Kapu, 2006. augusztus (19. évfolyam, 8. szám)

MAGYAR MÚLT - Bakay Kornél: Nándorfehérvár példája

MAGYAR MÚ­LT Nándorfehérvár példája Bakay Kornél előadása Szentendrén 2006. július 21-én Isten házában emlékezünk egy öl­döklő élet-halál harcra, s kérdezhet­jük magunktól: jól van-e ez így ? Mél­tó esemény volt-e az 550 évvel ezelőtt lezajlott nándorfehérvári ostrom ah­hoz, hogy a magyar történelem szent eseményeként tekintsünk reá s éppen egy templomban? Igen, az volt! Azzá tette a keresztény hit két óriása: Hunyadi János és Capistranói (Kapisztrán) János Szent Ferenc-rendi szerzetes, akik mindket­ten rendkívüli emberek voltak. De azzá tették az 1427 óta a magyar keresztény királyság felségterületéhez tartozó Belgrád, azaz Sándorfehérvár avagy Nándorfehérvár döntő mértékben ma­gyar védői és harcosai is, akikről ezt ír­ta Vitéz János nagyváradi püspök: „A magyarok mindenkor izzadtsággal és vérrel borítva mindig maguk vetettek számot szorongatott helyzetükkel, so­ha ki nem tértek az olyan küzdelem elől, amelyet hazájukért, hitükért kel­lett megvívniuk, hanem a veszedelem oroszlánrészét maguknak követelték és viselték is. Nem ismerünk egyetlen magyarországi lakost, legyen akármi­lyen korú és akármilyen erőnlétben, aki most megengedhetőnek tartaná, hogy ne szavazzon a Hit üdvére. ’’ Pedig nem voltak sokan, mindössze­sen alig tizenkét ezren, a világ akkor legerősebb hadseregével, a török szul­tán vezette iszlám hitű ármádiával szemben, amelyet 100 ezer harcos, 300 nehéz ágyú és 200 dunai hajó alkotott. Hunyadi János nevét mindenki is­meri, de pályafutásának fordulatai kö­zül többet ma is homály takar. Egyre valószínűbb, hogy az apja 1409-ben azért kapta meg Zsigmond királytól Hunyad várát és birtokait, mert magá­hoz vette a király és Morzsinai Erzsé­bet gyermekét, akinek éppen úgy Já­nos volt a keresztneve, mint a testvér­ének. Két János egy családban! Zsig­mond király és császár rendkívüli gonddal törődött Hunyadi Jánossal, szinte állandóan maga körül tartotta, így egyre feljebb emelkedett, és egyre gazdagabb lett. Jóllehet alig tudott ír­ni és olvasni, a latint is törte, ám vitéz­sége és tehetsége révén már 1440-ben Nándorfehérvár főkapitányává tette Ulászló király, felváltva Tallóci Jánost, aki először védte meg a várat Murád szultán féléves ostormával szemben. Hunyadi János konok, elhivatott s ezért magányos ember volt, aki idősebb kora ellenére (1387-ben született) fő céljának a török visszaszorítását tekintet­te. Ezért áldozott oly sokat magánvagyo­nától hadseregének fenntartására, s ara­tott győzelmeket 1442-től 1456-ig. Igaz, néhány súlyos vereség is érte, előbb Vár­nánál, majd Rigómezőn. A vereségek oka mindig az volt, hogy az ország dol­gaiért felelős nagyurak idegen érdekek szolgálatában és saját önös céljaik érde­kében elárulták a hazát! Hunyadi János ezt sohasem tette meg. Az egymással acsarkodó főúri csoportok: a Cilleiek, a Garaiak, az Újlakiak, a cseh Giskra ármánykodása­ival szemben, amennyire erejéből tel­lett, védte a magyar érdekeket, védte a megromlott közerkölcsökkel szem­ben a tisztességet, s amikor 1446-ban kormányzó lett, a tanácskozásokat magyarul tartotta. S talán ő volt az el­ső, aki a Szent Korona országának tag­jai közé sorolt mindenkit, akinek kö­zös a hazája és közös az érdeke, tekin­tett nélkül arra, hogy szegény-e vagy gazdag, kisember-e avagy nagyhatal­mú. Azt tervezte, hogy a közemberek­ből nagy sereget szervez, s ezt törvé­nyekkel kívánta biztosítani, ám az Ulászló 1444. évi várnai halála után trónra került, Frigyes német császár bábjaként trónoló V. László király és tanácsadói terveit meghiúsították. 