Kapu, 2009. november-december (22. évfolyam, 11-12. szám)
INTERJÚ-RIPORT-DOKUMENTUM - Erdős István: Mozdulatlan cigánykerék
KAPU XXII. ÉVFOLYAM járultak Magyarország megmaradásához, fejlődéséhez. Nos, ebben a kérdésben évtizedek óta csak álmos-bamba tudományos maszatolás folyik. Pedig ez a kérdéskör nagyon is szorosan összefügg a cigányság jelenével és jövőjével. Épp ezért jó szándékú magyar szakértelmiségieknek és cigány művészeknek, szakértőknek együtt kellene megvizsgálni, elemezni, miért maradhatott meg mind a mai napig az a tragikus hátterű adóssága a magyar művelődéstörténetnek, amelyről látható, hogy elfogultságokon alapul, mert még csak meg sem kísérelte tisztázni a cigánymuzsika tényleges szerepét. A XVIII-XIX. századi magyar társadalom, magyar kultúra fejlődési folyamatainak vizsgálatakor ügyet se vetettünk rá, hogy a kuruc korral, a reformkorral elkezdődött modernizációs, polgárosulást sürgető folyamatokban, majd az önkényuralom, kiegyezés korában milyen szerepe volt a cigány népességet reprezentáló muzsikának. A tiltott és rajongási szeretett cigányzene nyomában kifejlődő magyar táncmozgalom, a bálok világa, a ragyogó pompájú magyar viselet milyen szerepet kapott a nemzetébresztő tudatformálásban? Nincs válasz, pedig a hiány, a mulasztás igencsak feltűnő. A milliós lélekszámúvá növekvő cigány népcsoport emancipációs küzdelmeiben, a jövőkeresés útvesztőiben ez a hiány megsokszorozódik. A roma önazonosság megőrzésének esélyeit pedig nem sértő hiányokkal kéne a többségi társadalomnak befolyásolnia, de az okos-tapintatos segítés eszközeivel. A mulasztások, hiányok káregyenlege halmozódva és megsokszorozódva elképesztő erejű vákuumot teremt. Nem volna ennek a népnek a múltjában semmi érték, erő, teljesítmény, amelyhez jövőhit, önbizalom rögzíthető? Önismeretünk mai fájdalmas bizonytalansága, a torz történelmi tabló éppen annak a cigány értelmiségnek az útjában rombolja le a felkapaszkodáshoz, haladáshoz szükséges lépcsőfokokat, amelyik értékőrzésre, értéktovábbadásra hivatott. Hogy félelmetes erejű társadalmi konfliktusok között is, az elképesztő nyomorúság, kilátástalanság viszonyai között is, mégiscsak beszélni lehessen cigány identitásról, modern jövőalakításról. Mindez a hiányzó alapok nélkül nehezen fog menni. S ha választ keresünk a miértekre, a torzult cigány magyar viszony okaira, nemigen tudunk más magyarázatot találni, minthogy Bécs és Pest-Buda sajátos kutya-macska viszonyának keserű kultúrtörténeti mozzanatai közt kutatunk. A birodalom fővárosa azt a keserűen fájdalmas minősítést erőltette rá Magyarországra, hogy mi, magyarok senkik volnánk hozzájuk képest. Bécs a művelt Európa vonzó központja, míg Pest- Buda a barbár magyar föld fővárosa. S nem csak a török háborúk iszonyatos pusztulásának korában, a kényszerű betelepítések időszakában, de még a millennium idején is, amikor a magyarság büszkén ünnepli ezeréves államiságát. A megalázó minősítés nyilvánvalóan igazságtalan és rosszindulatú. Egy olyan korszakra nézve különösen az, amikor Budapest Európa legdinamikusabban fejlődő fővárosa. A megaláztatást nincs mód visszautasítani, megcáfolni, de sajnos mód van a soknemzetiségű országban továbbadni. Akár öntudatlan reflexekkel is. Bocskoros oláhnak, buta tótnak, de leginkább is a páriasorban élő cigányságnak. Égig magasztalják a cigánymuzsikát, de a cigányzenészt nem veszik emberszámba. Az európai hírű Bihari még csak polgári rangot sem kaphatott Pest-Budán. S az a csoda majd Boka Károllyal esik meg Debrecenben, 1845- ben, hogy a zseniális prímást a város polgárai közé iktatja. A sajtó dicshimnuszokat zeng egy-egy cigánybanda lenyűgöző muzsikájáról, de