Új Szó, 1970-1971 (42. évfolyam, 1-50. szám)
1971-03-27 / 29. szám
1971 március 27 Nem régen mullott 150 esztendeje, hogy meghalt az a férfiú, akinek nevét a legnagyobb magyar könyvtár, az Országos Széchenyi Könyvtár viseli. E hatalmas nemzeti intézménynek alapjait ugyanis Széchenyi Ferenc (1754-1820) áldozatkészsége vetette meg 1802-ben. (Fia a “legnagyobb magyar” kezdte úgy írni a családi nevet, hogy a második év ről lehagyta az ékezetet, de persze ő is é-nekejtette.) Az alapító levél méltóságos latinságában ezt olvashatjuk: részben nyomtatott, részben kéziratos művekből álló könyvtáramat, valamint pénzérmékből, földrajzi térképekről, képekből, s végül a magyar történelmet bármilyen szempontból érintő jelvényekből álló gyűjteményemet a közhaszonnak és drága jó hazámnak szentelem, amelynek ölében mindezek összeszedésére alkalmat és módot találtam . . . Ezekből a felsorolt gyűjteményekből azóta külön intézmények létesültek, részben a könyvtár jelentős osztályai nőttek ki. Hiszen csak az ajándékban szereplő 10-12 ezer könyvnek száma is azóta jóval meghaladta a másfél milliót, a könyvtár állományegységeinek a száma pedig négy millió fölött jár. Hatalmas raktárakban minden centimétert kihasználva, mégis egyre helyproblémákkal küzdve három emeletet alkotó polcokon szunnyadnak, hallgatnak katonás rendben a könyvek. Valóban szunnyadnak? Évente több mint félmillió könyvtári egységet vesz kézbe a közel tízezernyi olvasó. És valóban hallgatnak? Mesélni kezdenek azok, mihelyt kézbe veszik őket, történelem és emberi sorok zúgnak vagy susognak lapjaikból, soraikból. Induljunk el rövid sétára köztük, vegyünk kezünkbe néhány darabot, és vallassuk ki őket, mit mesélnek női sorsokról. Itt őrzik a legszebb magyar kéziratos könyvet, a 15. század végén keletkezett u.n. Festeticskódexet. Imádságos könyv, mely Kinizsiné, Magyar Benigna számára készült. A magyar középkornak ez az érdekes nőalakja Mátyás király hadvezérének Magyar Balázsnak volt a leánya. 14-16 éves lehetett, amikor hozzáadták a 45. életévén is túljáró híres törökverő hőshöz, Kinizsi Pálhoz, és a nagyvázsonyi vár asszonya lett. A házasságkötés után egy évtizeddel, 1492-ben Kinizsi súlyos betegségbe esett. Ekkoriban készíthették a nagyvázsonyi pálosok Benigna számára ezt a könyvet, mert “Pál uram betegségéről szerzett imádság” is található benne. Két év múlva Kinizsi meghalt. A következő évben, 1495-ben Benigna már mint Horváth Márk neje él a nagyvázsonyi várban, amelynek szépítésére sokat áldoz. Szobrászokat, kőfaragókat alkalmaz, jeléül annak, hogy Mátyás halála után is élt Magyarországon az új ízlés, a reneszánsz. 1508-ban Horváth Márk lóról esve nyakát szegte. Benigna eltemette Nagyvázsonyban, első férje mellé, s nemsokára egy környékbeli nemesnek, Kereky Gergelynek adta a kezét. Nevével sokszor találkozunk, de nem a krónikák dicső lapjain, hanem oklevelekben, gyilkosság, fosztogatás, okirathamisítás vádjaival kapcsolatban. A vége az lett, hogy 1519-ben felesége megölette. Milyen érdekes lenne erről többet tudni, de az imádságos könyv hallgat . . . Benigna tettéért halál és vagyonelkobzás járt, de II. Lajostól atyja és első férje érdemeire való tekintettel kegyelmet kapott. Attól a II. Lajostól, aki 1526-ban ottmaradt a mohácsi csatamezőn. Valószínűleg röviddel rá végeszakadt Magyar Benigna hánytatásának is. 1527- ben már nem élt. A mohácsi csatamező halottainak