1453-ra, amikor a szultán elfoglalta Konstantinápolyi, Hunyadi és Magyar­­ország egészen magára maradt. Hiába igyekezett V. Miklós, majd III. Calixtus pápa európai keresztes hadjáratot hir­detni a török veszedelem ellen, a leg­több helyen a papság a hirdetményeket sem engedte közzétenni, a keresztes hadjárat céljaira fordítandó egyházi ti­zed beszedéséről nem is szólva. Ma­gyarország, a kereszténység védőpajzsa - hirdették székében, ám szinte senki nem nyújtott segítséget. 1456-ban is csupán néhány száz lengyel, horvát ka­tona és néhány tucat német diák jelent­kezett harcra, más senki. A várható nagy küzdelemben Hu­nyadi Jánoséknak nem volt esélye, nemhogy a győzelemre, de a megma­radásra sem! Az ötezer fős várvédők kapitánya, Szilágyi Mihály, Hunyadi sógora sem bízott sem a vár véd­­műveiben, sem a megmaradásban. Volt azonban valaki, aki megszállot­tan hitt Istenben és a csodában: Capistranói János, itáliai ferences szer­zetes, korábban pápai főinkvizítor, még korábban világi törvényszéki bíró, s az ő fanatikussága és szentsége (jóllehet szentté csak 1724-ben avatták) a legre­ménytelenebb helyzetben is új erőt adott az embereknek. Pedig nem is­merte a nyelvünket, csak tolmács útján tudott szónokolni, senkit nem mentett fel bűnei alól, mégis sugárzott belőle a törhetetlen keresztényi hit. Azon keve­sek közé tartozott, akik nem voltak a magyarok ellenségei, miként a néme­tek, a csehek, a szerbek és a románok többsége. Magát Hunyadi Jánost is lel­kesen tüzelte, aki látván Európa meg­döbbentő közönyét és semmittevését, már azon gondolkodott, hogy harc nél­kül átengedi a törököt az országon, hadd hódítsák meg Nyugat-Európát, s hagyják békén Magyarországot. 1455-ben a szultán hadai elfoglalták egész Szerbiát, s már senkiben sem le­hetett kétség aziránt, hogy Magyaror­szág következik. A magyar király, V. László súlyosan méltatlan volt a trónra, s jelentős sze­repet játszott abban, hogy a magyar uralkodói szék egyre inkább „nemzet­közivé” vált, s ha 1458-ban nem Hu­nyadi János kisebbik fia, Mátyás került volna trónra, a széthullás már ekkori­ban megkezdődött volna. Az ország erkölcsi állapota siralmas volt. Elha­talmasodott a hitványság, a bűnözés, a rablás, a közöny, az önösködés. III. Frigyes német császár és egykori taní­tója, Aeneas Sylvius Piccolomini (ké­sőbb II. Pius pápa) nagyon nem sze­rette a magyarokat, s V. László gyámja és befolyásolója Frigyes volt! Amikor 1456 februárjában híre jött, hogy II. Mehmed (1451-1481) szul­tán haddal készül Magyarország ellen, Európa számára hirtelen közömbössé vált a Kárpát-medence. De sajnos kö­zömbössé vált a magyar főurak és ne­mesek zöme számára is. Akadtak per­sze kivételek, mint Kanizsai László, Rozgonyi Rajnold vagy Kórógyi János, a Hunyadi-ellenes párt tagjai azonban szinte kívánták Hunyadi János vesztét. Nem baj, ha elveszik a haza, csak vesszen a nagy ellenfél, s az ő anyagi érdekeik diadalmaskodjanak. Hunyadi János azonban nem adta KAPU XIX. ÉVFOLYAM

Next