Kapu, 1988. november(1. évfolyam, 3. szám)

Bliecz Endre: "A kürtösök szava"

4 BILECZ ENDRE A demokratikus megújulás irányai „A KÜRTÖSÖK SZAVA” „Megújulásra várva” csontzenére táncolunk, a Halál-hegedűs borzongató futamaira hátrálunk vissza valahova és­ Ázsiába. Mind többen asszociálunk a haláltánc-motívumok leplezetlen üzenetére, növekvő természetességgel. Halál-tónak érezzük Magyarországot, Zsarátnok-városnak látjuk közéletünket, a susogó Júdás-fa alatt harminc ezüstért tülekedőknek ítéljük ilyen és amolyan igék hirde­tőit. Új nemzeti tragédia előérzetében, elkerülhetetlen végkifejlettel számolva ésszerűen kezdjük elhinni, belátni, tudomásul venni a re­ménytelenséget. Még nem merjük hangosan olvasni a falról a „Mene­teket...” üzenetét, de már a halált jósló ujj lassú emelkedé­sét látjuk. Hivatalból optimista, szervezeti fegyelemből megújulás­hívő vitapartnereink a saját logikájuk szerint jogosan vethetik elle­nünkbe kifogásaikat. Magyarországon nyugodt a társadalom, szi­lárd a hatalom, megújítható a harmincéves közmegegyezés... To­vábbá nálunk mindenki reformpárti, s ti türelmetlen bé­­kétlenkedésetekkel nyitott kapukat döngettek... A magyar társa­dalom nem tragédiára vár, sem összeomlásra készül, még válság sincs, súlyos gondjaink egytől-egyig megoldhatóak... Az emberek többsége nem a reformpárti és a reformellenes „táborok” szem­benállásában látja politikai életünk ellentmondását, és nem is ilyen csoportosulások megszerveződésével képzeli el a kibontakozást. Utóbbiban nagyon is igazuk van vitapartnereinknek: a magyar társadalom zöme sehogyan sem látja a politikai életet, s nem tudja, hogyan, milyen kivihető, megvalósítható formában képzelje el az ígért és óhajtott kibontakozást! A sokunkban növekvő reményte­lenség éppen ebből az állapotból fakad. Ezért kezdjük mind sarko­­sabban megfogalmazni az alternatívát: vagy folytatódik a lesüllye­désbe torkolló céltalan „tovazötyögés”, vagy egy majdani valódi kibontakozás érdekében egy jövőbeni radikális társadalmi mozga­lom akár a konfrontációt is vállalja. A következetes radikalizmus máris figyelmeztet: „Ne attól féljünk, hogy e mozgalom létrejön, hanem attól, mi lesz, ha nem jön létre.” A társadalom mégis fél, ezért egyelőre csaknem mozdulatlan, így van még némi időnk a töprengésre: tényleg ez a mi választásunk, ez a mi alternatívánk, vagy a reményvesztett várakozás, vagy a jövő megoldási irányának radikális „megelőlegezése”? Mostani dilemmánkra a következő évek történései hozzák meg a választ, de egyáltalán nem biztos, hogy a reagálás a mi alternatí­vánkra érkezik, bontatlanul feltett kérdésre, túlsarkított alternatí­vára ugyanis égből sincs felelet... Egyelőre a válaszairól csak az egyik haladási irány pályája és célja látható be. A negyven éve lényegében változatlan termelési szervezet és tulajdoni formák, a mozdulatlan hatalmi szerkezet és társadalomirányítás toldozásával-foldozásával jutottunk zsákutcá­ba, ennek folytatása pedig szakadékhoz vezet. A másik irány a mostani válaszútról nézve ismeretlen tájak felé mutat. A javasolt útvonal egyértelműbbnek látszik: az önszerveződő közösségek a bukás elkerülése érdekében teremtsenek demokráciát, kössenek „társadalmi szerződés”-t a hatalommal és egymással. Milyen irányba vezethet ez az út? Milyen demokrácia és milyen szocializ­mus alakul ki a pálya