Kapu, 1989. május (2. évfolyam, 5. szám)

Kubinyi Ferenc: A piranha-szindróma

Haynau táborszernagy. Neki és hajdani hóhérainak a nevét régről ismerjük. Világos után három évvel már megjelent Jókai „Csataké­pek” című munkája. Ámde a huszadik században negyvenegy év is kevés volt, hogy a közelmúlt köztörvényes bűnelkövetőinek a nevét megismerje az ország. Akiket mostanság — tapintatosan fogalmaz­va, tekintetbe véve érzékenységüket — „a koncepciók résztvevői­nek” szokás nevezni. Persze csak szigorúan az anonimitás keretein belül. A tettet, a neveket azok az akták rejtik, melyek vagy elégtek, vagy eláztak, és a miniszterrel szólva, amelyeket később megsem­misítettek. Az egyetlen bűnvallomás Van aki előáll és vállalja múltját? Igen, van ilyen. A szétfoszló sztáli­ni béketábor állambiztonsági rendőrségénél egy akad. A neve Far­kas Vladimir. A környező szocialista országokban másról nem tu­dok. Olyan persze akad, aki a Nyugat védelmében — mint Pacepa — a maga meztelen valóságában bemutatja a diktátort és a korsza­kát. Farkas mindezt belülről kísérli meg. A magát reformistának nevezett hatalom igénybe veszi a tisztázás céljából ismereteit? De­hogy veszi! Inkább támadja. Érthető, hiszen Farkas Vladimir sok és egyesekre ma is veszélyes, még ma is titkos dolgot tud, azért a múlt elleplezésére a volt ÁVH-alezredes szavahihetőségét igyekszik két­ségbevonni. Ezt tette Szabó László a NÉPSZABADSÁG 1988. no­vember 17-i számában. Becsülöm a cikk szerzőjét. Nem tagadja meg múltját. Kevesekkel együtt nem lépett rá a „damaszkuszi út­ra”, maradt a posztsztalinista zászló alatt, amelyre hajdanában fel­esküdött. Szabó a belügy elkötelezett íródeákja volt évtizedekkel előtte és ma is az. Nem változtat státusán az sem, hogy image-ének szimpatikussá tétele céljából már dalolni, táncolni sem szégyell. (MAGYAR TELEVÍZIÓ, 1988. november 13.) Mi Szabó cikkének a célja? Farkas Vladimir szavahihetőségének kétségbe vonása. Célja továbbá életben tartani olyan archaikus kancsal mitológiákat, me­lyek az egykori alezredes terhére rónak olyan bűnöket, amiket tör­vényes dokumentumok bizonyítanak, hogy sohasem követett el. (Lásd: Kádár körmeinek leszaggatása és szájába vizelés.) Ezeket maga az érdekelt Kádár János is megcáfolta Gyurkó László emléke­zetes könyvében. A kulisszák mögül irányított preventív lejáratási akció indoka világos. A hajdani regnálók félelméről van szó. Akiknek mind ez ideig sikerült a békességes háttérben maradni, retteg attól, hogy mi történik majd, ha Farkas Vladimir elkezdi a „kései névsorolvasást”? A piranha-akció csak egy bűnbakra tervezett. Ezért kell az alezre­dest megfosztani már most szavainak hitelétől. Valóban, Farkas miért nem hallgat éppen úgy, mint az „elbo­csátott légió” többi tagja. Talán bűntelen? Szó sincs erről! Nem em­lítve szülőapját, a kegyetlen diktatúra legerősebb fegyveres szerve­zetének egyik vezetője volt. Csakhogy az idők folyamán a bőrüket féltő volt ÁVH-vezetők és a hatóság listáján B jellel nyilvántartott (bizalmas informátor — K. F.) jelenlegi közéleti személyiségek (v. ö. dr. Czoma László országgyűlési képviselő megállapításával: a parlament padsoraiban együtt ülnek a volt hóhérok az áldozatok­kal) a köddé vált ÁVH egyedül látható bűnbakjának léptették elő. Közkeletű szóval élve: vigye el a „balhét” Farkas Vladimir, aki ap­ját tekintve is rászolgált annak a jószágnak a szerepére, akit megse­bezve behajtanak a piranháktól fortyogó folyóba. A baj ott követke­zett be, hogy Farkas csak és kizárólagosan a saját tetteit hajlandó vállalni! Ennek az elhatározásának többször hangot is adott. Az alezredessel kapcsolatos mitológiát most a MOZGÓ VILÁG igyekszik alátámasztani. Farkast támadó leveleket közöl, szám sze­rint kettőt. (MOZGÓ VILÁG 1989. 