eltemetése körül Kanizsai Dorottya buzgólkodott. Érdekes emléket őriz a könyvtár ennek egy fiatal nőrokonáról, Kanizsai Orsolyával kapcsolatban. A kis Orsolya 7 éves korában árva maradt, négy év múlva egyetlen bátya is meghalt, s hogy a vagyon fiúörökös híján ne szálljon a koronára, eljegyezték az akkor 35 éves Nádasdy Tamással, így 1535-ben szinte gyermekként lett a sárvári vár úrnője, s a bájos, gyermeki kedély mindvégig jellemzője maradt. Férje, akinek gazdasági, politikai ügyekben gyakran kellett távol lennie othonról, megtanította írni, hogy tudjanak levelezni. Én édes villámkovácsom . . . szállnak a sorok a férj felé a kegyelmed szerelmes Orsikájától. Szinte úgy érezzük, hogy a szomszéd szobában rója ludtollal, mécsvilágnál az örök asszony sorait, amikor férjéből nádor lesz. Továbbá azt írhatom kegyelmednek a kevély nádorispánné felől, hogy viselő szoknyája egy szál sincs, ami Azok az évek, amelyeket örökös munkában, a megélhetésért való szakadatlan harcban töltött, végül mégiscsak elfárasztották. Pedig mindig büszke volt rá, hogy nincs az a hosszú műszak, nincs az az erős ősz, amely őt kikezdi. Egy jó pihenés és minden kezdődhet élőből . . . De mostanában egyre inkább érezte, hogy elfáradt. Egyszer mondott is valami ilyesmit, amikor az igazgató kijött hozzá a géphez, s majdnem kinevette. —Maga, Pető, nem is tudna elfáradni . . . S hogy mégis, hát azon nincs mit csodálkozni. És most, mindenki megelégedésére, jutalomképpen külföldi utazást kapott a gépállomástól. —Na persze, nem lesz nagyon pihentető. De azért csak érezze jól magát . . . Így indította útba a szakszervezeti elnök. Talán, ha nem ilyen utat, nem ezt az utazást kapja, el se fogadja, el se indul. Otthon is van munka bőven, mindig. S ez valóban nem pihenés. De ez az út több, mint utazás és mint a pihenés vágya. Kis gyermekkora óta várta a csodát, hogy eljusson egyszer Prágába, a Moldva partjára, ahol valamikor egy boldog fiatal lányka sétált — biztosan boldog volt, hiszen fiatal volt — aki annyi szépet mesélt erről a városról, ahol gyermekkorát és ifjúságát töltötte. Itt született, itt élt és innen jött át Magyarországra az anyja, hogy soha többé vissza se térjen oda . . . Ide szeretett volna mindig elzarándokolni. A Moldva partjára, a Hradzsinba, amelynek nevét akkor még ki se tudta mondani, a Vencel-térre, látni akarta a várost, amelynek utcáin valamikor az édesanyja cipői kopogtak. ... És találkozott a várossal. A hosszú utazás sem fárasztotta ki, a találkozás izgalma fűtötte, indulás óta volt, azt immár nem lehetett, hogy viselhesse. És meghagyja, hogy az új ruha szökfű színű legyen és atlasz . . . Férje biztosan könnyen teljesíthette kérését, hiszen sokszort járt hivatalos kiküldetésben Bécsben. És hogy mi mindennel járt egy ilyen hivatalos út, mutatja ez a levél is. Ez a levél adassék az én szerelmes Orsikámnak — mondja a Címzés, amelyben aztán ezt olvashatjuk :—Szerelmes Orsikám, én még azon a napon, hogy Kőhalmon elváltam tőle, napvilággal Bécsbe jutottam vala, de az nap a király ő felségénél szembe nem juthatok, mert érsek A forgalmas utcák tülekedő, tolongó sokasága, az útitársak vásárlási hajszája megzavarta ugyan, de végülis mindent tudomásul vett. Nem tudta megérteni, miért az a legfontosabb az embereknek, hogy üzleteljenek, hogy rohanjanak egyik boltból a másikba. Hirtelen valaki megfogta a karját. Akkor vette észre, hogy elszakadt a