Kapu, 2009. november-december (22. évfolyam, 11-12. szám)

INTERJÚ-RIPORT-DOKUMENTUM - Erdős István: Mozdulatlan cigánykerék

tos szegénység, kiszolgáltatottság viszo­nyai közt is élni kell! Az összekapaszko­dás szuggerálja: otthon vagyunk, mégis­csak ez a föld a mi hazánk! A kuruc kor nemzeti gyászát követő másfélszáz év alatt, a legsötétebb évtizedekben jószeri­vel csak ez a muzsika, csak ez a tánc biz­tat, emlékeztet az összetartozásra magyar milliók körében. Mert ez a muzsika igenis millióké. Újra meg újra nagy ér­zelmekkel szólít: csak énekelj, csak járd a táncot, csak vedd fel a magyar zsinóros ruhát, a gyöngyös pártát, hogy még biza­kodhass. Ha ugyanezen évtizedekben a nemzetébresztő nagy költők szava, Er­kel, Liszt zenéje csak a felső tízezeré, ad­dig a cigányok zenéje végtelenül popu­láris, sokszorozódó hatású. Fényt visz grófok, bárók estélyeibe is, de parasztle­gények, pesti szolgálólányok, iparosok életébe is. Nem túlzás azt állítani, hogy Czinka Panna, Bihari, Boka, Sárközi, Rácz Pali, Berkes Lajos, Dankó Pista ha­tása egyenrangú lehet legjobb költőink, íróink, muzsikusaink hatásával a nemzet megmaradása szempontjából. Szabad volt, szabad lehetett hagyni ezt a zenekultúrát ködbe veszni? Leminősíte­ni az olcsó tömegszórakozás eszközévé? Debussy száz esztendeje így figyelmez­teti magyar barátját az értékzavarra: „...az az érzésem, hogy Önök, magyarok nem becsülik e zenét igazi értéke szerint. Túlságosan hozzászoktak Önök a mindenn­napi életben, annyira megszokott dolog, hogy már nem érzik művészi erejét, amely pedig oly mélyen és tökéletesen benne van." 5. Tudom én, nehezen méltányolható az igyekezetem, amikor újra, ismételten a közfigyelembe ajánlok egy ötszáz évvel korábbi történelmi eseményt a cigány­zene perújrafelvételének ügyében. Sőt, nemcsak a zene miatt teszem mindezt, de a közös jövő, a cigány-magyar együttélés szempontjából is fontosnak tartom. Az 1525-ös hatvani országgyűlésről van szó. Arról az eseményről, amelynek környezetéből, üzenetéből a történé­szek, zenetudósok nagy része eltüntetné a cigányok zenéjét. Nem volt elterjedt még ebben az időben - mondják. Kiren­deltek oda, Hatvanba ugyan cigányokat, de nem bizonyos, hogy azok ott muzsi­kusok voltak. Lehettek azok a cigányok akár szegkovácsok vagy teknővájók, me­­szelő-kötők is. Nem szabad figyelembe venni érzelmes, túlfűtött kortársi vissza­emlékezéseket, memoárokat. Pedig pont egy ilyenféle emlékezés üzenete a leg­fontosabb a számomra, így ír a tudósító: „...a diétán muzsikáló cigányok úgy ját­­szották ott zenedarabjaikat, nótáikat, mint akik a saját földjük, saját hazájuk felma­­gasztalására, dicséretére zenélnek”. Talán épp ez az üzenet nem tetszik né­mely történész uraknak. A cigányság a muzsikálás során is, a haza védelmének áldozatai idején is szeretett hazájának tartja Magyarországot. Sőt, manapság a szétszaggatott ország határain túl is, a mai Romániában, Szlovákiában általá­ban magyarnak vallják magukat a cigá­nyok. A romániai forradalom idején, mikor cigányok mentették meg a kive­zényelt bányászok rohamától a magyar tüntetőket Marosvásárhelyen, szinte szállóigévé lett. Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok... Vajon mivel viszonozza a magyar tár­sadalom ezt a sajátos hazaszeretet? Jó­részt nagy semmivel! A cigányzene szempontjából nézve, nemcsak semmi­vel, de kifejezetten romboló, bomlasztó tevékenységgel vagy mulasztással. Sike­rült megfojtani ezt a muzsikát. A szocia­lizmus nyílt ellenségeskedéssel úri passziónak minősítette a cigányok zené­jét, és majdnem olyan lelkesen küzdött ellene, mint a vallásosság, papi befolyás ellen. De néhány évtizedig még úgy­­ahogy megmaradtak a zenekarok. Fal­vakban is túlélték itt­­ott a muzsikusok a le­járató hadjáratokat, városi éttermekben, budai kiskocsmákban is lehetett hangulatos muzsikaszó mellett vacsorázni. A rend­szerváltás új üzleti ér­tékrendje azonban megadta a végső dö­fést a még létező zene­karoknak. Ma legföl­jebb ha féltucatnyi nagyvárosi étterem­ben szól a muzsika. Az egykori nagy ze­nészdinasztiák utódai - más tehetséges roma fiatalokkal együtt - külföldön keresnek boldogulást a dzsessz, a komolyzene előadó­­művészeiként. Sokan közülük a gitárkirály Jimi Hendrix alakját tekintik példaképnek, vagy a rock fenegyere­keként számontartott Frank Zappát. J­imit nemcsak azért, mert olyan muzsikát tudott írni, mint a Ci­gány szemek című zene, de azért is, mert őt vélik a fajkeveredés rekorderének. Apja ír és cigány vért vitt a családba, anyja pedig néger és indián származású volt. Zappa koncertjei során gyakorta nevezte a cigányokat édes testvéreinek, és az egész zenészvilág úgy tudja, van is benne néhány hegedűvonásnyi cigány vér... A külföldre szakadt muzsikusok is döbbenten kérdik visszanézve, vajon miért ez az elszánt, elkeseredett hadako­zás a cigányzene­ ellen? Ismeretlen megrendelésre szervezett összeesküvés volna ez, vagy valami más? Ahogyan a lelepleződött romagyilko­sok ügyében sincs magyarázat, és ho­mályban marad a kitervelő, a megrende­lő, úgy a cigányzene elpusztításának ügyében még csak bírósági tárgyalás sem lesz valamikor, hogy büntetéseket szab­nának ki uraknak, elvtársaknak. Marad a lehangoló kép, mozdulatlan a cigánykerék. Marad a még lehango­lóbb tény, a cigányzene öröme, bánata, vigasztalása nem fog segíteni azoknak, akiknek reményre, önbizalomra volna szükségük. Néma a hegedű! Juhos-Kiss János Karácsonykor Fájó terhével még forog a Föld/ Karácsony szentségét meg ne öld! Nem vagy te Heródes/ Nem lehetsz Pilátus! Ne példálódsz a feje tetejére Állított világ gaz zsoldosaival! Dunakanyar a Föld szíve/ Dobogókő áldott lüktetése! Gyógyforrásokból felzúgnak az erdők/ A fény születésekor a vakító/ szent erők! Nem kell egyszerre három­ királynak lenni/ Nem kell bölcsnek/ pásztornak lenni! A hömpölygő hópelyhek ellenére Gyűljön ki szíved szeretete. Karácsonykor. KAPU XXII. ÉVFOLYAM

Next