végére? Annyi társadalmi vereség, történelmi csalódás után mi a mostani garancia, hogy nem reménytelen kon­frontációba, másik szakadékba torkollik a radikális tömegmozga­lom régi-új útvonala? Távlatos félelmeink ebből a bizonytalanság­ból táplálkozva születnek újra. Most azonban az a kérdés, hogy még a zsákutcában, vagy csak a szakadékban hallja meg szavunkat a társadalom? Mert jelenleg nem hallja, nem hallhatja, nem hallgatja, nem érti, nem tud vele mit kezdeni... Tetszés szerint választhatunk a felsorolt lehetőségek közül, ugyanaz a pillanatnyi végeredmény: most nincs a radikális értelmiségi csoportok és a társadalom derékhada között eleven kap­csolat, következésképp az egyetértés meg a támogatás is hiányzik. Kissé fontolva haladó elvbarátaink szerint „a helyzet reformpár­ti”, csak éppen megfoghatatlan konzervatív erők megfoghatatlan manipulációi folytán járatódik le a reform hitele. Őszinte, szimpa­tikus ez az állítás, mégis naponta kopik, mind hiteltelenebbé válik. Mikor fogalmazzák újra a reformerek a kérdést: a társadalom ta­pasztalata szerint miért a konzervatív toldás-foldáshoz varródnak a mégoly radikális töltésű és hangszerelésű reform részjavaslatok? S hova is vezetnek némely (reform) jószándékkal kikövezett utak? Kivel is akarnak új megegyezésre jutni a hivatalos sáncok peremén egyensúlyozó mérsékelt reformerek? Állításuk szerint természete­sen az egész nemzettel. Hogyan, a hivatalos sáncok mögé akarják egyenjogúnak beemelni a társadalmat? Épp ez nem megy jó negy­ven éve: szűkösek a sáncok, nem fér bele a nemzet, a társadalom. Miért omlanának le most jerikói falakként a reform-Józsuék kürt­szavára? Akkora faló sincs a világon, melynek hasában a trójai sáncok mögé csempészhető a társadalom és a demokrácia. Érthető­en nem akarunk külső rohamot vezényelni a sáncok ellen — a mi vérünk nem pazarolható ilyen ostromra, mert kevés van és jobbra szánnánk. Nincs más megoldás, meg kell nyitni a falakat, de ehhez a társadalom nevében lehet ajánlatot tenni a sáncbelieknek. Ki kell jönni a várból a mezőre, itt kell fújni a kürtöt, különben idekint nem hallják, odabent pedig úgy nem kiváncsiak a reformszólókra, s négyesével kiadogatják a szólistákat. Szükség van a kürtösök sza­vára, a reform-intonáció (is) nélkülözhetetlen, csak egyelőre a trombitából nem szakad ki a teljes dallam. Ezért nem értjük sokan, mi is értendő pontosan a reformerek demokratikus szocializmus koncepcióján, nagyobbrészt innen eredhet a társadalom reform-hi­tetlensége is. REFORMOK VAGY DEMOKRATIKUS SZOCIALIZMUS? A részreformok eddig igencsak szerény eredményekhez vezettek. Történt egy és más, sokszor számbavettük mindegyik arasznyi vív­mányt, ám közben mérföldes léptekkel közeledünk — kibontako­zás helyett — a társadalmi, gazdasági csődhöz. A reformok jelsza­va mára szépen lejáratódott, tartalmuk leértékelődött. Ezt a reformerek is tudják, a társadalom is így reagál. Nemcsak a gyakor­lati sikertelenség, a húsz esztendeje tartó reformképtelenség veze­tett az ilyen reagálások megerősödéséhez. Elsősorban magának a reformretorikának a felemássága eredményezi az értetlenséget, a közömbösséget. A kürtösök is rosszul fújják a kürtöt! Először is, mi a dallam alapja, mi a radikális reformerség célja? Erre a kérdésre illene húsz (vagy harmincöt) év után történelmileg és politikailag

Next