Kapu, 2012. május (25. évfolyam, 5. szám)
MAGYAR MÚLT - Bakay Kornél: Requiem a magyar múzeumokért
Bakay Kornél* REQUIEM A MAGYAR MÚZEUMOKÉRT ! Magyar Nemzeti Galériából ki nem egyenlített közmű-költségek miatt a végrehajtók!!) — állítólag - a legrangosabb magyar művészek (pl. Csontvári) alkotásait akarják lefoglalni! Ilyen ötlet eddig még soha nem fordult elő ebben az országban. Huszonkét évvel ezelőtt sem voltak azonban rendben a magyarországi múzeumok dolgai. Voltunk néhányan, akik felvázoltuk a legfontosabb tennivalókat. A Havasi János által alapított és szerkesztett pécsi HELYZET c. lap közzé is tette ennek rövidített változatát 1990. március 17-én és 24-én (Új magyar múzeum. Javaslat-tervezet I-II.) Ebben világossá tettük, hogy a múzeumok normális működésének két elvi és három gyakorlati alapelve van. Az első: a múzeumok tudományos intézmények, amelyek legfőbb feladata a múlt emlékeinek feltárása (kutatások), megőrzése (restaurálás, konzerválás, állagmegóvó raktározás), feldolgozása (katalógusokban, monográfiákban, szaktanulmányokban) és bemutatása (kiállításokon és kiadványokban). Az 1945-1990 közötti kommunista „proletár kulturális forradalom” tűzzel-vassal üldözte ezt az alapelvet, s mindent megtett annak érdekében, hogy ez az alapelv semmiképpen se érvényesüljön. A legdurvább példa erre a Szent Korona és a koronázási jelvények, valamint a koronázási palást primitív feltételek közötti közszemlére tétele 1978 és 2000 között. A második: a múzeumok épületei (ingatlanok) és a bennük őrzött műkincsek az adott települések (önkormányzatok) tulajdonában legyenek. A múzeumokban dolgozó kutatók és alkalmazottak viszont a helyi vezetőktől függetlenek legyenek, a múzeumok igazgatóit - az egész országban! - közvetlenül a kultuszminiszter nevezze ki, pályáztatás útján s legalább tíz évre szólóan, a munkáltatói jogok teljes körű gyakorlása mellett. Az egyáltalán nem igazságos, amit most törvénybe foglaltak (1094/2012. IV. 3. Magyar Közlöny 2012. április 6.), hogy ti. a múzeumi műkincsek állami tulajdonba kerülnek. (Van ugyan olyan olvasata is a törvénynek, amely szerint „a kulturális örökség tárgyi elemei az őket kibocsátó, kitermelő /örökhagyó/ közösségek birtokába kerülnek vissza”, Magyar Nemzet 2012. április 19.) Milyen alapon és jogon veszik el, mondjuk Kőszeg szabad királyi város Anjou-kori pecsétjét, a város pallosát, a híres szőlő jövések könyvét, Jurisics zászlaját? Azt viszont törvényekben kell garantálni, hogy a múlt anyagi és szellemi emlékeit a múzeumok, minden körülmények között, kötelesek megőrizni és gondozni. A harmadik: az ingatlanok fenntartási és közüzemi működtetési költségei az adott települési önkormányzatot terheljék, a szakmai működés (ásatás, gyűjtés, műkincsek vásárlása, restaurálás) és a személyi bérek költségeit azonban a központi költségvetés biztosítsa. Semmiképpen sem helyes hatalmas létszámú központi szerveket létrehozni (ilyen volt a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat, később a Magyar Nemzeti Múzeum alá sorolt Nemzeti Örökségvédelmi Központ, több mint 300 alkalmazottal!). Ezek egyrészt fenntarthatatlanok (el is bocsátottak több mint száz szakembert), másrészt az emlékek megőrzése megoldatlan volt és maradt. A negyedik: szigorú feltételek alapján kell megrostálni és besorolni a múzeumokat: A/ országos múzeumok B/ városi múzeumok C/ helytörténeti gyűjtemények kiállítóhelyek 1955-ben Magyarországon 92 múzeum volt, 1963-ban 176, 1980-ban már 487, 1990-ben 700 ! Ma a 19 megyében közel 250 múzeum működik, nem számítva a kiállítóhelyek garmadáját. Csakis a nagy múltú, komoly értékekkel rendelkező intézményeket szabadna megtartani. A vidéki múzeumok száma száz körülire csökkenthető. Teljesen megoldatlan a nemzeti történeti emlékhelyek jövendő sorsa is. Jelenleg 13-ra csökkentették a számukat, de van olyan, amelyiket a községi önkormányzat kezeli, minden fajta szakértelem nélkül. Ez megengedhetetlen. A jelenleg is meglévő akadémiai intézeti rendszert meg kell szüntetni, a kutatók részben az egyetemeken, részben a múzeumokban helyezkedhetnek el. A közelmúltban végrehajtott változtatás (Bölcsészettudományi Kutató Központ létrehozása öt intézet összevonásával, Fodor Pál vezetésével, illetve Társadalomkutató Központ, Körössényi András vezetésével) fából vaskarika, ugyanakkor rendkívül költségigényes. Az ötödik: vissza kell állítani a múzeumi főfelügyelőséget, élén az országos múzeumi főfelügyelővel, aki a munkatársaival teljes körű ellenőrzési jogkört gyakorol mind az országos, mind a fővárosi, mind a vidéki városi múzeumok felett. Ez nem azonos a korábbi szakfelügyeleti rendszerrel, amelyet ugyancsak nagy hiba volt felszámolni. Kálnoki-Gyöngyösy Mártonnak, Trombitás Károlynak (Magyar Hírlap 2012. április 12.) igaza van abban, hogy a jelenlegi kapkodás semmi jóra nem vezet. Bihari-Horváth Lászlónak igaza van abban, hogy számos megoldási lehetőség kínálkozik (Magyar Nemzet 2012. 419.) Az 1962/63-ban bevezetett megyei múzeumi hálózati rendszer úgy rossz, ahogy van. A mindent ellenőrizni kívánó „lenini centralizmus” megtestesülése volt. A kormány e tekintetben jó útra lépett, ám ha a fenti alapelveket nem érvényesítik, a magyar múzeumoknak, s legfőképpen a nemzeti múltunk alapjait jelentő műkincs-állományunknak igen rövid időn belül végük lesz! Pécs példájára Trombitás Károly hivatkozik, magam megemlítem Somogy és Vas megye esetét. Somogyban a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumot a megyei önkormányzat (igaz, egyelőre csak részben) „kitelepítette” a régi vármegyeházból, felszámolva a középkori kőtárat is. Ennek következtében a Somogyvárott feltárt igen értékes, és egész Európában páratlan, faragott kövek jelentős része az elhagyott taszári laktanya épületeibe került. A szerző: ny. múzeumigazgató KAPU XXV. ÉVFOLYAM