Kapu, 2009. november-december (22. évfolyam, 11-12. szám)
INTERJÚ-RIPORT-DOKUMENTUM - Erdős István: Mozdulatlan cigánykerék
tos szegénység, kiszolgáltatottság viszonyai közt is élni kell! Az összekapaszkodás szuggerálja: otthon vagyunk, mégiscsak ez a föld a mi hazánk! A kuruc kor nemzeti gyászát követő másfélszáz év alatt, a legsötétebb évtizedekben jószerivel csak ez a muzsika, csak ez a tánc biztat, emlékeztet az összetartozásra magyar milliók körében. Mert ez a muzsika igenis millióké. Újra meg újra nagy érzelmekkel szólít: csak énekelj, csak járd a táncot, csak vedd fel a magyar zsinóros ruhát, a gyöngyös pártát, hogy még bizakodhass. Ha ugyanezen évtizedekben a nemzetébresztő nagy költők szava, Erkel, Liszt zenéje csak a felső tízezeré, addig a cigányok zenéje végtelenül populáris, sokszorozódó hatású. Fényt visz grófok, bárók estélyeibe is, de parasztlegények, pesti szolgálólányok, iparosok életébe is. Nem túlzás azt állítani, hogy Czinka Panna, Bihari, Boka, Sárközi, Rácz Pali, Berkes Lajos, Dankó Pista hatása egyenrangú lehet legjobb költőink, íróink, muzsikusaink hatásával a nemzet megmaradása szempontjából. Szabad volt, szabad lehetett hagyni ezt a zenekultúrát ködbe veszni? Leminősíteni az olcsó tömegszórakozás eszközévé? Debussy száz esztendeje így figyelmezteti magyar barátját az értékzavarra: „...az az érzésem, hogy Önök, magyarok nem becsülik e zenét igazi értéke szerint. Túlságosan hozzászoktak Önök a mindennnapi életben, annyira megszokott dolog, hogy már nem érzik művészi erejét, amely pedig oly mélyen és tökéletesen benne van." 5. Tudom én, nehezen méltányolható az igyekezetem, amikor újra, ismételten a közfigyelembe ajánlok egy ötszáz évvel korábbi történelmi eseményt a cigányzene perújrafelvételének ügyében. Sőt, nemcsak a zene miatt teszem mindezt, de a közös jövő, a cigány-magyar együttélés szempontjából is fontosnak tartom. Az 1525-ös hatvani országgyűlésről van szó. Arról az eseményről, amelynek környezetéből, üzenetéből a történészek, zenetudósok nagy része eltüntetné a cigányok zenéjét. Nem volt elterjedt még ebben az időben - mondják. Kirendeltek oda, Hatvanba ugyan cigányokat, de nem bizonyos, hogy azok ott muzsikusok voltak. Lehettek azok a cigányok akár szegkovácsok vagy teknővájók, meszelő-kötők is. Nem szabad figyelembe venni érzelmes, túlfűtött kortársi visszaemlékezéseket, memoárokat. Pedig pont egy ilyenféle emlékezés üzenete a legfontosabb a számomra, így ír a tudósító: „...a diétán muzsikáló cigányok úgy játszották ott zenedarabjaikat, nótáikat, mint akik a saját földjük, saját hazájuk felmagasztalására, dicséretére zenélnek”. Talán épp ez az üzenet nem tetszik némely történész uraknak. A cigányság a muzsikálás során is, a haza védelmének áldozatai idején is szeretett hazájának tartja Magyarországot. Sőt, manapság a szétszaggatott ország határain túl is, a mai Romániában, Szlovákiában általában magyarnak vallják magukat a cigányok. A romániai forradalom idején, mikor cigányok mentették meg a kivezényelt bányászok rohamától a magyar tüntetőket Marosvásárhelyen, szinte szállóigévé lett. Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok... Vajon mivel viszonozza a magyar társadalom ezt a sajátos hazaszeretet? Jórészt nagy semmivel! A cigányzene szempontjából nézve, nemcsak semmivel, de kifejezetten romboló, bomlasztó tevékenységgel vagy mulasztással. Sikerült megfojtani ezt a muzsikát. A szocializmus nyílt ellenségeskedéssel úri passziónak minősítette a cigányok zenéjét, és majdnem olyan lelkesen küzdött ellene, mint a vallásosság, papi befolyás ellen. De néhány évtizedig még úgyahogy megmaradtak a zenekarok. Falvakban is túlélték ittott a muzsikusok a lejárató hadjáratokat, városi éttermekben, budai kiskocsmákban is lehetett hangulatos muzsikaszó mellett vacsorázni. A rendszerváltás új üzleti értékrendje azonban megadta a végső döfést a még létező zenekaroknak. Ma legföljebb ha féltucatnyi nagyvárosi étteremben szól a muzsika. Az egykori nagy zenészdinasztiák utódai - más tehetséges roma fiatalokkal együtt - külföldön keresnek boldogulást a dzsessz, a komolyzene előadóművészeiként. Sokan közülük a gitárkirály Jimi Hendrix alakját tekintik példaképnek, vagy a rock fenegyerekeként számontartott Frank Zappát. Jimit nemcsak azért, mert olyan muzsikát tudott írni, mint a Cigány szemek című zene, de azért is, mert őt vélik a fajkeveredés rekorderének. Apja ír és cigány vért vitt a családba, anyja pedig néger és indián származású volt. Zappa koncertjei során gyakorta nevezte a cigányokat édes testvéreinek, és az egész zenészvilág úgy tudja, van is benne néhány hegedűvonásnyi cigány vér... A külföldre szakadt muzsikusok is döbbenten kérdik visszanézve, vajon miért ez az elszánt, elkeseredett hadakozás a cigányzene ellen? Ismeretlen megrendelésre szervezett összeesküvés volna ez, vagy valami más? Ahogyan a lelepleződött romagyilkosok ügyében sincs magyarázat, és homályban marad a kitervelő, a megrendelő, úgy a cigányzene elpusztításának ügyében még csak bírósági tárgyalás sem lesz valamikor, hogy büntetéseket szabnának ki uraknak, elvtársaknak. Marad a lehangoló kép, mozdulatlan a cigánykerék. Marad a még lehangolóbb tény, a cigányzene öröme, bánata, vigasztalása nem fog segíteni azoknak, akiknek reményre, önbizalomra volna szükségük. Néma a hegedű! Juhos-Kiss János Karácsonykor Fájó terhével még forog a Föld/ Karácsony szentségét meg ne öld! Nem vagy te Heródes/ Nem lehetsz Pilátus! Ne példálódsz a feje tetejére Állított világ gaz zsoldosaival! Dunakanyar a Föld szíve/ Dobogókő áldott lüktetése! Gyógyforrásokból felzúgnak az erdők/ A fény születésekor a vakító/ szent erők! Nem kell egyszerre három királynak lenni/ Nem kell bölcsnek/ pásztornak lenni! A hömpölygő hópelyhek ellenére Gyűljön ki szíved szeretete. Karácsonykor. KAPU XXII. ÉVFOLYAM