zarándokolni. A Moldva partjára, a Hradzsinba, amelynek nevét akkor még ki se tudta mondani, a Vencel-térre, látni akarta a várost, amelynek utcáin valami­kor az édesanyja cipői kopogtak. ... És találkozott a várossal. A hosszú utazás sem fárasztotta ki, a találkozás izgalma fűtötte, indulás óta­ volt, azt immár nem lehetett, hogy viselhesse. És meghagyja, hogy az új ruha szökfű színű legyen és atlasz . . . Férje biztosan könnyen telje­síthette kérését, hiszen sokszort járt hivatalos kiküldetésben Bécsben. És hogy mi mindennel járt egy ilyen hivatalos út, mu­tatja ez a levél is. Ez a levél adassék az én sze­relmes Orsikámnak — mondja a Címzés, amelyben aztán ezt ol­vashatjuk :—Szerelmes Orsikám, én még azon a napon, hogy Kő­halmon elváltam tőle, napvilág­gal Bécsbe jutottam vala, de az nap a király ő felségénél szem­be nem juthatok, mert érsek A forgalmas utcák tülekedő, tolongó sokasága, az útitársak vásárlási hajszája megzavarta ugyan, de végülis mindent tudo­másul vett. Nem tudta megér­teni, miért az a legfontosabb az embereknek, hogy üzleteljenek, hogy rohanjanak egyik boltból a másikba. Hirtelen valaki megfogta a karját. Akkor vette észre, hogy elsza­kadt a többiektől, idegen arcok merednek rá, valamit mondanak neki olyan nyelven, amit nem ért. Csak a jelekből érti meg, hogy le akart lépni az úttestre, s a kéz, amely visszarántotta, balesettől mentette meg. Elröstelte magát. Nem volt szokása ez az ábrándozás, világ­életében gyakorlati ember volt, nem kereste soha a romantikát, és nem zavarták meg az élet ap­ró fonákságai, problémái. A csoportból valaki magyarul szólalt meg: —Keres valamit . . .? Megörült a magyar szónak, a feléje nyújtott segítőkészségnek. —Szeretnék ... a Moldva partra . . . —Tessék velem jönni, megmu­tatom. Szőkehajú fiatalasszony volt. Diszkréten belekarolt és elindul­tak. —Most jár itt először . . .? — kérdezte az asszonyka. —Igen, most ... és nagyon szeretném látni Prágát . . . —De hiszen ez Prága! —De itt nem látom . . . olyan sok az ember . . . Az asszony felnevetett. Egy darabig szótlanul mentek, de csak azért, mert a nagy forga­lom miatt nem tudtak volna be­szélgetni. Csak most jutott eszé­be, vájjon honnan tudta az asz­­szony, hogy ő magyar ... és honnan tudott magyarul . . .? Csak most kérdezte meg. Amikor elrántották az autó elől, magyarul mentegetőzött . . . uramnál addig nyújták a vacso­rát, hogy el­estveledék . . . Úgy látszik a hosszúra nyúlt vacsora során arról is szó esett, hogy célirányos lenne az udvarnak egy kis barackkal kedveskedni, mert a levél így folytatódik: Kérlek, küldj barackot, ha megérett, de ne menj­­en magad ... Az kit Nádasra küldesz a barackért, oly ember legyen, ki betudja csi­nálni csöpűbe. Valami asszonyt és lányt is kellene küldened, ki látta volna tőled, mit csinálsz be efféle gyümölcsöt, mert ha meg­törődik be nem mutatom. Azt is jól meglássák, hogy éretlen le ne szaggassák, mert ha éretlen kül­död ide, úgy sem mutatom be, írd meg, hogy vagy, Hugvad­­lom . . . 1544 augusztus 22-én kelt levél, amelynek utóiratában még figyelmezteti feleségét, hogy el ne felejtse, az mit üzen­­tem vala tőled az udvarbirónak az törökökkel való miveltetésről. Lám, milyen egyetlenek a tör­ténelmi források. Nem tudjuk, hogy Magyar Benigna hogyan, miért ölette meg harmadik fér­jét, de pontosan tudjuk, hogy huszonöt évvel később mik vol­tak a barack-export kívánalmai, miközben török rabok szorgos­kodtak a sárvári vár udvarán. Szinte sajnáljuk, amikor az­tán e bájos gyermekasszonyról azt olvastuk, hogy élete végén a köszvény kínozta. Szeretnénk mindig “szökfű színű” atlasz ru­hában látni, amint a sárvári vár­ban az ott időző Tinódi Sebes­tyén lantpengetését hallgatja . . . És most menjünk tovább, és vallassunk ki egy másik női sors­— nevetett az asszony. — Én pe­dig itt élek, magyar vagyok . . . Hogy tetszik a város . . .? —Még mindig nem látom . . . Olyan nagy a tolongás ... ez a Vencel tér, már tudom ... de jóformán semmit se látok, csak a rohanást. A Moldva . .. Hirtelen elfogytak a