többiektől, idegen arcok merednek rá, valamit mondanak neki olyan nyelven, amit nem ért. Csak a jelekből érti meg, hogy le akart lépni az úttestre, s a kéz, amely visszarántotta, balesettől mentette meg. Elröstelte magát. Nem volt szokása ez az ábrándozás, világéletében gyakorlati ember volt, nem kereste soha a romantikát, és nem zavarták meg az élet apró fonákságai, problémái. A csoportból valaki magyarul szólalt meg: —Keres valamit . . .? Megörült a magyar szónak, a feléje nyújtott segítőkészségnek. —Szeretnék ... a Moldva partra . . . —Tessék velem jönni, megmutatom. Szőkehajú fiatalasszony volt. Diszkréten belekarolt és elindultak. —Most jár itt először . . .? — kérdezte az asszonyka. —Igen, most ... és nagyon szeretném látni Prágát . . . —De hiszen ez Prága! —De itt nem látom . . . olyan sok az ember . . . Az asszony felnevetett. Egy darabig szótlanul mentek, de csak azért, mert a nagy forgalom miatt nem tudtak volna beszélgetni. Csak most jutott eszébe, vájjon honnan tudta az aszszony, hogy ő magyar ... és honnan tudott magyarul . . .? Csak most kérdezte meg. Amikor elrántották az autó elől, magyarul mentegetőzött . . . uramnál addig nyújták a vacsorát, hogy elestveledék . . . Úgy látszik a hosszúra nyúlt vacsora során arról is szó esett, hogy célirányos lenne az udvarnak egy kis barackkal kedveskedni, mert a levél így folytatódik: Kérlek, küldj barackot, ha megérett, de ne menjen magad ... Az kit Nádasra küldesz a barackért, oly ember legyen, ki betudja csinálni csöpűbe. Valami asszonyt és lányt is kellene küldened, ki látta volna tőled, mit csinálsz be efféle gyümölcsöt, mert ha megtörődik be nem mutatom. Azt is jól meglássák, hogy éretlen le ne szaggassák, mert ha éretlen küldöd ide, úgy sem mutatom be, írd meg, hogy vagy, Hugvadlom . . . 1544 augusztus 22-én kelt levél, amelynek utóiratában még figyelmezteti feleségét, hogy el ne felejtse, az mit üzentem vala tőled az udvarbirónak az törökökkel való miveltetésről. Lám, milyen egyetlenek a történelmi források. Nem tudjuk, hogy Magyar Benigna hogyan, miért ölette meg harmadik férjét, de pontosan tudjuk, hogy huszonöt évvel később mik voltak a barack-export kívánalmai, miközben török rabok szorgoskodtak a sárvári vár udvarán. Szinte sajnáljuk, amikor aztán e bájos gyermekasszonyról azt olvastuk, hogy élete végén a köszvény kínozta. Szeretnénk mindig “szökfű színű” atlasz ruhában látni, amint a sárvári várban az ott időző Tinódi Sebestyén lantpengetését hallgatja . . . És most menjünk tovább, és vallassunk ki egy másik női sors— nevetett az asszony. — Én pedig itt élek, magyar vagyok . . . Hogy tetszik a város . . .? —Még mindig nem látom . . . Olyan nagy a tolongás ... ez a Vencel tér, már tudom ... de jóformán semmit se látok, csak a rohanást. A Moldva . .. Hirtelen elfogytak a szavai. Érezte, hogy itt most minden másképpen történik, mint ahogyan várta és saját magán csodálkozott legjobban. Az asszony szólalt meg. —Itt . . . átmegy ezen a kis alaguton a torony alatt ... és máris a hídra ér . . . . . . Ott állt a hídon, balra a lassan ködbe vesző vár sziluettje, jobbra a város, a háztetők, a tornyok, alatta a Moldva ... A Moldva! Milyen csengése, zenéje van ennek a névnek! Végig kell menni a hídon, a szobrok között. A hídon állványok torlaszolták el az útját, éppen javítottak valamit, talán kábelt fektettek le. Esti sétálók jöttek, mentek, a vizen lassan megcsillantak a lámpák alkonyati fényei. Igen . . . végülis itt találkozott a várossal, amely mindig hívta és vonzotta, amelyről annyi mesét hallott. Megállt, lehajtotta a fejét a híd kőfalára, és nézte, nézte a tovaúszó vizet . . . Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Nem akart érzelegni, de a szívét különös izgalom és meghatottság töltötte el. Belső zsebéből kivett egy kis fényképet. A budapesti Halászbástyán készült néhány évvel ezelőtt. Valamit adni akart cserébe a nagy élményért a Moldvának, Prágának. A fényképet kiengedte a kezéből. A papír lassan, lihegve hullott a vízre. Egy fiatal pár utána fordult — látták a lehulló fényképet — de nem tudták, hogy az Pető István traktoros ajándéka volt . . . egy nagyon késői üzenet . . . —Antalfy István ról egy régi könyvet. Picinyke, zsebnaptárnyi néhány lapos könyv, rózsaszín kötésben. A rokokó könnyed, játékos világát, gráciák lebegéseit idézi. Felütjük. Csokonai Vitéz Mihály műve: A szépség ereje a bajnoki szivén. A címlapon az egykori tulajdonos téntával beírt monogramja: V. J. A monogram mögött Vajda Julia rejtőzik, Csokonai Lillája, akit a költő 1797 nyarán ismert meg Komáromban. Szerelemre gyulladtak egymás iránt. Háromnegyed évig tartott a legszebb Lilla-dalokat szülő boldogság. Titokban el is jegyezték egymást. A kereskedő atya azonban nem látta biztosnak lánya sorsát egy poéta oldalán. Csokonai tehát a nyakába vette a Dunántúlt, hogy állást keressen, s közben Júliát 1798 márciusában férjhez adták egy dunaalmási fakereskedőhöz. Az összetört poéta mit tehetett? Megírta búcsúlevelét, vette vándorbotját, és járta tovább az országot. Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon — mondja egyik színdarabjának alcímében. Aztán visszatért Debrecenbe. Ott felkérték, hogy Borbély Gábor és Vay Jeanette esküvőjére készítsen ünnepi versezetet. így született meg ez a kis könyv, a költőnek nem a legjobb műve. De ezt legalább kiadták, nem úgy, mint a Lilla-verseket, amelyeknek megjelentetésével hiába próbálkozott. Könyv amellyel üzenni tudott a távoli Lillának, mint az ajánlásában olvashatjuk. Magamat ami illet, az én külsőm olyan, mint a magára hagyott természet; belsőm hasonló a tavaszhoz, mely mikor borongás is, játszik és teremt. 1800-ban készült a könyv. De vajon eljutott-e Lillához? A költő 1802-ben elment Dunántúlra, hogy átadja neki rózsaszín kötésű üzenetét. Az elejére pennával beírta: Elfelejthetettlen angyalom. Vedd ezt a könyvet azzal a szívvel, amilyennel ajánlom , aki miattad siet a halálhoz, akit Te hidegben fogadsz, mint sem érdemelné. Élj vígan. Csokonai. Aki miattad siet a halálhoz . .. 1805 január28-án a költő halott volt. Lilla utána még ötven évig élt. Mikor első férjét eltemette — nem éltek boldogan — és újra férjhez ment, így jegyezték be nevét: “néhai Csokonai Vitéz Mihály Lillája”. A költő búcsúlevelét haláláig keblen őrizte. Halálos ágyán kérte: Ezt a zsoltárt a benne levő Lilla-dalokkal a fejem alá tegyétek . . . Ezt a gyűrűt Csokonai adta, velem temessétek el. Nem mindenben teljesítették akaratát. Ez a kis könyv Jókaihoz került, mint az elején lévő bejegyzés mutatja: A Széchényi könyvtárnak szentelt Jókai Mór úr, 1851. Dunaalmási sírkövén neve igy áll: Lilla áldott hamvainak. KÖNYVTÁRBAN KÉSŐI ÜZENET A Nemzeti Múzeum épületében székel az Országos Széchényi Könyvtár GRÓF SZÉCHÉNYI FERENC a könyvtár alapítója LILLA ARCKÉPE ÚJ SZÓ 5 oldal