Kapu, 2006. augusztus (19. évfolyam, 8. szám)
MAGYAR MÚLT - Bakay Kornél: Nándorfehérvár példája
MAGYAR MÚLT Nándorfehérvár példája Bakay Kornél előadása Szentendrén 2006. július 21-én Isten házában emlékezünk egy öldöklő élet-halál harcra, s kérdezhetjük magunktól: jól van-e ez így ? Méltó esemény volt-e az 550 évvel ezelőtt lezajlott nándorfehérvári ostrom ahhoz, hogy a magyar történelem szent eseményeként tekintsünk reá s éppen egy templomban? Igen, az volt! Azzá tette a keresztény hit két óriása: Hunyadi János és Capistranói (Kapisztrán) János Szent Ferenc-rendi szerzetes, akik mindketten rendkívüli emberek voltak. De azzá tették az 1427 óta a magyar keresztény királyság felségterületéhez tartozó Belgrád, azaz Sándorfehérvár avagy Nándorfehérvár döntő mértékben magyar védői és harcosai is, akikről ezt írta Vitéz János nagyváradi püspök: „A magyarok mindenkor izzadtsággal és vérrel borítva mindig maguk vetettek számot szorongatott helyzetükkel, soha ki nem tértek az olyan küzdelem elől, amelyet hazájukért, hitükért kellett megvívniuk, hanem a veszedelem oroszlánrészét maguknak követelték és viselték is. Nem ismerünk egyetlen magyarországi lakost, legyen akármilyen korú és akármilyen erőnlétben, aki most megengedhetőnek tartaná, hogy ne szavazzon a Hit üdvére. ’’ Pedig nem voltak sokan, mindösszesen alig tizenkét ezren, a világ akkor legerősebb hadseregével, a török szultán vezette iszlám hitű ármádiával szemben, amelyet 100 ezer harcos, 300 nehéz ágyú és 200 dunai hajó alkotott. Hunyadi János nevét mindenki ismeri, de pályafutásának fordulatai közül többet ma is homály takar. Egyre valószínűbb, hogy az apja 1409-ben azért kapta meg Zsigmond királytól Hunyad várát és birtokait, mert magához vette a király és Morzsinai Erzsébet gyermekét, akinek éppen úgy János volt a keresztneve, mint a testvérének. Két János egy családban! Zsigmond király és császár rendkívüli gonddal törődött Hunyadi Jánossal, szinte állandóan maga körül tartotta, így egyre feljebb emelkedett, és egyre gazdagabb lett. Jóllehet alig tudott írni és olvasni, a latint is törte, ám vitézsége és tehetsége révén már 1440-ben Nándorfehérvár főkapitányává tette Ulászló király, felváltva Tallóci Jánost, aki először védte meg a várat Murád szultán féléves ostormával szemben. Hunyadi János konok, elhivatott s ezért magányos ember volt, aki idősebb kora ellenére (1387-ben született) fő céljának a török visszaszorítását tekintette. Ezért áldozott oly sokat magánvagyonától hadseregének fenntartására, s aratott győzelmeket 1442-től 1456-ig. Igaz, néhány súlyos vereség is érte, előbb Várnánál, majd Rigómezőn. A vereségek oka mindig az volt, hogy az ország dolgaiért felelős nagyurak idegen érdekek szolgálatában és saját önös céljaik érdekében elárulták a hazát! Hunyadi János ezt sohasem tette meg. Az egymással acsarkodó főúri csoportok: a Cilleiek, a Garaiak, az Újlakiak, a cseh Giskra ármánykodásaival szemben, amennyire erejéből tellett, védte a magyar érdekeket, védte a megromlott közerkölcsökkel szemben a tisztességet, s amikor 1446-ban kormányzó lett, a tanácskozásokat magyarul tartotta. S talán ő volt az első, aki a Szent Korona országának tagjai közé sorolt mindenkit, akinek közös a hazája és közös az érdeke, tekintett nélkül arra, hogy szegény-e vagy gazdag, kisember-e avagy nagyhatalmú. Azt tervezte, hogy a közemberekből nagy sereget szervez, s ezt törvényekkel kívánta biztosítani, ám az Ulászló 1444. évi várnai halála után trónra került, Frigyes német császár bábjaként trónoló V. László király és tanácsadói terveit meghiúsították. 