szavai. Érezte, hogy itt most minden másképpen történik, mint aho­gyan várta és saját magán cso­dálkozott legjobban. Az asszony szólalt meg. —Itt . . . átmegy ezen a kis alaguton a torony alatt ... és máris a hídra ér . . . . . . Ott állt a hídon, balra a lassan ködbe vesző vár sziluettje, jobbra a város, a háztetők, a tor­nyok, alatta a Moldva ... A Moldva! Milyen csengése, zenéje van ennek a névnek! Végig kell menni a hídon, a szobrok között. A hídon állvá­nyok torlaszolták el az útját, ép­pen javítottak valamit, talán ká­belt fektettek le. Esti sétálók jöttek, mentek, a vizen lassan megcsillantak a lámpák alko­nyati fényei. Igen . . . végülis itt találkozott a várossal, amely mindig hívta és vonzotta, amelyről annyi me­sét hallott. Megállt, lehajtotta a fejét a híd kőfalára, és nézte, nézte a tovaúszó vizet . . . Az­tán hirtelen eszébe jutott vala­mi. Nem akart érzelegni, de a szívét különös izgalom és megha­tottság töltötte el. Belső zsebé­ből kivett egy kis fényképet. A budapesti Halászbástyán készült néhány évvel ezelőtt. Valamit adni akart cserébe a nagy él­ményért a Moldvának, Prágának. A fényképet kiengedte a kezéből. A papír lassan, lihegve hullott a vízre. Egy fiatal pár utána for­dult — látták a lehulló fényké­pet — de nem tudták, hogy az Pető István traktoros ajándéka volt . . . egy nagyon késői üze­net . . . —Antalfy István­ ról egy régi könyvet. Picinyke, zsebnaptárnyi néhány lapos könyv, rózsaszín kötésben. A rokokó könnyed, játékos világát, gráciák lebegéseit idézi. Felüt­jük. Csokonai Vitéz Mihály mű­ve: A szépség ereje a bajnoki szivén. A címlapon az egykori tulajdonos téntával beírt mono­gramja: V. J. A monogram mögött Vajda Julia rejtőzik, Csokonai Lillája, akit a költő 1797 nyarán ismert meg Komáromban. Szerelemre gyulladtak egymás iránt. Há­romnegyed évig tartott a leg­szebb Lilla-dalokat szülő boldog­ság. Titokban el is jegyezték egymást. A kereskedő atya azon­ban nem látta biztosnak lánya sorsát egy poéta oldalán. Cso­konai tehát a nyakába vette a Dunántúlt, hogy állást keressen, s közben Júliát 1798 márciusá­ban férjhez adták egy dunaal­­mási fakereskedőhöz. Az össze­tört poéta mit tehetett? Megírta búcsúlevelét, vette vándorbotját, és járta tovább az országot. Az is bolond, aki poétává lesz Ma­gyarországon — mondja egyik színdarabjának alcímében. Aztán visszatért Debrecenbe. Ott felkérték, hogy Borbély Gá­bor és Vay Jeanette esküvőjére készítsen ünnepi versezetet. így született meg ez a kis könyv, a költőnek nem a legjobb műve. De ezt legalább kiadták, nem úgy, mint a Lilla-verseket, amelyek­nek megjelentetésével hiába pró­bálkozott. Könyv amellyel üzen­ni tudott a távoli Lillának, mint az ajánlásában olvashatjuk. Ma­gamat ami illet, az én külsőm olyan, mint a magára hagyott természet; belsőm hasonló a ta­vaszhoz, mely mikor borongás is, játszik és teremt. 1800-ban készült a könyv. De vajon eljutott-e Lillához? A köl­tő 1802-ben elment Dunántúlra, hogy átadja neki rózsaszín kö­tésű üzenetét. Az elejére penná­val beírta: Elfelejthetettlen an­gyalom. Vedd ezt a könyvet az­zal a szívvel, amilyennel aján­lom , aki miattad siet a halálhoz, akit Te hidegben fogadsz, mint sem érdemelné. Élj vígan. Cso­konai. Aki miattad siet a halálhoz . .. 1805 január­­28-án a költő halott volt. Lilla utána még ötven évig élt. Mikor első férjét eltemette — nem éltek boldogan — és újra férjhez ment, így jegyezték be nevét: “néhai Csokonai Vitéz Mihály Lillája”. A költő búcsú­levelét haláláig keblen őrizte. Halálos ágyán kérte: Ezt a zsoltárt a benne levő Lilla-dalok­­kal a fejem alá tegyétek . . . Ezt a gyűrűt Csokonai adta, velem temessétek el. Nem mindenben teljesítették akaratát. Ez a kis könyv Jókai­hoz került, mint az elején lévő bejegyzés mutatja: A Széchényi könyvtárnak szentelt Jókai Mór úr, 185­1. Dunaalmási sírkövén neve igy áll: Lilla áldott hamvainak. KÖNYVTÁRBAN KÉSŐI ÜZENET A Nemzeti Múzeum épületében székel az Országos Széchényi Könyvtár GRÓF SZÉCHÉNYI FERENC a könyvtár alapítója LILLA ARCKÉPE ÚJ SZÓ 5 oldal

Next