még csak le sem írják a prímás nevét. Az aszódi banda muzsikált az udvari bálban, Londonban, Budán, Bécsben, vagy Selmecről jött fel az a vén cigány, aki egykor még Bihari bandájában játszott, és az 1870-es években segíthet helyreállítani, hitelesíteni az ősi magyar dalok, kesergők megromlott zenei anyagát. Bizony a sorozatos megalázás szokássá lett, és a szokás a világ legtermészetesebb dolgává. Pedig igen nagy szükség lett volna rá, hogy minden érték, minden muzsikuszseni valódi rangján minősüljön. Mert a cigányság öntudata, önbizalma leginkább csak a muzsikusok dicsőségéből építkezhetett volna. A magyarság a XVIII-XIX. században természetes nemzetépítő erőként, pozitív üzenetként olvaszthatta, égethette be a magyarok szívébe, lelkébe ősök, kortársak dicsőségét. Mikes Kelemen, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Erkel, Petőfi, Arany, Jókai, Liszt, Munkácsy szellemi örökségét, Széchenyi, Kossuth, Deák modernizációs programját, de a Festetich grófok, Baross Gáborok, Eötvös Lorándok munkásságának hírét is. A cigányságnak ilyen gazdag lehetősége nem volt. S természetesen nem lehetett Szent István, Mátyás király típusú uralkodója sem, akikre emlékezve, akikre hivatkozva egy népcsoportot lehet összetartani, boldogítani. De igenis születhettek a cigánykunyhókban is, faluvégi agyagviskókban is olyan muzsikus zsenik, akik európai színvonalúak és nagy hatásúak saját hazájuk életére nézve. Az ország ismétlődően bénult állapotai során a nemzeti zenének is nevezett muzsika önbizalom erősítő, nemzetébresztő volt. Czinka Panna, Bihari, Boka, Sárközi Ferkó, Patikárus, Rácz Pali, Berkes Lajos, Dankó Pista muzsikája képes volt rá, hogy a zsenialitás szuggesztiójával a nemzet megmaradásának reményéhez nélkülözhetetlen pszichológiai állapotot teremtsen százezrek, milliók lelkében. Olyan lelki állapotot, érzelmi erőt, amely a főúri palotákban is, mezővárosok, falvak báltermeiben, kurtakocsmáiban is átélhetővé, közösségivé teszi magyarságunkat, hazafiságunkat, összetartozásunkat. Nemzeti katasztrófák, kilátástalanul mély szakadékok szélénél is támadhatott remény e muzsika által: lesz még magyar jövő! Ha Károlyi Pista gróf cigánymuzsikára eltáncolja húgával a magyar táncot, a csárdást, a gyöngyösi kapások táncát, akkor ez a nemzeti öltözet díszében kiragyogó tánc igen nagy hatású üzenet. Ha ezzel az első, demonstratív tánccal az 1830-as évek elején hódító útjára indul a csárdás, akkor ez éppúgy üzen magyar millióknak, mint ahogy a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal üzen. A szabadságharc bukásába, a szabad Magyarország reményének elvesztésébe belerokkanó Vörösmarty sír, zokog, ha a vén cigány, Patikárus Ferkó hegedűje jajong az ősi magyar dalokkal, de az általános letargia helyzetében mégis papírra veti a költő. .....lesz még egyszer ünnep a világon! ” Ha Sárközi Ferkó, Kossuth által hadnagyi rangra emelt katonazenész a nemzeti tragédia után nyolc-tíz évvel egyszer csak a bécsi udvar báljaiba viszi be az ősi magyar muzsikát, a nemzeti táncot, a magyar viseletek tüntető ragyogását, akkor önbizalmat erősít. Sőt, Deák szellemében szuggerálja: ha élni akarunk, muszáj kibékülni Béccsel! Mintha tudná a prímás: Széchenyi is pontosan ezt üzeni haza Döblinből, börtönéből. Létkérdés a kiegyezés. Ha a kocsmák imbolygó mécslángjai mellett valahol a Felvidéken juhászok, szolgalegények, jobbágyfiúk együtt járják a kopogóst nógrádi, honti, gömöri cigánybandák muzsikájára, akkor a tánc több lesz jó mulatságnál. Magyar ifjak, leányok, menyecskék összekapaszkodva táncolják ki, éneklik el minden fájdalmukat, bánatukat és csekélyke reményüket, hogy az iszonya-