Kapu, 1988. október (1. évfolyam, 2. szám)
Székelyhidi Ágoston: Színe és fonákja
4 Diplomáciánk egyik fontos feladata a magyar— román kapcsolatok javítása. De fontos-e ez a másik félnek? Olvassák el egy szemtanú véleményét a román—magyar viszony alakításáról... székelyhídi Ágoston Színe és fonákja (Részlet a Napló Erdélyről c. könyvből) Debrecen, 1988. július 14. Kis híján egy hónapja ismerem T. F.-et. De csak ma hajlandó kiadósabb beszélgetésre. Az ő kezdeményezésére találkoztunk, közös barátunk műtermében, Békéscsabán. — Dolgoztam az édesapjával, a váradi pártbizottságon, negyvennégy telén — nyújtott kezet T. F. — Mikor láttam a maga nevét a román lapokban, a Stefan Pascuval folytatott vitában, töprengtem is, hogy egy hithű kommunista fiából nevelhetett-e holmi fasisztoid figurát a szocialista társadalom — a szemüveg mögött ironikus, élénk, kutató tekintet villant. — Mert ugyebár, Pascu ilyenformán jellemezte magát. Tudtuk, persze, jól tudtuk, hogy a rágalom szélsőségessége egyenesen arányos az érvek hiányával. Felejtsük is el. Másra vagyok kíváncsi. Szívesen emlékezett apámra, a váradi évekre. No és az unokanővéremre, akinek — most tudtam meg — annak idején udvarolgatott. Apám azóta meghalt. Unokanővérem nyugdíjas tanárnő. T. F. Nagyváradon született, a debreceni egyetemen tanult, utolsó éve helyett nyakig merült a politikába, és 1949-től Bukarestben, az ifjúsági mozgalomban tevékenykedett. Később kiemelték.Családjában anyanyelvként sajátította el a magyart, a németet, a jiddist és a románt. Politikai megbízhatósága mellett erre épült a pályája. A külügyminisztériumba került. Egyszer a közvetlen főnökét leváltották, őt meg, indoklás nélkül, az információs irodába helyezték. Jelentéseket és híreket kivonatolt, csoportosított, fordított. Hetvennégyben átszervezték a külügyi munkát, az ágazati külkapcsolatokat összevonták, T. F.-et a sajtóosztályra küldték. Feladatát alkalomról alkalomra szabták meg, így vezényelték, többek közt, 1977 júniusában Debrecenbe és Nagyváradra, a magyar—román csúcstalálkozóra. Valószínű, hogy megbízatásában szerepet játszott a helyismeret is. Első dolga azonban az volt, hogy három társával, a magyar sajtóban, rádióban, televízióban, a találkozóról megjelenő szövegeket románra fordítsa, a lehető leghamarabb. Tizenegy év telt el. Közben T. F.-et nyugdíjazták, ízületi betegségét Pesten, Debrecenben és Hajdúszoboszlón gyógyíttatta, hosszú ideje, rendszeres kúrákkal. De 1986 őszétől nem engedik át. Útlevelét nem adják ki. Talán azért, mert Izraelből egy nyugatnémetországi városba települt bátyja, egy zsidó vallási központ vezetője, nyilvánosan elítélte a lelkiismereti szabadság mind durvább korlátozását Romániában. T. F. számot vetett a helyzettel. Külföldi utazásának hirtelen letiltását bármi követheti. A legrövidebb és legbiztonságosabb úton átlépte a határt, nem saját személyi okmányaival, azokat másra bízta. Szeretné, ha bátyja jótállásával majd Nyugat-Németország befogadná. Anyai ágon különben is sváb származású. Eddig jutottunk Békéscsabán. Illetve, egy lépéssel tovább is. T. F. megígérte, ha Nyugat- Németországban befogadják, indulása előtt elmond egyet-mást az 1977-es debreceni és nagyváradi napokról. Nem szolgálati titkokat. Szerezzem meg az akkori újságokat, és ő magyarázatokat, kiegészítéseket fűz az érdekesebb részletekhez. Erre szánjuk a mai délutánt. T. F. orvosi kezelésre érkezett Debrecenbe, túl van az első sorozaton, és ilyenkor pihen. A gyógyfürdőhöz tartozó Thermál Szállóban lakik. Szobája elegáns, kényelmes, csöndes, ám félhomályos. Villanyt gyújt, és az ablak előtt összehúzza a padlóig érő, vastag függönyt. Csak most rajzolódnak ki előttem T. F. vonásai. Ritkuló, ősz hajához ősz bajuszt és szakállt növeszt. Palaszürke szabadidőruhát, fehér trikót, fekete lakkpapucsot visel. Fáradtan, nehézkesen, de összeszedetten mozog. Éjjeliszekrényén digitális ébresztőóra, zsebrádió, fémtokban kis vérnyomásmérő, üvegtálkában gyógyszerek. Termoszból kávéval kínál, a hűtőszekrényből ásványvizet húz elő. Csuklóján aranyóra, ujjain köves aranygyűrűk. — Meglátogatott a bátyám a feleségével és az idősebbik fiával —T. F., az agglegény, gyakorlottan rendezget az asztalon. — Sínre tették az ügyemet hivatalosan is, anyagilag is. Augusztusban indulok hozzájuk. Megváltották a repülőjegyet is. Addig az utolsó napokat Pesten töltöm. Kortyolgatjuk a kávét. T. F. édesítővel issza. Hova tegyük a terebélyes, bekötött újsághalmazt? A Hajdú-Bihar megyei Napló 1977-es évfolyamáról van szó, legaprólékosabban ez tudósít a kétnapos találkozóról. A rekamiéra ülünk, a kötetet elénk, a dohányzóasztalra fektetjük. T. F. a fényképeket veszi szemügyre: az első, a debreceni találkozó beszámolójában, a lap június 16-i számában, tíz jelenet szerepel. — Erről kaján kis anekdota járta — arra a képre mutat, amely alatt a szöveg: „Nicolae Ceaușescu elvtársat a megyei pártbizottság dolgozói köszöntik”. — Ez a dúskeblű hölgy, állítólag, megcsókolta és magához ölelte a Vezért, aki valósággal elveszett a nem hozzá méretezett idomok közt. A biztonsági emberek zavartan toporogtak, nem kellene-e beavatkozniuk. Bezzeg a váradi eseményekről csupa reprezentatív képet válogattak. A különbség tudatos. T. F. az összesen öt oldalnyi szöveget böngészi. Ceruzával megjelöl egy-egy bekezdést.— A mi csoportunk három feladatot kapott. Egy nappal a találkozó előtt, június 14-én érkeztünk Debrecenbe, a Bikában szálltunk meg. Ismerkedtünk a légkörrel. A találkozó délelőttjén összesítést készítettünk az újságok és a rádió híradásaiból, a városban elhelyezett magyar és román nyelvű köszöntő feliratokról. Ezeket a váradi találkozót követő napig kellett figyelemmel kísérnünk. Ha időt szakíthattunk, elvegyültünk a sétáló, nézegető, beszélgető emberek közt. Olykor a Vezér kíséretéből, a közvetlen előkészítőktől valaki átvette a jegyzeteinket, és elhozta azokat a szövegeket, amiket megszabott időre, magyarra vagy románra kellett fordítanunk. Szokás volt, hogy a kényesebb szövegeket két emberrel, párhuzamosan fordíttatták le, az ellenőrzés kedvéért. Munka közben nem