Kapu, 1993. március (6. évfolyam, 3. szám)
KÖNYV - Komjáthy Jenő ébresztése
KÖNYV KAPU Komjáthy Jenő ébresztése (Nagy Atilla Kristóf: Szellemi bonctan. Komjáthy Jenő költészetének hatástörténeti elemzése - Bp. 1992. Széphalom Könyvműhely) Ez a könyv nemcsak irodalomtörténeti tényfeltárása miatt fontos, hanem etikai szempontból is rendkívül tanulságos. Közhelyszerű igazság, hogy manapság nemigen olvasnak verseket, még a klasszikusokat sem, s pláne nem Komjáthy Jenőt, aki sohasem is tartozott a legolvasottabb szerzők közé. Van tehát abban valamiféle heroikus elszántság és már-már szinte szerzetesi alázatosság, ha valaki, mint jelen esetben Nagy Atilla Kristóf, két teljes esztendőt arra szán rá az életéből, hogy Komjáthy „költészetének motívumtörténeti elemzésé”-t elvégezze. Az emberben akaratlanul is felmerül az a gyötrő kérdés: vajon hányan olvassák el ezt a könyvet? Természetesen egy ilyen munka nemcsak a jelennek szól, hanem az örökkévalóságnak is. Nyilván addig lesz olvasója, amíg akad aki Komjáthy verseit is kezébe veszi. Ám aki az irodalomtudomány művelésére szánja el magát, annak számolnia kell azzal, hogy műve nem fog bestsellerré válni. Legfeljebb rivális szakmabeliek olvassák majd, akik kimutatják a tévedéseit, s végül lábjegyzetbe kerül. Ennyi az irodalomtörténész halhatatlansága. Pedig Nagy Atilla Kristóf tényleg jelentős munkát végzett. Azt, hogy Komjáthyról mindent tud, természetes, hiszen az ő kutatásai az előtte járók munkáira épülnek. Megállapításainak újdonságai abban vannak, hogy részben korrigálja a Komjáthyval kapcsolatos korábbi kutatások egynémely megállapítását, másrészt pedig hallatlan filológiai akríbiával tárja fel Ady eme legjelentősebb előfutárja költészetének a legrejtettebb forrásvidékét is. Mivel a KAPU nem irodalomtörténeti szakfolyóirat, ezért úgy gondolom, nem lenne helyénvaló Nagy Atilla Kristóf munkáját részletes és aprólékos szakmai bírálat tárgyává tenni. Inkább csak arra kívánok rámutatni, hogy a szerzőnek kiváló érzéke van a szintetizáláshoz. Ugyanis miután aprólékosan feltárta Komjáthy költészetének a forrásvidékét, utána felveti azt a kérdést, hogy „Mi az az eszme, az a gondolatszál, melyre Platón, a gnosztikusok, Spinoza, Schopenhauer, Nietzsche és Schmitt nézetei felfűzhetők? A sok egyezés, átfedés ellenére az imént említett gondolkodóknak csupán egyetlen motívuma közös: mindanynyian elitariánus nézeteket vallanak.” Nem tartom ugyan az „elitariánus" kifejezést a legszerencsésebben megválasztott szakmai műszónak, mégis azt kell mondanom, hogy a fogalom lényegét tekintve Nagy Atilla Kristóf kiváló erudícióval tapintott rá arra a magatartásformára, amely Komjáthy alaptermészetének is a lényegét alkotja. Legvitathatóbbnak a könyvnek azokat a lapjait tartom, amelyeken a szerző a Komjáthy és Petőfi közötti állítólagos rokonságot fejtegeti, hiszen a két költőben meglévő, úgynevezett „infantilitás" még nem elegendő ok ahhoz, hogy közöttük rokonságot lássunk. De valószínűleg maga Nagy Atilla Kristóf is érzi fejtegetésének gyengéjét, hiszen a köztük lévő különbségre is nyomatékkal utal: ,A szabadságharc poétája nemcsak eszméiben, stílusában is hasonul a plebshez, míg Komjáthy nyelvében inkább visszalép évszázadot, csak ne kelljen a degradált nyelvűekkel közösködnie.” Végső eredményként Nagy Atilla Kristóf sem tud mást mondani, mint amit már az eddigi Komjáthy kutatók is megállapítottak: azt tudniillik, hogy ez a tragikus költő ,Ady előfutára, Komjáthy a tervezgetés embere, nem a megvalósításé. Művészi gesztusaiban fontosabb az akarat, mint maga a cselekvés. Vállalt szerepeiből egyet mégis következetesen végigvitt: ő lett a „vihar hírnöke”, s ennek a „viharnak” a neve: Ady Endre. Ady sokkal többet köszönhet Komjáthynak, semmint eddig gondoltuk volna...” Szerzőnk jól ismeri a századvég irodalmát és az akkori irodalompolitikai harcokat, de a Komjáthy iránti elfogultsága miatt néha mégis elveszíti tisztánlátását és tárgyilagosságát, s emiatt olykor igazságtalan és megalapozatlan véleményeket is megenged magának. Gyulai Pállal szemben például ugyanolyan elfogult negatív irányban, mint amilyenek a századvég fiatal írói voltak. Megállapítja például, hogy ,A Gyulai-klikk sem követett egységes, jól körülhatárolható elveket, inkább az egyéni ízlés és érdek volt a szelekció alapja.” Nos, ami az állítólagos Gyulai-klikket illeti, ez az ellenzék részéről gyakori vád volt ugyan a nagy kritikussal és elvbarátaival szemben, amint azt már Komlós Aladár is bőségesen 70