3. szám, 117—119. o.) A volt alezredessel a folyóirat szerkesztője, a magyar sajtóetika bevett szo­kásával ellentétben, nem ismertette a róla szóló írásokat, módot ad­va arra, hogy az érintett egyazon lapszámban már válaszolhasson. Ezért Vándor György bécsi és Hódos György kaliforniai állítása cá­­folatlan maradt. A MOZGÓ VILÁG vitathatatlanul azoknak a kezé­re járt, akik az ÁVH minden képzeletet felülmúló kegyetlenségeiért Rákosi Mátyást (|1971), Farkas Mihályt (|1965), Péter Gábort és Farkas Vladimírt teszi felelőssé. Ennek a lapnak a hasábjain egyszer már megírtam és most nyomatékkal megismétlem az állítással kapcsolatos nézeteimet. Napjainkban folyik a „kipakolós römijáték”. Akik hand­ römire spe­kulálnak és ha hiányzik egy lap, bubi, dáma vagy király, azt Jolly Jokerrel pótolják. A „tréfás fickó” a hajdani két tábornok, Farkas és Péter vagy Farkas Vladimir. Szilárd véleményem, ha ez a két vörös­­lampaszos úr és az alezredes a nap 24 órájában, evés és alvás nél­kül, csak a törvényt sértette volna, a szám akkor is említésre sem méltó minoritásban állna a valós és elkövetett krudalitásokkal szemben. Hát akkor a többiek hol vannak?! A pofozó verőlegények, a snájdig doctor juris címmel rendelkező jegyzőkönyv-hamisítók, a kötélre szóló felbérelt ítéleteket kimondók, a rabokat kurtavassal kínozok, a jeltelen sírokba való temetést, az elkaparást elrendelők? Hová tűnt a „párt öklének” számtalan ujjperce? Hadász legyilkolt regimentje Az MSZMP Történelmi Munkabizottságának jelentéséből: (Társa­dalmi Szemle 1989. Különszám, 24. o.) „(...) A »sztálini modell«-ben tehát a diktátum és a terror nem véletlenszerű (...) hanem a rendszerből fakadó logikus következ­mény. A koncepciós perek mintegy 100 halálos áldozata és több száz bebörtönzöttje, több mint 5000 főt sújtó internálási eljárás, a 15 000 kitelepített és a több mint félmillió falusi elítélt jelzi a tényt.” A számok változnak. A 15 éve folyó adatgyűjtésem szerint 1947 és 1953 között, koncepciós vádak alapján 196 embert akasztottak fel. A kivégzettek között 65 katona volt. Természetesen az iratok tit­kossága és a búvópatakként fel-feltörő elégési elmélet miatt ez a szám korántsem teljes. Egyesek körömszakadtáig védik az adatok titkosságát. Csak egy példa: 1989. január 3-án reggel a Magyar Nemzet közölte cikkemet, mely dokumentálva cáfolta az elégési teó­riát. Reggel kilenckor már megjelent a lakásomon a MAGYAR TE­LEVÍZIÓ (mely köztudottan a „nemzet intézménye ...”) híradójá­nak a stábja Juszt László vezetésével. Riportot készítettek velem az iratok feltalálási helyeiről. Filmre rögzítették a feltalált ÁVH-vizsgá­­lati dossziét is. A tudósítást a Híradó nem sugározta. A tv illetékesei megtiltották a közreadását. A háttérből irányító titkos camorra zablát vágott a tömegkom­munikációs média szájába. A cél világos: egy szót sem az ÁVH azo­nosítható és tetten érhető volt tagjairól! A másik esetem a görcsös titkossággal: a MAGYAR TELEVÍZIÓ egyes csatornáján a Híradó­ban Major László, az MSZMP szóvivője nyilatkozott — április 5-én — az egyház és az állam kapcsolatainak revíziójáról és megújításá­ról. Azon a napon a kettes csatorna Napzárta című műsorában ke­­rekasztal-beszélgetés folyt erről a témáról. A beszélgetés vezetője az az Ipper Pál, ki közölte, hogy a Mindszenty-per idejében már nagyfiú volt és emlékszik az eseményekre. Azt viszont elfelejtette közölni a televíziós személyiség és az Ausztráliából, ki tudja, miért, hazatért volt nagykövet, hogy e nagyfiú korban az Államvédelmi Hatóság tisztje volt. Nem tudom, hogy a kiérdemesült ÁVH-hadas­­tyánt ki engedi a kamera elé, főleg a Mindszenty-üggyel kapcsolato­san ki járatja le a „nemzet intézményében” a kormány megoldást célzó intézkedéseit. Tapasztalati tényeim igazolását látom mindkét esetben. A haj­dani „szerv” rákos metasztázisai befonták a magyar társadalom

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék