Kapu, 1989. március (2. évfolyam, 3. szám)
Pető Tóth Károly: Sem (vers) - Kartal Zsuzsa: Itt a tavasz itt van újra (vers)
KARTAL ZSUZSA Itt a tavasz itt van újra Európa szabadságát — szégyen reá — nem vívta ki füstbe fortélyos félelembe fulladtak forradalmai ragyog a szellem napvilága a szállodáknak ablakán konvertibilis kánaán a téren ott áll egy szobor de ez nem ős nincs sehol ki gyáva és ki tenni mer talán ugyanúgy pusztul el nem fénylik itt se lánc se kard elviszik a Dunakanyart kihunyt az apostoli láng s a márciusi ifjúság baljós érzéssel áll meg ott hol razzia és gumibot óvja a régi forradalmat s a mai rendet és nyugalmat hogy rabok tovább nem leszünk arra mi meg nem esküszünk hisz tudjuk államellenes öcsém húgom ne menj oda menj inkább haza szépen azt ne hidd hogy hí a haza nyugodjék békében 1988. 1 PETŐ TÓTH KÁROLY Sem „Ebben a versben nagy szavak is vannak, és tudom, hogy jobban is meg lehetett volna írni ezt a verset. Aki akarja, hát tegye művészibb művészetté a keservet! Nem élőknek szól ez, hanem akik halnak. ” (C. C.) Lyukas cipőmbe az évszakok (kedvesen) beúsznak. Házam nincs, (szívverésem pisszenésnyi), hazám alig. Agyamban az őrület ver tanyát, az is csak hajnalig. Nem tudok uralkodni (magamon). Jó leszek túsznak. Boldog vagyok, hogy ily remekbeszabott országban élek. Lámpás fők antennázzák mind az ezeregy éjszakámat. Nem félek. Lazán alá(m)ásnak s ha valami megtámad, magamnak köszönhetem, nem másnak s hogy nem cserélek mégsem sem hazát, sem hitet — másom meg nincsen — még ezt is nekik köszönhetném, ha lenne hozzá kedvem, és azt sem akarom („mint a barom”) hogy hazám kikerekedjen, de jó lenne, ha innen hanyatt-homlok nem menekülne az Isten. Lebeg a Semmiben az összehazudott „csodaváros”. Ez a világ közepe, mindennel határos. Konyítanak itt lovakhoz, papírhoz, baksishoz, lesik az időjárást, lesetik velünk, na mit hoz? Megint ugyanaz: a megregulázhatatlan négy évszak, hát ez fölháborító, vagy legalábbis „causa belli”. Ezt kell minden este igazából (so)hazába (haza)cipelni? . . . és a + habent-nek is a sua fata libelli + , de mi ez a vérszag?! Már megint elvetélt a jövő, pedig „az egy igaz elvetélte, halta”, s ha már a legszebb díszsírhelyet kapta, hát megérte. Nem értem ezt az egészet! Kocsonya a Duna, és a Donon túl a Volga. Hát még ha megérte volna! Kiégtünk. Elégtünk. Danolva! Erőszakkal összetákolt és széthazudott Budapestem, itt kicsorbult szándékaidon koncot koncert vet a lélek, de nem menekülhetsz előlük, s ha én föladom s el a lélek, ez azt jelenti: a lélek kész, de többet tud a testem. De nem adom föl, vagyis nem adom alább. Ha ránkdobták, hát kinőjük ezt a nagykabát . . . ott mindegy mit mondanak, nem kell bedőlni nekik. Elegünk van abból, hogy úgy vagyunk ott benn, hogy ideki. Valahol valaki valakikkel valamire vadul alkuszik. Ez nem kereskedelem! Egyremegy a pénz s a pénisz itt. Rezgő szemmel, bukó homlokkal, tétova szívvel várjuk, ami kiegészít. Ama vigyorgó dinnyehéj eltékozolt jövőnk fölött úszik. Budapest, 1987. november 23—25. 3