1453-ra, amikor a szultán elfoglalta Konstantinápolyi, Hunyadi és Magyarország egészen magára maradt. Hiába igyekezett V. Miklós, majd III. Calixtus pápa európai keresztes hadjáratot hirdetni a török veszedelem ellen, a legtöbb helyen a papság a hirdetményeket sem engedte közzétenni, a keresztes hadjárat céljaira fordítandó egyházi tized beszedéséről nem is szólva. Magyarország, a kereszténység védőpajzsa - hirdették székében, ám szinte senki nem nyújtott segítséget. 1456-ban is csupán néhány száz lengyel, horvát katona és néhány tucat német diák jelentkezett harcra, más senki. A várható nagy küzdelemben Hunyadi Jánoséknak nem volt esélye, nemhogy a győzelemre, de a megmaradásra sem! Az ötezer fős várvédők kapitánya, Szilágyi Mihály, Hunyadi sógora sem bízott sem a vár védműveiben, sem a megmaradásban. Volt azonban valaki, aki megszállottan hitt Istenben és a csodában: Capistranói János, itáliai ferences szerzetes, korábban pápai főinkvizítor, még korábban világi törvényszéki bíró, s az ő fanatikussága és szentsége (jóllehet szentté csak 1724-ben avatták) a legreménytelenebb helyzetben is új erőt adott az embereknek. Pedig nem ismerte a nyelvünket, csak tolmács útján tudott szónokolni, senkit nem mentett fel bűnei alól, mégis sugárzott belőle a törhetetlen keresztényi hit. Azon kevesek közé tartozott, akik nem voltak a magyarok ellenségei, miként a németek, a csehek, a szerbek és a románok többsége. Magát Hunyadi Jánost is lelkesen tüzelte, aki látván Európa megdöbbentő közönyét és semmittevését, már azon gondolkodott, hogy harc nélkül átengedi a törököt az országon, hadd hódítsák meg Nyugat-Európát, s hagyják békén Magyarországot. 1455-ben a szultán hadai elfoglalták egész Szerbiát, s már senkiben sem lehetett kétség aziránt, hogy Magyarország következik. A magyar király, V. László súlyosan méltatlan volt a trónra, s jelentős szerepet játszott abban, hogy a magyar uralkodói szék egyre inkább „nemzetközivé” vált, s ha 1458-ban nem Hunyadi János kisebbik fia, Mátyás került volna trónra, a széthullás már ekkoriban megkezdődött volna. Az ország erkölcsi állapota siralmas volt. Elhatalmasodott a hitványság, a bűnözés, a rablás, a közöny, az önösködés. III. Frigyes német császár és egykori tanítója, Aeneas Sylvius Piccolomini (később II. Pius pápa) nagyon nem szerette a magyarokat, s V. László gyámja és befolyásolója Frigyes volt! Amikor 1456 februárjában híre jött, hogy II. Mehmed (1451-1481) szultán haddal készül Magyarország ellen, Európa számára hirtelen közömbössé vált a Kárpát-medence. De sajnos közömbössé vált a magyar főurak és nemesek zöme számára is. Akadtak persze kivételek, mint Kanizsai László, Rozgonyi Rajnold vagy Kórógyi János, a Hunyadi-ellenes párt tagjai azonban szinte kívánták Hunyadi János vesztét. Nem baj, ha elveszik a haza, csak vesszen a nagy ellenfél, s az ő anyagi érdekeik diadalmaskodjanak. Hunyadi János azonban nem adta KAPU XIX. ÉVFOLYAM