Kapu, 1989. március (2. évfolyam, 3. szám)
Egy olvasói levélből - Tehet-e arról Nagy Imre, hogy jeltelen sírba került?
Egy olvasói levélből Február 4-én, szombaton éjjel, hosszú évtizedek után először kerülhetett sor arra, hogy ’56-os mártírjainkról két hozzátartozó és egy volt fogolytársunk a tv előtt nyilatkozhatott. ... TAR alezredes kijelentései bennem különösebb megbotránkozást nem keltettek. Ismerem ugyanis a kormány eddigi hozzáállását az ügyhöz. A megdöbbentő meglepetés akkor ért, amikor a Mi nyilatkozóink ehhez semmit nem szóltak, sőt kijelentették, hogy ők csak 1980-ban értesültek halottaik hollétéről. Ez késztet arra, hogy az akkori időkről az igazságot és a tényeket elmondjam. A hivatalos kivégzések 1957-ben kezdőd Az elmúlt hónapokban több olyan, a sajtóban is megjelent hivatalos kijelentés hangzott el, amely szerint Nagy Imre írta alá azt a jogszabályt, amely úgy rendelkezett: halálraítélteket jeltelen sírban kell eltemetni. A Magyarország január 6-i számában Emberiességi okokból cím alatt cikk jelent meg. Szerzője azt ismerteti, hogy — a saját megfogalmazása szerint —: „a magyar jogrend a politikai okokból halálra ítélt és kivégzett személyek eltemetését hogyan szabályozza”. Egyúttal fakszimilében bemutat egy „titkos dokumentumot”, egy minisztertanácsi határozatot, amelyet mint „az ilyen személyek” (vagyis a politikai okokból halálraítéltek és kivégzettek) sorsáról intézkedő 1105/1954. (XII. 17.) számú minisztertanácsi határozat titkos záradékát — csakúgy, mint az alaphatározatot — állítása szerint az akkori miniszterelnök, Nagy Imre írta alá. A cikk megjelenése óta több olvasói levél érkezett szerkesztőségünkbe, amelyek megkérdőjelezik a dokumentum hitelességét. Kétségeik alátámasztására felhozzák, hogy a dokumentumon gépelve az szerepel csupán: „Nagy Imre s. k.”, de hiányzik a miniszterelnök kézírása. Az alaphatározat XII. 17-én kelt, a „titkos záradék” pedig egy héttel előbb; a határozat 26 példányban készült, de csak 11 példánynak sorolja fel a tulajdonosát stb. Furcsállják, hogy Nagy Imre terhére róják a politikai okokból elítélt és kivégzett személyek holttestével kapcsolatot Ezekről minden család az ügyvéden keresztül értesült. Akkor elmondták nekem, hogy a kivégzés napján kimentek a jelenlegi 301-es parcellába, s az ott frissen hantolt sírok között a sírásók — némi ellenszolgáltatás ellenében — megmutatták, hogy melyik sírba tették hozzátartozójukat... 1959. november 2-án, halottak napján a parcellához érkező hozzátartozók megdöbbenve tapasztalták, hogy az általuk kegyelettel gondozott sírokat széjjeltaposták, s az egész parcellában lovas rendőrök tartózkodtak. Ezek a megjelent hozzátartozókat a legdurvább módon elkergették a parcellának még a közeléből is. Ilyenformán természetes, hogy a tv képernyője 1989. februárban a dimbes-dombos, rendőrlovak által valamikor összetaposott sírhelyeket tudta csak mutatni... Tisztelettel: Győri Tibor volt elítélt az 1956-os Országos Nemzeti Bizottság tagja tos embertelen eljárást akkor, amikor éppen az ő miniszterelnöksége idején kezdődött el a politikai okokból elítéltek rehabilitációja. — Mi erről a büntetőjogász véleménye? — kérdezzük Kónyáné dr. Kutrucz Katalin egyetemi adjunktust, a Független Jogász Fórum választmányi tagját. — Kezdjük a „formai” kifogásokkal. Az akkori körülmények ismeretében azt kell mondanom, nem jelent semmit, hogy egy „jogszabályt” az 50-es években hogyan dátumoztak, vagy éppen kiket tartottak „méltónak” arra, hogy tartalmát megismerjék! Perdöntő ez ügyben az lenne, ha a dokumentumon szerepelne Nagy Imre aláírása. A közölt másolat akkor lenne hiteles, ha egy ilyen példányt mutattak volna be. Az is elképzelhető, hogy ilyen példány nem is született. Hegedűs András azt írja A történelem és a hatalom igézetében című könyvének 280. oldalán, hogy 1954 végétől gyakorlatilag rá hárult a Minisztertanács irányítása, részben azért, mert Nagy Imre beteg lett. Lehet, hogy ez az oka annak, hogy a decemberben kelt határozat nincs aláírva? Vagyis, hogy volt egy ilyen határozat, de Nagy Imre nem is tudott róla ? Ezeknek az éveknek a gyakorlatába ez is belefér. Annak alátámasztásául, hogy mennyi jogi képtelenség (is) lehetséges volt akkoriban, csak egy példa: 1952 és 1963 között a büntetésvégrehajtás nem az igazságügyi tárca, hanem a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott. Ez azonban nem zavarta az igazságügy-minisztert — aki akkor éppen Molnár Erik volt —, hogy kiadja a 122/1955. (I. K. 17.) IM számú utasítást a szabadságvesztés végrehajtása egyes kérdéseinek szabályozásáról — adta meg a választ a jogi szakértő. Ami a lényeget érinti: akár jogosak a kifogások a titkos dokumentummal kapcsolatban, akár nem, Nagy Imre semmiféle olyan rendelkezést nem írt alá, amely az akár politikai, akár más okokból halálra ítélt és kivégzett személyeknek a hozzátartozók részvétele nélküli és jeltelen sírba való eltemetéséről intézkedett volna. Nézzük meg, mit tartalmaznak ezek a Magyarországban is idézett minisztertanácsi határozatok! Az 1105/1954. (XII. 17.) számú MT határozat a halálraítéltekre (vagyis minden halálraítéltre) vonatkozóan azt mondja ki, hogy: „A halálbüntetést zárt helyen, az illetékes bíró, ügyész, börtönparancsnok, ezek felügyeleti hatóságának képviselője és a bírósági orvos jelenlétében kell végrehajtani.” Ez a szabály tehát a halálbüntetés végrehajtására vonatkozik és megfelel a civilizált államok gyakorlatának. Az ennek „kiegészítéseként” 1954. december 10-én, vagyis az előzőnél egy héttel korábban kelt 538/5/1954. számú MT határozat (az ún. „titkos dokumentum”, melynek másolatát közli a Magyarország c. hetilap) pedig ugyancsak minden halálra ítélt és kivégzett személyre vonatkozóan mondja ki, hogy: „Nem adható ki... a halálraítélt és kivégzett személy holtteste...” Ez csupán annyit jelent, hogy a kivégzettet nem a hozzátartozók temettetik el, hanem a büntetésvégrehajtási szervek, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy a holttestet jeltelen sírba kell temetni. Vagyis ez a szabály azt határozza meg, hogy ki temet, és nem azt, hogy hogyan. Végképp nem azt, hogy a politikai okokból kivégzetteket jeltelen sírba kell temetni. Ilyen, a politikai okból kivégzettekre vonatkozó diszkriminációs szabályt egyébként még az 1955. december 29-én kelt 36. számú (a Magyarországban ugyancsak idézett) belügyminiszteri utasítás nem tartalmazott. Amely pedig az emberiesség szabályait megsértve — minden kivégzettre vonatkozóan — úgy rendelkezett, hogy: „Nem adható ki a halálraítélt és kivégzett személy holtteste, a kivégzett személy sírját megjelölni nem szabad, temetésén hozzátartozói nem vehetnek részt.” Ennek az utasításnak a meghozatalában azonban Nagy Imre — akit 1955. április 14-én kizártak az MDP Politikai Bizottságából és Központi Vezetőségéből, április 18-án felmentettek miniszterelnöki tisztségéből, végül december 3-án még a pártból is kizárták — már semmilyen formában nem vehet Tehet-e arról Nagy Imre, hogy jeltelen sírba került? 4